HTML

Hungarisztán

Etika, morál és ezek hiánya. Média, közélet, politika, és ezek csődje. Egybites userek, debilek, trollok, droidok, kézivezéreltek és egyéb állatfajok. Magyarország, én így szeretlek!

Friss topikok

Az apokalipszis hungarisztáni lovasai I. – Az tiszteletnek és bizalomnak hiányárul

hungarisztan 2010.07.23. 13:02

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, új sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!


 

I. A TISZTELET ÉS BIZALOM HIÁNYA

Talán furcsa, hogy elsőként nem a mutyizással, korrupcióval, a setétséggel, agresszióval és hasonszőrű populáris sanzonokkal indítok. Lehetett volna, de egyfelől mindenki erről beszél (bár mindenki csak másokról), másfelől ezen a blogon is volt már nem egy ilyen téma. A harmadik ok jóval fontosabb: a hétköznapi ember nemigen tud mit kezdeni a kriminalizációval, a korrupcióval, a közigazgatás töketlenségével, a nagy állami rendszerek abszolút alkalmatlanságával, a demokratikus értékek sutba dobásával. Ez nem is Kovács XXIII. Béla dolga, legalábbis nem olyan szinten, ahol össztársadalmi változást lehet elérni. Vannak azonban olyan területek, ahol bárki tud(na) tenni a saját mikrokörnyezetében. Az egyik ilyen kulcsfontosságú dolog a tisztelet megadása. Illetve Hungarisztán esetében ennek a hiánya.

Mit is értek tisztelet alatt? Szó sincs semmiféle konzervatív tekintélyelvűségről. Senkit nem kell tisztelni pusztán a kora, vagy a beosztása/rangja miatt. Éppen ellenkezőleg! Ebből ugyanis csak hajbókolás, szervilizmus, álszent és hazug seggnyalás származik.
Embereket csakis aszerint kell megítélni és azért kell tisztelni (már ha érdemesek rá), amit és ahogy tesznek. Nem kell hozzá Einsteinnek lenni, hogy már ezen a ponton lássuk: itt kezdődnek a problémák.

Nyugat-Európa számos országában olyan társadalmak működnek, ahol a tisztelet alapját az szolgáltatja, hogy egy adott illető hogyan látja el a reá bízott munkát. Hogy ez a munka az Ericsson cég vezérigazgatói állása-e, avagy egy vidéki kisváros iskolai konyhásáé, teljességgel indifferens. A pénz, az természetesen más – ennek viszont semmi köze a tisztelethez. Ha egy takarító, szemétgyűjtő, benzinkutas, buszsofőr vagy konyhásnéni a saját szakmáját magas szinten űzi, akkor teljesíti azon kötelességét (valakinek ismerős még e szó az Individualista Jogok Országában?), amit a társadalom rábízott. S ha jól teljesíti a kötelességét, kijár neki a tisztelet.

Igen kedves példám lesz a sorozatban Finnország. Nem csak azért, mert nyelvrokonok (előre jelzem: ténykérdésről nem nyitok vitát, pláne nem olyanokkal, akik nemhogy a nyelv- és genetikai rokonság között nem tudnak különbséget tenni, de alighanem még egy mellérendelő mellékmondatot sem tudnak megkülönböztetni az ikes igétől), hanem mert a legutóbbi időkig nagyon hasonló volt a történelmük is – főként viszont azért, mert káeurópai szemmel nézve egészen elképszető társadalmat és gazdaságot sikerált összehozniuk egy pár évtized alatt.

Az ide kívánkozó példa is a hungarisztáni fejjel már-már felfoghatatlan kategóriába tartozik:
Vidéki kisváros felső tagozatában / gimnáziumában ebédidő van. Az asztaloknál tanárok, diákok és az épp ráérő konyhásnénik együtt esznek, beszélgetnek, nevetgélnek – szemmel láthatóan teljesen bevett szokás, hogy nincs klikkesedés, tüntető félrevonulás, „tekintélyőrzés”; az amúgy „elméletileg” teljesen különböző iskolai „kasztokba” tartozó egyedek jóformán baráti viszonyban csevegnek egymással. Nehéz ezt megérteni a finn iskolákban tapasztalt barátságos légkör ismerete nélkül; szemléltetésképp itt és most elég legyen annyi, hogy ott teljesen természetes, hogy egy diák odamehet egy kedvelt tanárjához a folyosón, és jól meglapogathatják egymást merő barátságosságból.

A fönti példában bemutatott, legjobb értelemben vett „iskolai demokráciának” azonban korántsem csak a baráti légkör az alapja: legalább ennyit számít az ebéd aktusának a jólszervezettsége, minősége. A dolog ott kezdődik, hogy az iskolában természetesen csak egészséges élelmiszert adnak (ezt amúgy Dániában és Svédországban is tapasztaltam, óvodától az egyetemig). Zöldségből, salátából bárki annyit vesz (önkiszolgáló módon), amennyi jólesik – pedig Finnország (illetve a többi Skandináv ország) nem az a kifejezett mediterrán mezőgazdasági ország... Ugyanez érvényes a tejre és a barnakenyérre, ami minden étkezés kötelező kelléke. Az iskolában nincs pazarlás: a megmaradó ételt minden nap gondosan lehűtik, s másnap ismét felszolgálják (természetesen harmadnap már nem!), így kevesebb étel kerül a szemétbe, ugyanakkor megadja a lehetőséget a választásra azok számára, akik nem szeretik az aznapi ételt, vagy egészségügyi okokból (allergia) nem tudják megenni a menü egy részét.

És az, hogy a konyhásnéni együtt kvaterkázik a tanárokkal, éppen annak köszönhető, hogy nemcsakhogy menedzseli az ételek teljes logisztikáját, magától értetődő módon az elvárható higiénia és élelmiszerbiztonság maximális figyelembe vétele mellett, hanem mindent tud is arról, amit felszolgál. Ha azt kérdezed tőle, ehetsz-e ebből vagy abból, mert ilyen és ilyen allergiád van, egy pillanatra sem jön zavarba, és elsorolja, miből, milyen technológiával készült az adott étel. Esetünkben egy „egyszerű” konyhásnéni olyan kiselőadást rögtönzött a laktózérzékenység fajtáiról, az egyes fajták szimptómáiról, súlyosságáról, a biztonsággal fogyasztható élelmiszerek listájáról, a tévesen laktózmentesnek vélt leggyakoribb élelmiszerekről, a laktózmentes diéta gyakorlatáról, a termékeken figyelendő matrica kinézetéről és persze az aznapi menü összetételéről, hogy másutt egy gasztroenterológiai orvosi előadásnak is beillett volna, s ha nem szakítjuk félbe, hogy mi csak enni szerettünk volna, talán a teljes biokémiai folyamatot is felvázolja a teljes érthetőség kedvéért. És alighanem ugyanilyen akadémiai székfoglalót tudott volna tartani a glükózérzékenységből, vagy bármilyen más allergiából, vagy a vonatkozó finn és EU-s élelmiszerbiztonsági előírásokról, vagy bármilyen más, a szakmájába vágó témáról. Egy pillanatig nem lehetett őt zavarba hozni! Ott minden egyes iskolában étkező tanár és diák tudhatta, hogy jó kezekben van az élelmezése: egészséges ételt fog kapni profi körülmények között.

A következmény: a konyhásnéni – mivel a munkáját kifogástalanul végzi – társadalmilag hasznos, s ezért kijár neki ugyanaz a tisztelet, mint bárki másnak, aki egy esetleg „magasabbrendűnek” tartott munkakörben dolgozik.

A konyhásnéni csak egyetlen példa volt, de az egész finn társadalom (és a nyugat-európai társadalmak többsége) úgy van berendezve, hogy ha valaki csinál valamit, akkor azt jól akarja csinálni. Például az ügyfélszolgálaton segíteni akarnak az ügyfélnek, nem pedig elhárítani. Van kivétel persze, hol nincs, de nagy általánosságban elmondható. Már csak azért is, mert a társadalomban a jó munkavégzés érték, melyet megbecsülnek és kívánatosnak tartanak, aki pedig nem így viselkedik, arra a társadalom rossz szemmel néz, kiveti magából.

És ennek messze nem csak az a folyománya, hogy a dolgok mennek. Nem csak azt jelenti, hogy én Hungarisztánból egy emaillel el tudom intézni Belgiumból az E305-ös nyomtatványomat, mindenféle pepecselés nélkül, vagy hogy a belga bankszámlámat egy faxon elküldött (!) nyilatkozattal meg tudom szüntetni (tessék ugyanezt megpróbálni OTP vonatkozásban...), hanem egyszersmind azt is jelenti, hogy az emberek nyugodtabb, kiegyensúlyozattabb életet élnek, mert biztosra vehetik, hogy ha egy ügyintézővel beszélnek, akkor az illető kézbe veszi az ügyet, és legjobb szakmai tudása szerint fog eljárni. Teszi mindezt annak tudatában, hogy amikor neki van szüksége más segítségére, ő is bizton számíthat erre.

Ez rögtön el is vezet a bizalom témaköréhez. Mert az, hogy emailen/faxon intézhet az állampolgár relatíve bizalmas ügyleteket, az azt feltételezi, hogy meg kell bíznia a rendszer működőképességében; abban, hogy a vonal másik oldalán nem fognak visszaélni a bizalommal, illetve hogy a dolog működni fog így, mert nyilván ez a legjobb, leggyorsabb, leghatékonyabb, legkényelmesebb módja az ügyintézésnek.

A tisztességes és magas szintű munkavégzés okán egymásnak kijáró tisztelet, valamint az ebből következő és ehhez szükséges bizalom kéz a kézben jár. Ismét 3 finn példa:

1) Helsinkire és a nagyobb városokra (Jyväskylä, Tampere, Turku, Oulu stb.) nem feltétlenül igaz, de amúgy teljességgel bevett gyakorlat, hogy a kerékpárokat nem kell lezárni. Vásárlás, bankolás, vagy akár az iskolában töltött fél nap után is ugyanott fog várakozni a fémparipa, ahová a tulajdonosa lerakta. A lopás ugyanis még az itt-ott ténfergő csavargók, aljanép körében sem dívik, az ugyanis – kvázi – „nem tisztességes” dolog a tulajdonosával szemben, aki ugyebár megbízott minden egyes arrajáróban, hogy nem fog lopni. Ettől függetlenül nyilván történnek kerékpárlopások hébe-hóba, viszont Jussi barátunk ugyanúgy nem fogja lezárni a következő kerékpárját sem, nem azért, mert hülye, hanem azért, mert a dolgoknak az a rendje, hogy amit mi ide lerakunk, az a miénk is marad; ezt követeli a bizalomra épülő társadalmi berendezkedésünk, és ebből nem is vagyunk hajlandó alább adni, mert nekünk így jó. Az egyszerűen nem opció, hogy behódolunk a tisztességtelenségnek! Egy frászt! Ha ellopták a biciklit, akkor majd a rendőrség felkutatja, hogy ki volt, számonkéri rajta, mi meg vagy visszakapjuk a biciklit, vagy az általános háztartási biztosításunk állja a cechet, vagy ha tényleg nagyon rosszul jön ki minden, akkor bebukjuk az összeget, de akkor sem azt mondjuk, hogy rossz a rendszer, hanem azt, hogy pechem volt, és nem a rendszer rossz, hanem az, aki visszaél vele.

2) Nehéz Finnországban úgy élni, hogy az ember ne fusson bele lépten-nyomon az általános bizalomnak a káeurópai fej számára szinte teljesen érthetetlen megnyilvánulásaiba. Egy alkalommal úgy adódott, hogy a közeli nagyváros kórházában ragadtunk fél éjszakára, hajnali egy óra táján esélyünk sem volt rá, hogy a kb. 40 km-re fekvő lakhelyünkre tömegközlekedéssel visszakeveredjünk. Tanácstalanul toporogtunk a kórház recepciója előtt, majd megkérdeztük a recepcióst, hogy juthatunk haza az éjszaka közepén a lakhelyünkre. (Angolul kérdeztük, hogyan máshogy? Talán svédül még lehetett volna, tekintettel a nem egészen 6%-nyi finnországi svédre, akik miatt kötelező (!) a svéd nyelv tanulása az iskolákban – namármost tessenek ezt a szitut Hungarisztánra lefordítani, amint mondjuk a ceglédi kórház recepcióján angolul vagy valamelyik roma nyelvjárásban érdeklődnénk az éjszaka közepén, miként jutunk haza Gyálra...) A recepciós teljesen értetlenkedve nézett ránk, nyilvánvaló UFO-kra, akik még ennyit sem tudnak, de teljesen türelmesen elmagyarázta, hogy hát ezért vannak a taxik. No igen, hebegénk mi, de hát úgy esett, hogy szerény ká-európai nyelvrokonok vogymuk, és hát izé... nem szakadt ránk a Kuwaiti Nemzeti Bank éves nyeresége, hogy egy ilyen, éjszakai tarifás taxis túrát meg tudjunk finanszírozni a 40 km-re fekvő szállásunkig. Recepciós hölgy részéről UFO-knak kijáró csodálkozó tekintet ismét: de hát Önöknek ez csak 15 márkájukba kerül majd, a többit az egészségbiztosító fizeti!

Rövid úton kiderült, hogy a rendszer úgy működik, hogy a kórház (értsd: nem ám valami gazdasági igazgató aláírásával ellátott, flancos igazolást kiadó, kizárólag ezért tartott munkaerő, hanem a pultban álló recepciós hölgy) kiállít egy papírt arról, hogy mi jogosultak vagyunk egy TB-finanszírozott taxi fuvarra, mi ezzel beszállunk az első szabad autóba, a sofőr kezébe nyomjuk a sajtpapírt, valamint kemény 15 márka önrészt (az azért már akkoriban sem volt egy ökör ára) mire ő jól elvisz bennünket BÁRHOVA, amit bediktálunk neki. Másnap vagy hó végén majd a taxis beballag a TB-hez a sajtpapírral, vagy beüti a vonalkódját az erre szolgáló website-on, és a TB átutalja neki a fuvar ellenértékét.

A példában kiválóan látható, milyen nagymértékben támaszkodik az egész rendszer az állampolgárok tisztességességébe vetett bizalomra. Először is, a recepciós hölgy semmiféle igazolást nem kért arról, hogy mi valóban egy orvosi vizsgálat elhúzódása miatt ragadtunk ott éjszakára. Nem hogy igazolást, de még nevet sem! Nyugodtan besétálhattunk volna az utcáról, és azt mondhattuk volna, hogy... Másodszor ott van a taxizás: a sofőr megintcsak nem kért semmit tőlünk, csak egy címet. Ha ingyen (15 márkáért) el akartunk volna ugrani a finn Lappföldre, mondjuk 200 km-re északra a Sarkkörtől, akkor bemondjuk, hogy irány Äkäslompolo, please, és a taxis jó pár óra múlva kirak bennünket az ylläsi síparadicsom látogatói központjánál. Harmadszor pedig a taxis sem mondja azt a TB-nek, hogy kezicsókolom, volt tegnap éjjel egy oda-vissza 10 órás fuvarom Äkäslompoloba, kérném érte a fuvardíjat, éjszakai tarifával. Merthogy a taxis is csak ráfirkantja a papírra a címet a kórház által adott sajtpapírra, nekünk azt ellenjegyezni, aláírni nem kellett. Ennyi erővel akármit... Csakhogy! 1) ott nem megy be a pályaudvari csöves a kórházba ingyen taxit rendelni, mert tudja, hogy arra ő nem jogosult; 2) a beteg nem utazza körül a fél világot TB pénzen, és 3) a taxis sem hazudik be valótlan fuvart, mert mindketten tudják, hogy a TB meglopásával saját magukat lopják meg – ennyivel kevesebb jutna rákgyógyszerre, vagy 5 év múlva már nem lehetne hazajutni hasonló szituációban. A rendszer azért üzemel, mert mindenki betartja a játékszabályokat. Ha valaki ügyeskedik, rövid távon és egyéni szinten nyerhet, de hosszú távon viszont az egész közösség veszít. Ez pedig nem érdeke senkinek – épp csak fel kell fogni agyilag.

3) Végül a legkisebb kaliberűnek tűnő, ám talán legfontosabb példa azt mutatja, hogy a finnek nem csak az intézményekben, cégekben és dolgozóikban, valamint a szakértelemben bíznak, hanem egymásban is, magánemberileg.

Mikor akkori kedvesem megérkezett Finnországba, magányosan, a farkasordító, sötét, barátságtalan tél közepén, az őt váró tanári kollektíva már érkezése előtt mindent megtett, hogy egy barátságos lakás várja: a bérelt, amúgy gyönyörű folyóparti kilátással rendelkező faház csak nagyon alapvető bútorokkal és eszközökkel volt felszerelve, ezért a tanári karban körbement egy kérés: kinek milyen nélkülözhető cucca van, hozza el kölcsönbe. Így adódott, hogy a lakást sikerült úgy felturbózni, hogy mobiltelefontól a számítógépen át a faliszőnyegig, gitártól a konyhai eszközökön át a CD-s rádióig mindennel felszerelték. Senki nem csinált róla listát, ki mit vitt oda, nem függesztett ki figyelmeztetést, hogy mire hogyan kell különösen vigyázni, magától értetődő volt, hogy elutazásunk után mindenki hazaviszi majd, ami az övé, és egy kiskanállal sem többet, miként az is magától értetődő volt, hogy nem fogjuk leamortizálni, neadjisten eltulajdonítani az odahordott értékeiket.

Már önmagában ez szép bizalomra utalt, de a CD-s rádió adta a lehetőséget, hogy az ember zenét hallgasson. A 8000 fős településnek olyan könyvtára volt, hogy bármelyik hungarisztáni intézmény csak lesett volna, már akkor számítógépesített volt a katalógus, a kölcsönzés, és természetesen a mágneskártyás olvasójegy a szomszédos települések könyvtáraiba is jogosított (amelyeknek az állományát „természetesen” szintén le lehetett kérdezni – 2001-et írtunk, amikor a hazai könyvtárak még azon vitatkoztak, ki fejlesszen micsodát, és hogy véletlenül se kooperáljanak, s ha egyszer valamelyikre rádőlt valami véletlen pénzforrás, akkor zsugori módon csak a saját olvasóik részesülhessenek az abból megvalósított szerény szolgáltatásokból)...

A beiratkozáshoz ki kellett volna tölteni egy finn nyelvű formanyomtatványt (a fene sem számít külföldiekre egy világvégi község könyvtárában), de a könyvtáros kb. a név rovat kitöltése után elunta a fordítgatást, és legyintett, hogy ehh, jó lesz így. Kiadta a mágneskártyáinkat, és onnantól kezdve a könyvtár CD-gyűjteményének egy jelentős hányada nálunk tartózkodott (mennyiségi és időbeli korlát nem volt, időnként kellett hosszabbítgatni, de alapjában véve csak akkor kellett visszavinni, ha valaki más is igényt jelentett be egy adott CD-re). Elutazásunk előtt szépen vissza is vittük apránként a felhalmozódott kollekciót, de nagyon szerettünk volna még néhány helyi zenét lemásolni, viszont az adott előadótól minden létező CD ki volt kölcsönözve. Sopánkodtunk a könyvtárosnak, hogy ej, mekkora lúzerség, hogy így az utolsó pillanatra halasztottuk, holnapután utazunk, és még a környékbeli könyvtárakban sincs egy CD-je sem az általunk kinézett előadónak. Mire a könyvtáros azt találta mondani, hogy semmi probléma, neki otthon megvan a díszdobozos életmű-kiadás, azt ő szívesen behozza nekünk másnapra lemásolás céljából. Tette mindezt úgy, hogy a) még csak egy lakcímet sem tudott rólunk, b) annak tudatában, hogy 2 napon belül már nem leszünk Finnországban. És másnapra tényleg behozta...

Ugye milyen furcsa? Egy pillanatig nem feltételezte rólunk, hogy esetleg le is léphetünk a CD-ivel. Az alapértelmezett attitűd – ami nekem nagyon szimpatikus volt, és bevallom, ha valami, hát ez okozott leginkább kultúrsokkot – ugyanis az, hogy minden ember tisztességes, és amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, addig úgy is viselkedünk vele, és 100%-ig megbízunk benne. Namármost tisztán látszik, hogy ez a szisztéma csak akkor működik, ha az emberek túlnyomó többsége tényleg tisztességes, és tényleg meg lehet bízni benne.

Hát, valahol itt bukik a történet Hungarisztán esetében...

Talán a fönti történetekből látható, miért kezdtem a tisztelet/bizalom témakörével. Élhetőbb, sőt irigyelhető társadalom az, ahol ezen társadalmi jellemzők támogatottsága evidens és megkérdőjelezhetetlen. Ha úgy tetszik: az agyban jól működő állampolgár a jól működő társadalom alapja. Nem volt ez ismeretlen Hungarisztánban sem, mára klasszikussá jegecesedett könyvek, a 20-as, 30-as években készült filmek dialógusai is mind azt sugallják, létezett Magyarországon is egy stabil polgári értékrend, aminek központi vonása volt az úri becsületszó, a tisztességesség, a gerinc. Ez még akkor is meg kellett legyen, ha a filmek a divatos korszellemnek megfelelően nyilvánvalóan idealizált képet festettek az akkori állapotokról. (Ami persze egyáltalán nem volt káros, hiszen a film, mint igen széles körbe eljutó médium, ekképpen tökéletesen ellátta egy másodlagos feladatát: a szórakoztatás közben értéket, s értékrendet közvetített, közgondolkodást formált, röviden szólva: nevelt. Megmondta a frankót, mit, s hogyan kell csinálni ahhoz, hogy a társadalom rendes tagja légy. Ezt nem didaktikusan vagy parancsszóra kell csinálni, hanem példát kell mutatni, miként tették azt a Kabos Gyula filmekből ismert, kifogástalan jellemű figurák, akiknek tisztességtelenségen való őszinte felháborodása, mit felháborodása: haragja mára – sajnos – már megmosolyogtató, ám a Kabos által gyakran megformált kispolgár kifigurázásán meg pont azért nevetünk ma is, mert ez viszont – szintén sajnos – egyáltalán nem avult el.)

Nem tudom, mit és hogyan kellene tenni ahhoz, hogy egy ilyen közgondolkodást meg lehessen valósítani Hungarisztánban. Lehet azzal jönni, hogy itt 40 év kommunizmus volt, és az mennyire aláásta az erkölcsöket, a munkamorált, a ... mindent! Csakhogy minimum 20 éve meg nincs kommunizmus (tényekről megintcsak nem vagyok hajlandó vitatkozni pártkatonákkal), és hát az a nagy büdös igazság, hogy ennyit és ilyen szégyentelenül a legvadabb álmaikban sem mertek volna lopni, csalni és hazudni azok a sokszor (és méltán) szídott komenyisták.

Lehet jönni az ötletekkel.

Címkék: politika finn belga svéd apokalipszis morál állampolgárság magyar ugar tisztelet butaság szervilizmus bizalom könyvtár tisztesség értékválság nyugat európa tisztességtelenség lovasai közgondolkodás társadalmi elismertség

3 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://hungarisztan.blog.hu/api/trackback/id/tr732156017

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Hazafiasságból jeles 2012.03.13. 12:48:14

Az új NAT lassan az igazi menzai zöldségleveshez hasonlít: "mindent bele!" Eddig is csak kapkodtuk a fejünket, mire van szüksége a gyermekeinknek (és miről maradtunk mi le): erkölcstanra, hazafiasságra és demokrácianevelésre, a családi életre, méd...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csumpi Hálidéj · http://www.ezerkecske.hu 2010.07.31. 21:50:15

A fenti problémáról az elmúlt 20 év többet tehet, mint az azt megelőző 40.

hungarisztan 2010.08.13. 23:04:30

Igen, ugyanezt írtam az utolsó előtti bekezdésben. csak hosszabban :o)
süti beállítások módosítása