Alapvetően bírtam az úriembert. Egy sor általa képviselt dolog szükségességével kapcsolatban ugyanaz volt a véleményem (pl. választói jog elmebeli sötétség alapján történő súlyozása; egyházak híveik általi eltartatása; az ostoba, populáris, felelőtlenül ígérgetős kampányolás szapulása; gyökkettő IQ-jú politikusok nevetségessé tétele; a K+F szektor durva felvirágoztatásának szükségességét hirdető elgondolások stb.), míg egy másik sorral korlátozott mértékben tudtam egyetérteni (pl. sztrájkjog totális beszántása – ami a hungarisztáni munkaerőpiaci állapotok ismeretében egy picit erős coffee lenne).
A kérdés természetesen nem az, hogy én személy szerint mivel értek egyet és mivel nem. Ezt nyilván mindenki leszarja, még ha blogszerző igyekszik is olyan álláspontokat, véleményeket magáévá tenni és terjeszteni, melyek jobb sorsra érdemesek. De tudjuk, milyen a hungarisztáni közgondolkodás: itt olyan ember vagy megnyilvánulás még nem született, lett légyen bármekkora gondolkodó, közéleti személyiség, nemzetközileg elismert szakember ill. az ő szava, aminek ne alakulna ki 10 percen belül legalább akkora ellentábora, mint amekkora a támogatóié. Mert olyan itt nem létezhet, hogy valakit mi egy emberként szeretünk, tisztelünk, akire felnézünk, akit gyerekünknek példaként állítunk (miképp nincs olyan társadalmi minimum-játékszabály sem, amiben megállapodnánk alapként).
Az egy dolog, hogy tényleg nem dúskálunk olyan emberekben és általuk képviselt, vállalható, átgondolt véleményekben (legalábbis közéleti szinten), akik/amelyek megütnék ezt a szintet, de tény, hogy ha van is ilyen, mindig akad, aki bebizonyítja, miért is kell őt ill. gondolatait utálni. Hogy aztán ez csak szimplán hazugság, mószerolás, frusztrációkból, irigységből származó lejáratás, avagy olyan tudományos igényű érvelés, mint hogy az illető biztosan zsidó, cigány, buzi, komenyista, náci, vagy esetleg ezeknek valamely szabad permutációja (természetesen ideillő irodalmi igényességű jelzőkkel felvértezve), az voltaképpen mindegy is, Hungarisztánnak szemmel láthatóan nincs szüksége példaképként használható ikonokra, nem akar hiteles embereket a közéletben, nem akarja, hogy bárkire is rásüthető legyen a jó/rendes/tisztességes/derék ember megalázó bélyege (fúj, az milyen már!), inkább lehúzunk-letaposunk mindenkit, aki kicsit is különb lenne. Cserébe boldogan eltartjuk a gyökkettő értelmi színvonalú és hasonló morális szinten vegetáló politikusokat, médiaszemélyeket, egyéb, úgynevezett celebeket és egyéb közéleti állatfajokat. Mert őket legalább tényleg lehet szídni. (Ha meg véletlenül nem ilyen kerül a gépezetbe, az sem baj, bedaráljuk.)
Ugye nem nagyon kell részletezni, milyen káros ez a szemléletmód hosszú távon: nincs társadalom, amely ilyen megosztott, bomlott, frusztrált állapotban képes lenne üzemelni. Korántsem csak politikai megosztottságról beszélek: semmilyen szinten nincsenek olyan közéleti személyiségeink, akiket korlátlanul, jelentősebb fogyatékosságok (vagy azok bélyege) nélkül beemelhetnénk a társadalmi közgondolkodásba, mint mérvadó, hiteles személyeket, akiket érdemes lenne követni, mert úgy élnek, olyat csinálnak, ami példaértékű, vagy legalábbis megfontolandó, akik szemléletmódja drasztikusan javíthatná Hungarisztán belső morális állapotait és külső megítélését egyaránt, ad absurdum, mintegy melléktermékként akár még materiális jólétben is realizálódhatna az egész társadalom számára.
Mi ebből nem kérünk. Önjelölt vélemény- (vagy inkább gyűlölködés-)vezérek mögé állunk, fikázunk, fröcsögünk, feketítünk, sározunk, hörgünk – mert úgy véljük, az élet csak táborokban képzelhető el. A kommunizmus szelleme ebben a vonatkozásban (is) tovább él: aki nem velünk van, az ellenünk. Mindegy, hogy pártról van szó, avagy egy színész, tudós, médiaszemély megítéléséről. Nem az alapján divat ítélkezni, hogy egy illető mit mond, mit gondol adott esetben fontos társadalmi kérdésekben/-ről, hanem hogy személy szerint róla mit mondanak. Előbbihez ugyanis gondolkodni kell, analizálni, emlékezni az illető régebbi megnyilvánulásaira, esetleg kulturáltan vitázni, érveket előkeresni, ütköztetni, megrágni, adott esetben meggyőzetést elismerni, ezeket fejben összerakni és végül individuális véleményt formálni, míg utóbbihoz csak csordához kell csapódni, és csaholni kell, amit a vezérkutya.
Hogy jön ez Tóta W. Árpádhoz és a Nagy Csalódáshoz?
Ott tartottunk valahol, hogy nem az a fontos, hogy személy szerint nekem mi/ki szimpatikus, még akkor sem, ha a fönti általánosítástól (melyért elnézést kérek a nem így gondolkodóktól) eltérve jómagam igyekszem észérvek és morális megmérettetések alapján ítéleteket hozni a közéleti szereplőkről (már akiről egyáltalán érdemes). Az én ítéleteimnél azonban sokkal fontosabb az, hogy az adott illető mit rak le az asztalra.
Tóta W. Árpád újságíró elég sokat letett már. Sok jót is, meg néhány selejtet is. Ki nem, nagy cucc. Nem az utóbbi érdekel. Forgács csak ott nem keletkezik, ahol nem is gyalulnak. Tóta W., és ezt talán még esküdt ellenségei is elismerik, tematizál, mégpedig jól. Fontos témákban szólal meg, és az esetek túlnyomó részében megpróbál valami közelítőleges rendet rakni az arra egyáltalán nem hajlamos fejekben. Ez lenne például egy jó újságíró dolga: formálni a közgondolkodást, mégpedig jó irányba. Hogy mi a jó, az nyilván vitatható (vitatják is), de a tény tény marad: Tóta W. egymagában több fontos társadalmi témáról beszélt az elmúlt években, mint amennyiről a rendszerváltás óta a politikai gengszterbandák garnitúrák együttvéve. Nyilván nem ő az egyetlen, de paradox módon épp a körülötte és témái körül viharzó, igencsak kiélezett dialógus igazolja, hogy valamit jól csinál. Nem a „sajátjainak” ír. Behúzza a csőbe az „ellent” is (szigorúan idézőjelben és dőlt betűvel értve). Akik harapnak is a csalira, és egy részük tán még el is gondolkodik – mi mást, mi többet várhatnánk hungarisztáni viszonyok között?
Tóta W. tehát általában alaposan megmondja a frankót. Ezt nem én mondom, hanem az olvasottsága, látogatottsága, ismertsége, körülötte zajló párbeszéd (ennek minőségéről most nem ejtünk szót). Fontos témákban fontosakat ír. Nem feltétlenül jókat, vagy legalábbis nem mindig, de gondolkodásra, vitára buzdítókat.
Eddig a nagyobb gondolatmeneti bakikat, logikai ugrásokat elkerülte. Ma, a választások második fordulója után azonban olyat írt, ami vállalhatatlan:
„Ahhoz, hogy az MSZP megmaradhasson váltópártként, óvatos, mértéktartó, kímélő elszámoltatás kellene.”
Nem szokásom szövegkörnyezet, vagy szövegkörnyezet magyarázata nélkül idézni bármit is, de ezt lelkiismeretfurdalás nélkül megteszem, ezen ugyanis semmilyen kontextus vagy magyarázkodás nem segít. Itt nem lehet még csak azzal sem érvelni, hogy a maszop a kisebb rossz [tudniillik a Jobbiknál], és kvázi ezért kellene óvatos, mértéktartó elszámoltatást tartani. Ez ugyanis, drága Tóta W. úr (túl azon, hogy egyenesen a maximális elszámoltatást követelő Jobbik malmára hajtja a vizet, tehát kontraproduktív!) a bűnök relativizálása, a demokrácia megkérdőjelezése. Olyan nincs, hogy egy jogállamban aszerint számoltatunk el, hogy épp milyen politikai célt igyekeznénk elérni. (Illetve van ilyen, hogyne lenne, de épp az lenne a cél, hogy ne legyen ilyen, nem igaz?) Hungarisztán – és ezt Ön tudja a legjobban – azért szavazott és fog szavazni ilyen arányban a szélsőségre, mert frusztrált attól, ahogy a szeme előtt lopják szét szégyentelenül az országot (miközben neki ez csak korlátozottan sikerül). Ilyen helyzetben bármiféleképp kendőzni a volt kormányzat bűneit, felelősségét, nem más, mint társtettesség, és/vagy politikai/közgondolkodói öngyilkosság. Ilyet, mint ami a fönti idézet, felelős újságíró semmiféle szövegkörnyezetben nem ejthet ki a száján, tollán, szövegszerkesztőjén. Nem azért, mert pártos(-nak fogja tartani MINDEN EGYES olvasója – és joggal!), hanem azért, mert ez olyan szintű gondolatbűn, amire már nem él a forgácshullásos mondás. Itt nem a forgács hullik ugyanis, hanem az egész munkadarab megy a selejtbe. Itt az Ön elmúlt évekbeli újságírói, közgondolkodói hitelessége ment a salátába.
Kár érte. Nagyon-nagy kár. Ma újságírót temetünk.