HTML

Hungarisztán

Etika, morál és ezek hiánya. Média, közélet, politika, és ezek csődje. Egybites userek, debilek, trollok, droidok, kézivezéreltek és egyéb állatfajok. Magyarország, én így szeretlek!

Friss topikok

Az apokalipszis hungarisztáni lovasai III. – Miért nem tudunk ünnepelni? Tanmese a méltóságról a Fegyverletétel Napján.

hungarisztan 2010.11.11. 15:34

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!



Majd' 3 hete, hogy idén is megvolt október 23. Átestünk rajta, mint a kötelező első őszi náthán, amit hiába akarunk minden évben elkerülni, valahogy csak becsúszik. Idén is lobogtak tehát a lyukas zászlók a szélben, a politikusok mint mindig, idén is kedvükre próbálták a történelmi tényeket (vagy annak látszó állításokat) az aktuálpolitikai eseményekhez hajlítgatni, lehetőleg úgy, hogy egymást és egymás szavazótáborát sározzák (anélkül ugyebár egy tapodtad sem, mert saját maguk ill. szánalmas pártjaik talmi történelmi fénybe emelése már rég nem elég), a hardcore szimpatizánsok buzgó nyelvcsapásokkal illették a politikusi hátsókat a helyszíneken, a hungarisztániak túlnyomó többsége pedig bosszankodott, hogy 2010-ben október 23. szombatra esett, így nemhogy hosszú hétvége nem lett belőle, de ráadásul még egy nappal kevesebb is jutott a hiperbe menésre. Ami azt illeti, már az Ünnepet [sic!] megelőző pénteken pánikszerű bevásárlási láz uralkodott el a konzumálni kívánó (válságsújtotta, eladósodott, a 8 évvel ezelőttinél is rosszabbul élő stb.) közön: a kemény 1 napos zárva tartás eredményeképp tumultuózus jeleneteknek lehettünk szemtanúi tetszőlegesen kiválasztott üzletben. (Zárójeles megjegyzés: remek főpróbák ezek az ünnepnapok a KDNP kiváló ötletéhez, miszerint ők mondják meg, mi a jó a zállampógárnak bevásárlásügyileg.)

Nemzeti ünnepen ugyebár a televíziók is kötelességüknek érzik, hogy mindenféle – általuk ünnapi műsornak titulált, cserébe általában közhelyes, semmitmondó és unalmas – műmegemlékezésekkel, ill. a föntebb már megénekelt, hetekkel korábban megírt, s azóta tökéletesre polírozott fröcsögő-acsarkodó politikusi szpícsekről szóló híradásokkal (WTF? mi ezekben a hír?) traktálják az amúgy leginkább lejárt (na jó, sohasemvolt) szavatosságú pszeudo-celebekre áhítozó Zembereket, akik dacára a dübörgő nemzeti együttműködés magasztosságának, egy kicsit azért hiányolják csáknorriszt a délutáni műsorsávból.

Egyszóval mint mindig, idén is nagyszerűen ünnepelt az ország, na. Hazaáruló, ki ennél jobbat tudna felmutatni. S mivel én hazaárulásban már rutinos vagyok (vagy legalábbis annyiszor hazaárulóztak már le mások – igaz, többnyire olyan alakok, akikre egy fél kiló túró őrzését sem bíznám szívesen, de attól még bizonyára kiváló hazaárulási szaktekintélyek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ők maguk így gondolják), mesélek jobbat.

Ott, ahol a kerítések kolbászból épülnek, van például egy Armistice Day-nek (Fegyverszünet vagy Fegyverletétel Napja) vagy Remembrance Day-nek (Megemlékezés Napja) nevezett ünnepnap, amikor is fél Európa, no meg Kanadától Indiáig a Brit Nemzetközösséghez tartozó egyéb országok azt ünneplik, hogy a Nyugati Fronton végre vége lett az első világháborúnak (avagy a Nagy Háborúnak, ahogy akkor nevezték, hiszen még nem lehetett tudni, hogy sorszámozni kell majd). A Fegyverletétel Napját november 11-én ünneplik, egészen pontosan a 11. hónap 11. napjának a 11. órájában szokás 2 perces csöndes elmélkedést tartani arról a nagyjából 16,5 millió katonáról és civilről, akik alig 4 év alatt a háború következtében elhúnytak, utána pedig arról, hogy milyen jó, hogy béke van. És akkor rögtön itt, mielőtt még továbbmennénk a modus operandi témaköre felé, álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg miben különbözik az ünnepválasztásunk.

Lassan egy évszázada, hogy az I. világháború véget ért, emléke azonban máig élénken él a Nyugati társadalmakban, és ó, nem azért, mert végül „győztes” felekként szálltak ki a háborúból, vagy mert „bezzeg nekik nem volt Trianonjuk”. Tessék csak megkérdezni bárkit, akinek akár csak egyetlen családtagja, barátja, vagy akár csak földije is odaveszett, hogy vajon győztes félnek érzi-e magát – odáig el sem kell menni, hogy vajon megérte-e, mert lehet, hogy vasvillával válaszolnak a provokatív kérdésre, és joggal. Háborúnak győztes felei nincsenek, legalábbis a személyes tragédiákkal sújtottak között. Akiket mi a történelemszemlélet és a politikai retorika alapján „győztes felekként” ismerünk, nos, ők mind-mind a háború végét, a béke eljövetelét ünneplik november 11-én. Milyen nemzeti ünnepei vannak ezzel szemben a dicső Hungarisztánnak? Már maga a kérdés is megérne egy szondázást, mert erős a gyanúm, hogy a megkérdezettek fele elég nagy zőccségeket állítana. Tegyük hozzá gyorsan, ez nem kizárólag az ő hibájuk lenne. Mert lássuk be, hogy a józan ész által definiált koordinátarendszerben elég nehezen értelmezhető, hogy a hungarisztáni állam 3 nemzeti ünnep közül kettőt arra jelölt ki, hogy egy-egy vérzivataros és kudarccal záruló időszak (forradalom) kezdetét ünnepelje a társadalom (megjegyzendő, hogy megfoghatatlanságban és ünnepelhetetlenségben méltó hozzájuk a harmadik nemzeti ünnep is, amely kenyértől az alkotmányon át az államalapításig minden volt már ugyanazzal a dátummal – ez kábé mindent el is mond a szimbolikájáról, köthetőségéről). De vissza a két „forradalmi” ünnephez: WTF? Tényleg nem tudunk jobb témát választani az ünnepléshez, mint hogy dicső módon felkelünk az elnyomás ellen, amit záros határidőn belül vérbe fojt az osztrák/orosz önkény? Persze, lehet itt jönni a kommunikációs parasztvakítással, hogy március 15-én nem a forradalmat, hanem a 12 pontban testet öltő modern, liberális, demokratikus eszmeiséget ünnepeljük, meg a parlamentarizmust, meg a függetlenedést (erről azért tessék megkérdezni a liberálist és a demokráciát szitokszókként kezelő zembereket is); ugyanezen hivatalos bullshit szerint október 23-án sem a fegyverropogást, hanem a '89-es köztársaság kikiáltását ünnepeljük – aha, lószart. Március 15. és október 23. minden egyes iskolában arról szól, hogy újból és újból előjön az unalomig ismert, időnként a történelmi valóságot is jótékonyan szépítő petőfis-pilvaxos-táncsicskiszabadítós akciómozi, ill. az ennek megfelelő '56-os kronologikus forradalmi narratíva. Kora gyerekkorunktól kezdve ezt (a forradalmakat) ünnepeltetik velünk, mintha legalábbis azok önmagukban lennének ünnepelendők, és senkinek nem tűnik fel, hogy a forradalom, azaz a halált és egyéb személyes tragédiákat okozó fegyverropogás egy szükséges rossz, egy eszköz a sokkal inkább ünnepelendő cél érdekében. Totális aránytévesztés, melyet az tesz igazán kapitális baklövéssé, hogy ha 1848 nem is, '56 még nagyon is itt él velünk, nagyon is feldolgozatlan, sok család személyesen érintett, a korrekt társadalmi párbeszéd hiánya ill. a politikai okokból szándékosan félretorzított és kozmetikázott tematizálás, valamint a privát történelmi visszaemlékezések szubjektivitása és érzelmi túlfűtöttsége nem is engedi a történelmi távlatú rálátást, a higgadt elemzést – és akkor a köpönyegforgató, megélhetési szájforradalmárokat még nem is említettem, akikből máris több akad, mint amennyien anno decibel az egész forradalomba összesen bekapcsolódtak.

De naivitás lenne azt gondolni, hogy a forradalmat fétisizáló ünnepértelmezés az általános és középiskolák sajátja. Tény, hogy holmi zavaros demokratikus eszmékkel ellentétben a forradalmi akciójelenetek jóval könnyebben elszínjátszathatók az ünneplésre amúgy nemigen hajlamos bohó ifjúsággal. Beöltözni Petőfinek és megszállni a Pilvaxot (beöltözni Maléter Pálnak és megszállni a Kilián laktanya környékét) még mindig színpadképesebb, mint kiküldeni a mikrofonhoz a kopaszodó töritanárt az elnyúlt pulóverében, hogy ugyan, mesélje már el pár szóban, mit érdemes tudni a forradalmak valódi céljairól, a demokratikus értékekről, elérni kívánt alapjogokról ésatöbbi, ésatöbbi. Amiképp az iskolában is ilyenkor alszik be a felnövekvő nemzedék, úgy a felnőtt népesség is ilyenkor nyúl jobb kézzel a távirányító után (a balban a sör van), mer' ugyebár ki a francot érdekelnek ezek az elvont hülyeségek. (Ez kiválóan látszik is a felelős szavazókon, akiknek épp tegnap vették el a tulajdonhoz való alapjogát, de még csak annyit se mondtak: hö.) A politikus pedig egy olyan állatfaj, amelyik még a retekklubnál is érzékenyebb radarokat használ arra, hogy felmérje, mi köll az istenadta népnek, ezért az évi 365 napos bullshitgenerálás mellett a nemzeti ünnepeken extra adaggal örvendeztetnek meg bennünket. Komoly stáb dolgozik rajta, hogy a Fontos Politikus beszéde – úgy közhelyekben, mint patetikus műdagályban – legalább alulról közelítsen egy rendes áltisis színjátszókör ünnepi megemlékezéséhez, illetve hogy az akkori forradalmat, reformelképzeléseket akár a leglehetetlenebb képzettársítások során bár, de kapcsolni lehessen a mindenkori aktuális „forradalmakhoz” (khm-khm) és reformelképzelésekhez (khm-khm). Abban a nem is teljesen téves hitben vannak, hogy ha elég sokszor állítják, hogy ők itt és most pont olyan hősies harcot folytatnak, mint a derék forradalmárok anno decibel, akkor azt végül elegendő számú felelős szavazópolgár fogja benyalni. Nos, a jelek szerint a séma működik, mert valahogy az sosem kérdőjeleződik meg, mi a francot keres egy politikus az ünnepeinken. Sőt, egyesek még oda is mennek és tapsolnak neki, meg éljenzik – szemmel láthatóan elfelejtették, hogy ennél jobb műsorokat is mélységes megvetésükkel sújtottak az oktatási rendszerben elszenvedett iskolai megemlékezések során. A magyar társadalom némán tűri, hogy a magát politikusnak nevező egyedek einstandolják az ünnepet. Is. Pedig ha mást nem is, legalább ezt az évi néhány alkalmat kikérhetnénk magunknak. Nem azért kéne tojással megdobálni az ünnepet is saját színvonalára lealacsonyító politikust, amit mond, vagy amiért valamelyik párthoz tartozik, hanem amiért ott van, amiért szerepel, ripacskodik, elveszi az ünneplés méltóságát, az ünnepléshez, megemlékezéshez való jogunkat. Mint mindenbe, ebbe is belerondít, semmi sem szent neki. A 20 év megtette a hatását: ma a nemzeti ünnep egyenlő azzal, hogy különböző politikai csoportosulások apropóként használják verbális mocskolodásokhoz és hasonlóképpen emelkedett tettlegességekhez. Legyünk szívesek észrevenni: ott, ahol a kokárdaviselés politikai állásfoglalássá vált, ahol balhéba keveredni nem kívánó polgár október 23-án nem teszi ki a lábát, ahol az akolmeleget biztosító nagygyűlésektől hányingert kapó, pártoskodásra nem vevő polgár nem tudja kitenni a lábát, nos, ott valami nagyon el van baszva. Mondhatni méltó tükre a hungarisztáni társadalom tudathasadásos, frusztrációkkal terhelt pszichés állapotának, az állandó paranoid harckészültségnek. Márpedig aki ünnepelni nem tud méltósággal, az a hétköznapokban még kevésbé képes erre az alapvető erényre. Pedig nem kis kaliberű dologról van itten szó. Hogy mást ne mondjak, a néhai Kennedy elnök leggyakrabban hangoztatott mottója is az volt: keep your dignity, azaz őrizd meg a méltóságod. Pedig ő már csak tudta...

Ieper / Ypres 2006. november 11-én, az első világháború végének a 88. évfordulóján. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

 

Nem véletlenül kezdtem a Fegyverletétel/Megemlékezés Napjával. Közel 7 évnyi nyugat-európai létem számos pozitív tapasztalata közül az egyik legmeghatározóbb (ha nem „a” legmeghatározóbb) élményem az volt, mikor az egyik november 11-én teljesen véletlenül éppen Ieperben (vallon nevén Ypres-ben) találtam magam, ami a Fegyverletétel/Megemlékezés Napja vonatkozásában körülbelül olyan, mintha Hungarisztánban március 15-ét a Pilvax kávézóban kívánnám eltölteni. Ieper/Ypres az első világháború és a modern hadviselés kegyetlen emberáldozatainak egyik szimbolikus (bár nagyon is valóságosan tragikus) színhelye: csak itt, az ieperi magaslat (Ypres Salient) környékén több mint félmillióan estek el (próbáljuk meg emésztgetni ezt az irdatlan számot! összehasonlításképp: a srebrenicai népirtásban „mindössze” 8000 áldozatról beszélünk, de az is egy kisebb stadionnyi márvány emlékművet tölt meg apróbetűvel felvésve...), mialatt a front alig pár kilométert vonult ide-oda, lövészárokból lövészárokba, miközben minden egyes méterért tucatjával hullottak az emberek hónapokon keresztül. A várost praktikusan szarrá bombázták, de olyan szinten, hogy a háború után komolyan felmerült a gondolat, hogy újjáépíteni sem érdemes, inkább meghagyják az egész városnyi romot háborús mementónak, és magát a várost pár kilométerrel arrébb építik újra. A város körül elhelyezkedő mezőgazdasági termőterületek, legelők praktikusan megszűntek létezni, a hadianyag-szaggatta sártengeren kráter ért krátert, az emiatt tengerként hullámzó, belvizes, művelhetetlen földhányásokat a lövészárkok szövevényes rendszere hálózta át keresztül-kasul, a holdfelszínt idéző tájon nemhogy a fák, de még a fű is kipusztult, amíg a szem ellátott, s az elaknásított területek még évekkel a háború után is szedték áldozataikat. Végül pedig szintén Ieperhez fűződik a vegyi hadviselés elszenvedésének úttörősége is: a nyugati fronton az eleinte készületlen katonák ellen itt vetettek be először klórgázt, majd később mustárgázt, melyet a város után iperitnek (yperite-nek) is neveznek. A maga szörnyű valóságában elképzelni is nehéz a tragikus csapásokat, amelyet a később „győztesnek” kinevezett fél (is) elszenvedett. Nem csoda, hogy egy ilyen kataklizmát nehezen felejtenek az ottaniak és az ott elhunytak hozzátartozói, ám amiben ez az emlékezés nagyon nagyban különbözik a Ká-Európában megszokottól, az az, hogy nem napi gyűlöletkeltésre szolgál. Pedig – látszólag – lenne rá ok bőven, hogy rákenjék a teljes szoárét a vesztesre, és akad ott is populista szélsőséges párt. Ehhez képest az újjáépített Posztóházban egy nagyon-nagyon tárgyilagos, kifejezetten semleges történelemszemléletről tanubizonyságot tevő múzeumot rendeztek be (In Flanders Fields Museum), ahol igen szemléletes és érdekes módon mutatják be a történelmi események egymásból következő láncolatát, illetve az első világháború és az Ypres Salient sajátosságait. A legalább fél napi programot kitevő múzeumban például van egy olyan fal is, ahol a szembenálló felek katonáinak a naplóiból adnak közre idézeteket, melyekből igen különös kép rajzolódik elénk: megint egyszer bebizonyosodik, hogy a világ nem fekete-fehér, miképp a háború sem feltétlenül embertelen, bármennyire is furcsa ezt így leírni a föntiekben ismertetett adatok és körülmények tükrében. A naplók azonban beszámolnak – többek között – arról is, amit a történelemkönyvek ritkán taglalnak a háborúk ismertetésénél, nevezetesen hogy az első fronton töltött karácsony idején az egyes frontszakaszok bevállalósabb parancsnokai helyi különbékéket kötöttek az ellenséggel, melynek nem csak annyi volt a következménye, hogy legalább a karácsonyt fegyverropogás és halottak nélkül tölthették a katonák a jéggé keményedett sárban, hanem egyes helyeken kifejezetten összeismerkedtek a szemben álló felek, átmentek egymás lövészárkaiba, beszélgettek, mutogatták egymásnak az otthonmaradottak, szeretteik fényképeit, cserélgették a konzervjeiket, cigijüket, ellátmányukat, barátkoztak, viccelődtek, karácsonyi énekeket énekeltek, sőt, akadt olyan hely is, ahol még focilabda is akadt, ott aztán a kétszer 11 főt bőségesen meghaladó csapatokkal alighanem a világ egyik legbizarrabb „baráti” mérkőzése bontakozott ki a gránáttölcsérek, aknazárak és szögesdrótok között. Alternatív történelem? Korántsem. A történelem része. A karácsony végeztével természetesen a kis „különbékék” is végetértek, mindenki visszapucolt a saját lövészárkába, és ott folytatta az „ellenség” irtását, ahol 3 nappal korábban abbahagyta, és ahogyan a kívülálló egy „rendes” háborút elképzel. Mindazonáltal a belga múzeológusok – azt mondom, nagyon helyesen! – fontosnak tartották megmutatni a háborúnak egy ilyen arcát is. Fontosnak tartották, hogy megmutassák az embert, az emberséget az embertelenben, fontosnak tartották a disztingválást és az erre való nevelést. Meg akarták mutatni, hogy a világ nem fekete-fehér, az ellenség soraiban is ugyanolyan szerencsétlen ágyútöltelékek harcoltak, akiket ugyanúgy család várt (volna) haza, akiknek személy szerint semmi bajuk nem volt Johnnal (vagy Jürgennel) és akik ugyanúgy a körülmények, a kor, a politika áldozataivá váltak. Harcoltak, mert harcolniuk kellett, és mert ha nem harcoltak, akkor őket ölték meg. A belga múzeológusok simán kihagyhatták volna ezt a háború humánusabb oldaláról szóló kis epizódot, hiszen a rendelkezésre álló falfelületet 3 perc alatt könnyedén be lehetett volna tölteni a gáztól lassú kínhalált haló katonák fotóival, vagy egyéb – az ellenség démonizálását célzó – anyaggal. Bizonyos, hogy a tárlat tervezőinek a felmenői között is voltak áldozatok. A múzeum berendezői azonban nem akartak a könnyebb irányba menni, és azt hiszem, valahol itt kezdődik a sokat emlegetett írástudói felelősség. Ők azt akarták, hogy aki a múzeumba betér, azt disztingválásra, meggondolt és elfogulatlan véleménynyilvánításra tanítsák, pedig nyilvánvalóan ott is fel lehetett volna használni egy ilyen múzeumot aktuálpolitikai célokra (ld. Terror Háza). De alighanem épp itt tér el egymástól Hungarisztán és a Nyugat: míg mi itt változatlanul ellenséget akarunk látni minden bokorban (és szorgalmasan képezzük is őket hol határon belül, hol azon kívül – naná, hiszen ha van ellenség, őt lehet hibáztatni bármiért), Nyugat-Európában – jóllehet felejteni a legkevésvé sem felejtenek – az állandó harckészültség, a forradalmi virtus helyett inkább a békét ünneplik.

Ieper / Ypres 1919-ben, röviddel a háború vége után. Jól látható, hogy a város szinte a földdel lett egyenlő. (William Lester King fotója. Forrás: Wikipedia Commons.)

 

Ieper / Ypres 2006. november 11-én. Jóllehet felmerült, hogy a totális megsemmisülés miatt a várost nem is érdemes visszaépíteni, az embereknek fedélre volt szükségük, a romba dőlt épületekből kiaknázható értékes építőanyag szállítása a szűkös időkben nehézkes lett volna, így végül Ieper ugyanoda épült vissza, ahol eredetileg állt. A történelmi városrészt a lehetőségekhez mérten igyekeztek szinte teljesen korhűre visszaépíteni. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

 

A szövetséges hadseregekben számos észak-afrikai, ázsiai és óceániai gyarmat katonái is harcoltak. A 2006-os Fegyverletétel Napján felvonuló indiaiak erre emlékez(tet)nek a nem kissé meghökkentő transzparenssel: „Soha ne felejtsétek az Európa szabadságáért hozott szikh áldozatokat!” Egy másik tény, amit a történelemkönyvek ritkán hangsúlyoznak... (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

 

A múzeum szemléletmódjával tökéletesen összhangban állt az Armistice Day lebonyolítása is. Pontosabban lefutása, hiszen nemigen lehet valamilyen központi szervezést emlegetni (vs.: épp a napokban látott napvilágot, hogy tekintettel a pártrendezvényeik „sikerére”, a jövőben az állami rendezvényeket is a kormánypártnak dolgozó cég fogja megkapni). Az ott még csak elgondolás szintjén sem jöhet szóba, hogy holmi jöttment politikusok a zsíros valagukkal rátelepedjenek az ünnepre. A békét ugyanis az egyszerű polgárok millióinak a halála hozta el – azoké, akiket a politikusok küldtek a halálba maguk helyett. Ott nagyon rosszul venné ki magát (hogy klasszikust idézzek: a választók nem lennének megbocsátók), ha politikusok próbálnának navigálni a személyes tragédiákból épült béke ünnepének a farvizén. Helyette az emberek önállóan felveszik az ünneplő ruhájukat, elmennek a múzeumba, az ünnepre összehozott fotókiállításra, hallgatják a katonazenekarokat, nézegetik a különböző felvonuló alakulatok díszlépését, sétálgatnak a városban, találkoznak ismerősökkel, barátokkal, söröznek vagy kávéznak egyet, paroliznak, fényképeztetik magukat a szép számban fellelhető, díszegyenruhában feszítő (sörözgető), a szikhtől az algériaiig terjedő (és bizony, az „ellenségeket” is magába foglaló!), mindenféle nációjú veterán katonákkal, akik kifejezetten az Armistice Day-re zarándokolnak minden évben Ypres-be, s akik háborús hovatartozástól függetlenül a lehető legnagyobb békében barátkoznak egymással, s sztoriznak arról, amit csak ők, túlélők tudnak egy pár söröskorsó mellett megbeszélni. Nehéz megfogni, de az egész napnak borzasztó erős, ünnepi hangulata van. Az emberek vidámak, mosolyognak, de valahogy jobban kihúzzák magukat, a mosolyba a szokásos szívélyesség mellé némi ünnepélyesség, komolyság, tiszteletadás keveredik, s benne van a köztudatban, hogy az a nap ünnepnap, a béke ünnepe. Ezt nem kell kimondani (nem is próbálkozik vele egyetlen alávaló politikus sem, hogy a maga hasznára fordítsa a megemlékezés napját), nem kell előírni, mégis mindenki úgy jár-kel a városban, ennek tudatában intézi a dolgait, este pedig elmegy a Menin Kapuhoz, ami egy az első világháború ottani áldozatainak szentelt emlékmű, és ahol 1928 óta (a második világháborús német megszállást kivéve) minden egyes nap (!) pontban 20 órakor lezárják az utat, és a helyi tűzoltóbrigád kürtösei elfújják a Last Post című gyászindulót. Talán mondani sem szükséges, hogy a pár perces útlezárás alatt senki nem kap idegbajt, az épp arra autózók nem nyomják a dudát ész nélkül, nem anyáznak, nem veszik elő a baseballütőt – és bár a ceremónia általában sok turistát is vonz, a szertartás méltósága az ellenkező végletet (tapsolást, éljenzést) is megakadályozza. Az emlékmű, a gyászinduló és éppen ez a csöndes megemlékezés adja meg az ünnepnek azt a méltóságát, amitől még a személyesen nem érintett turistának is hátborzongása támad és gombóc lesz a torkában. Valahogy így néz ki egy valódi ünnep.

Második világháborús és egyéb – a békét ünneplő – veteránok találkozóhelye is az ieperi Fegyverletétel Napja. Rangra, fegyvernemre és hatalmi hovatartozásra való tekintet nélkül békésen együtt sörözgetnek a valahavolt ellenségek. A háború nem személyes indíttatású, és ezt ők is jól tudják: mindannyian csak a magasabb politikai ambíciók játékszerei voltak. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

 

A Menin Kapu. 1928 óta minden nap pontban 20 órakor lezárják a forgalom elől és a tűzoltóbrigád kürtösei elfújják a Last Post című gyászindulót. Értelemszerűen erre senki nem kötelezi őket, és nem is azért csinálják, mert turistalátványosság lenne. (Épp ellenkezőleg: a legkevésbé sem az!) Viszont az emlékezést itt komolyan gondolják: a második világháborús megszállás alatt, mikor egy ilyen megemlékezés túlságosan provokatív lett volna, a ceremóniát Angliába áthelyezve folytatták. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

 

 

Itt talán még egy hungarisztáni, nemzeti ünnepeket végighaknizó, handabandázó, gerinctelen politikus is befogná a száját – kár, hogy egy sem jár arrafele példát venni. De az is igaz, hogy mi meg tűrjük, amint a pénzünk mellett még a méltóságunkat is lenyúlják. Pedig ennek megőrzése végképp nem lenne pénzkérdés...

Címkék: ünnep veterán belga nyugat tisztelet hungarisztán méltóság nyugat európa közgondolkodás armistice day ieper ypres

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://hungarisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr112441780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HK417 · http://dokkmunkas.blog.hu/ 2010.11.13. 22:38:52

Hááááát,érdekes írás!
Kapsz te még ezért,..............
Amúgy van benne valami

Müller őrmester 2010.11.14. 10:52:39

A vesztes államok is ünneplik a Nagy Háború végét ? Csak úgy kérdem.

hungarisztan 2010.11.14. 15:35:02

@Müller őrmester: szerintem aki megjárta, vagy csak megélte a háborút, az ünnepli a végét, függetlenül attól, hogy melyik oldalon lőtték...

Az meg hogy ki a vesztes és ki a győztes, hát... nem kell messzire (pl. Vietnám, Afganisztán stb.) menni a példáért: Románia győztes állam volt a II. vh. végén, vagy vesztes? Vagy éppenséggel ki „győzőtt” a délszláv válságban?

hungarisztan 2010.12.06. 01:29:47

@Müller őrmester:
@Lekoid:

Nem sok ment át az írás tartalmából, ha a kérdés úgy vetődik fel, hogy vesztes ÁLLAMOK is ünneplik-e a háború végét.
Épphogy arról kívántam volna szólni, hogy van olyan hely a világban, ahol az emberek közhatalmi direktíva, állami szervezkedés, politikusi magamutogatás nélkül, teljességgel maguk képesek intézni az ünnepet, mégpedig merő állampolgári, emberi tartással, komolysággal, méltósággal. Szépen.

De akár úgy is felmerülhetne a kérdés, vajon lehet-e állami/politikusi előírásra ünnepelni. Kár, hogy ez speciel pont nem merül fel senkiben.

És hogy konkrét választ adjak a kérdésre: igen, az ieperi Armistice Dayre olyan országokból is zarándokolnak, amelyek hivatalosan ellenségnek voltak nyilvánítva a különböző hadviselések során. Ma már természetesen NEM az első, hanem a második vh., vagy az annál is frissebb konfliktuszónák veteránjai adnak egymásnak találkozót minden év november 11-én, az első vh. végét jelentő béke tehát mára szimbolikus béke-ünneppé vált, akárki akármilyen háborúban részt vett valaha, ezen a napon díszegyenruhát ölt, és a lehető legnagyobb egyetértésben sörözget azokkal, akikre valaha lőtt.
süti beállítások módosítása