HTML

Hungarisztán

Etika, morál és ezek hiánya. Média, közélet, politika, és ezek csődje. Egybites userek, debilek, trollok, droidok, kézivezéreltek és egyéb állatfajok. Magyarország, én így szeretlek!

Friss topikok

Mit lehet tenni a hárommillió csécsei béla országában?

hungarisztan 2009.12.01. 15:08

Először is tessenek szívesek lenni elolvasni a 8ker kolléga által már kiválóan beposztolt szerződést. Ha ez megvan, akkor szögezzük is le egyből, hogy igen, Csécsei Béla gusztustalan, ebben azt hiszem, nincs vita széles e hazában (már Csécseit magát és közvetlen hozzátartozóit, barátait kivéve). Nála már csak megbízói gusztustalanabbak, akik kollektíve jóváhagyták e szerződést.

Látjuk azt is, hogy Csécsei Béla nem magányos cowboy, bátor harcostársai alig győzik a harácsolást a gáton. Csécsei Béla tehát egy úgynevezett metafora. Hungarisztán morális állapotának metaforája.

Persze ha igazán őszinték akarunk lenni, egy picit mindannyian csécsei bélák vagyunk, ki kényszerből, ki önként dalolva (és nagyon is szorgalmasan), ki csak a túlélésért, ki arcátlanul. Van, aki bevallja, van aki még magának sem. Mindazonáltal mindenkitől távozott már a szolgáltató kisiparos számlaadás nélkül, mindenki ügyeskedett már a kilométernyilvántartással, költségeléssel, számlagyártással és -adásvétellel, mindenki adott már ampulla piát az ügyintézőnek, paraszolvenciát vagy ha mást nem, borravalót, vagy ha még ezt sem ismeri be, mindenkinek van a környezetében olyan, aki élt vagy rendszeresen él ezekkel a praktikákkal, márpedig vétkesek közt cinkos aki néma (kiemelés a funkcionális analfabéták kedvéért).

Isa, por és csécseibélák vogymuk tehát, quod erat demonstrandum.

Azon persze lehet és kell is rugózni, hol húzódik a határ a kényszercsécseibélák és az önkéntes harács között. Nem meglepő, hogy mindenki máshol húzná (azazhogy húzza) meg ezt a határt – természetesen mindenki oly módon, hogy csak a nálánál többet csécseibélázók (illetve tulajdon megítélése szerint nálánál többet csécseibélázók – figyeljünk a finom distinkcióra!) a gusztustalanok. Hogyan lehetne ilyen körülmények között abszolút mértékekről beszélni? Illetve kell-e?

A konkrét Csécsei legtöbbünk számára leveri a lécet, mégpedig azért, mert a legnagyobb többség számára irritálóan magasan húzta meg a határt. Sajnos azonban ez sem egy abszolút határ, hiszen a konkrét Csécsei is nyilván lát maga fölött irigyelendő polgárokat (haj, de mennyit!), akik még eredményesebben csécseibéláznak, mint ő. Hozzájuk képest tehát a fasorban sincs. Hovatovább: a konkrét Csécsei Béla alighanem ugyanúgy el tud számolni a lelkiismeretével, ahogy mi, az őt utáló honpolgárok is. Hogy konkrétan mit gondol, azt természetesen nem tudjuk, de vélelmezhető, hogy úgy véli, őt ez a pénz megilleti, az ő tanácsadói munkája olyan értékes, hogy tulajdonképpen még alul is van fizetve. Hogy ez mennyire van így, sosem fogjuk megtudni. Sejtéseink vannak ugyebár, hiszen mindannyian itt élünk Hungarisztánban, nap mint nap találkozunk a csécseibélákkal és munkájuk (vagy munkájuk hiányának) áldásos gyümölcseivel, mindazonáltal a konkrét Csécseiről nincs precíz tudomásunk (a szerződés szövegezése alapján tán jobb is, de találgatásokba nem akarok bocsátkozni).

A nagy kérdés ugyebár úgy vetődik fel, hogy miként lehetne ezt az össztársadalmi szinten terjengő, ám borzasztóan káros frusztrációt, amit a nálunknál khm... eredményesebb csécseibélák váltanak ki, valamiképp lefaragni. A válasz megtévesztően egyszerűnek ígérkezik: természetesen magát a csécseibélázást kellene megszüntetni. Kezdhetnénk például a konkrét Csécsei Bélán és a neki megbízást adó bűntársaikon. A baj az, hogy senkinek nincs ideje, ereje, energiája arra, hogy ezzel foglalkozzon, míg a megfelelő feladat- és hatáskörökkel felruházott intézmények pedig épp olyan csécseibélákból állnak, mint a konkrét illető – azaz pont arra nem alkalmasak, amire fenntartjuk őket. Még ennél is nagyobb bökkenő az, hogy mi már tudjuk, hogy Csécsei valójában egy metafora, és ha következetesek akarunk lenni a csécseibélák leépítésében és méltó megbüntetésében (márpedig következetesek akarunk lenni, máskülönben annyit fog érni az egész, mint bármelyik magyar kormány reformelképzelései), akkor bizony hamar sorra kerülünk mi magunk is (ld. még: mindennapos csécseibélázásaink: 3. bekezdés).

Hát, nagyjából ez az a pont, ahol bukik az egyszerűnek kinéző történet. Mert azt a lúzerséget bizony senki nem fogja bevállalni, hogy forradalmárként ő legyen az egyetlen, akit az orvos nem gyógyít meg rendesen, akinek a pincér beleköp az ételébe, akinek a közszolga nem intézi el az ügyét, aki sokkal kevesebbet (adott esetben a megélhetési minimumnál kevesebbet) visz haza, mint az, aki csécseibélázik, s aki ebből a kevesebből többet fizet a mosógépszerelőnek. S ez nem egy elvont, elméleti megfontolás: ismét csak vannak olyanok (nem is kevesen), akiknek ez már létkérdés, a Rendszer rákényszeríti őket a mindennapos kisebb-nagyobb megalkuvásokra. (Pedig hogy bíztunk benne 20 évvel ezelőtt, hogy nagybetűvel akkor kellett ezt a szót utoljára leírni! Hát, ez sem jött be.)

Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy akár csak egy szóval is kiálljak a csécseibélák mellett (és ezen elhatározásom egyenes arányban van az adott csécseibéla kaliberével). Mindazonáltal látni kell, hogy egy lefele húzó spirálban vagyunk, mert mi magunk is tevékenyen támogatjuk a staus quot. Ha mással nem, hát azzal, hogy rokonai, barátai vagyunk a csécseibéláknak, megválasztjuk őket, vásárolunk tőlük, tudomásul vesszük létezésüket, sőt, szóba állunk velük, ezáltal mintegy legitimálva őket és a csécseibélázást. És ez megintcsak nem egy elvont elmélet: igazából már fel sem tudunk háborodni egy-egy jólsikerültebb csécseibélázáson (ld. még: BKV, MÁV, MVM stb.). A baj az, hogy a csécseibélaságból sajnos nem lehet szabadulni, mert a társadalmi tehetetlenségi erő miatt a nemcsécseibélák elvéreznek. Ennyi, meg egy Sanyi.

Persze vannak ugye a szent őrültek, akik mégis megpróbálják. Nem lúzerségből, hanem mert ösztönösen (vagy éppenséggel tanultan) értik a matematikai játékelméletet: ha mindenki úgy játszana, ahogy ők, akkor a közösség magasabb szinten többet profitálna, és ez az egyéneknek is jobb lenne. Persze ez sajnos kevesebb individualista harácsolással jár együtt – így olyan országban, ahol a csécseibélák vannak többségben (hogy kényszerből avagy sem, az most indifferens), ez nem valid opció. Ha csak 3 ember tudja a matekot, azokat bedarálja a lefele húzó csordaszellem. Hogy hol léptünk rá erre a szakadékba vezető útra és hogyan lehetne elhagyni – gőzöm sincs. Egy dolog biztos: innen fordítani már nagyon nehéz, ha nem lehetetlen.

Vannak országok, ahol nem olvassák Mérő prof. játékelméleti munkásságát, mégis megy a közösségi szellemű (tehát nem elvadultan individualista) közgondolkodás (és furamód valóban jobban is élnek), míg másutt, ahol – többek között – például az említett úriember könyvei is sokkal inkább hozzáférhetők lennének, nem megy. Hogy ennek milyen okai vannak, arról nagyon szívesen olvasnék végre egy jó tanulmányt.

Addig azonban marad a számomra (és az összes nemcsécseibéla számára) nagyon is égető, mindennapokat érintő, 100 millió forintos vetélkedőkérdés: mit lehet tenni a hárommillió csécsei béla országában?

Címkék: politika etika morál magyar ugar közigazgatás hányinger hungarisztán gerinctelen mérő lászló csécsei béla közgondolkodás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hungarisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr971566433

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.