Hungarisztán

Több mint 8 hónap telt el azóta, hogy nem írtam (leszámítva az imént posztolt, ausztriai bankszámlanyitásos irományt). Nem lustaságból, hanem mert nem tudtam mit írni. Ez utóbbinak pedig egyáltalán nem a témahiány volt az oka, hanem a tehetetlenség érzése. Nagyipari médiafogyasztó lévén olvastam/hallgattam/néztem a híreket, blogokat, kommenteket, tájékozódtam, beszélgettem, és úgy éreztem, itt már nem érdemes a szó, teljesen fölösleges az érvelés, haszontalan a józan észre apellálás, értelmetlen minden. Egy hihetetlenül élhetetlen, immorális, igazságtalan és boldogtalan ország formálódik-konzerválódik a szemünk előtt napról napra, amihez – úgy tűnik – a társadalomnak egy meglehetősen nagy szegmense asszisztál. Ha úgy tetszik: ők a bűntársak.

Jóllehet azt gondolom, hogy mindenkinek, különösen az úgynevezett „írástudó” rétegnek felelőssége az, hogy gondolkodásra késztesse az arra kevésbé fogékony környezetét, ugyanakkor azt is gondolom, hogy van egy pont, ami után fölösleges. Aki hinni akar, azzal fölösleges érvekbe bonyolódni, mert ő nem gondolkodni akar, hanem hinni. Márpedig a hitnek esküdt ellensége az érvelés, a gondolkodás. Kölcsönösen kizárják egymást. Mit lehet tenni azzal, aki akár a saját boldogságát is feláldozza, csak hogy a hite ne sérüljön? Semmit. Filozófusok, gondolkodók, bölcs emberek évszázadok óta próbálják megtörni a vallásos hitet – hasztalanul. Miért lenne különb a politikai hit? Tehetetlennek érzem magam, és ezzel fel is mentem magam írástudói felelősségem alól.

Mert komolyan, mit is mondhatnék azoknak, akik őszintén el tudják hinni és meg tudják maguknak (sőt, az egész világnak!) magyarázni, hogy ami itt folyik, az jó nekik?

Lehetne itt elméleti(nek tűnő) jó, értelmes és hasznos diskurzusokat folytatni arról, mennyire tud bárhol a világon független lenni a média. De miért tennénk, ha a társadalom jelentős része szerint minden rendben van a médiatörvénnyel, a szólás szabadsága és/vagy a média kiegyensúlyozottsága nem sérült? Szerintük az, hogy a közmédiumokat (igen, amelyeket mindannyiunk adójából tartunk fönn) szakmailag és morálisan vállalhatatlan, cserébe jó pártemberek szállták meg, egy természetes, mitöbb, elkerülhetetlen folyamat, s ez „kijár” a hatalom birtokosainak. (Persze leginkább csak a jobboldalnak, mert ugye „baloldali médiaterror” van, ha meg nincs, akkor az volt, és különbenis.) Mit mondhatnék én annak, aki szerint – pusztán azért, mert az „övéik” csinálják – a manipulatív tájékoztatás jó dolog? Eleve, mit mondhatnék én annak, aki még mindig ott tart, hogy „övéik” vannak és „mieink”, és hogyha valaki nem őhozzájuk tartozik, akkor az bizonyosan gyurcsányista zsidókommunistabérenc? Esetleg liberálbolsevik hazaáruló?

(Facebookon terjedő kép, copyright tulajdonos ismeretlen. Ha magára ismer, szóljon, kirakom a nevét, vagy engedély hiányában eltávolítom a montázst.)

Mit lehet ott tenni, ahol egy kormányzat megmentésként kommunikálva elveszi az emberek nyugdíjcélú megtakarítását, katasztrofálisan rossz gazdaságpolitikával (ill. annak hiányával) maradéktalanul és mindennemű eredmény nélkül feléli azt, majd tovább folytatva a sort, végül attól is elveszi mindezt, aki egy évvel korábban explicite kijelentette, hogy minden zsarolás ellenére nem kívánja a jelen kormánynak kiszolgáltatni az öregkorát, és ahol mindezt az ordítóan antidemokratikus és alkotmányellenes gyakorlatot egyesek meg tudják magyarázni azzal, hogy ez így jó, mert az amúgy sem a polgár megtakarítása volt, ergo nincs is beleszólása abba, hogy egy kormányzat eltapsolhassa.

Mit lehet mondani ott, ahol a társadalom (inkluzíve jogfilozófiával, joggal foglalkozó polgárok!) pislogás nélkül megeszi azt, hogy lehet csinálni visszamenő hatályú törvénykezést? Hogy az alkotmányból simán ki lehet venni a magántulajdon védelmét? Hogy olyan „alkotmánybíró” döntsön alkotmányossági kérdésben, aki pár héttel korábban maga volt az alkotmányellenességi aggályokat felvető jogszabály beterjesztője?

Mit lehet tenni ott, ahol a társadalom elfogadja, illetve megmagyarázza, miért is jó, hogy ugyanezen kormányzat addig telíti pártos káderekkel az összes olyan intézményt, testületet, hivatalt, hatóságot, állami szolgáltatást, ill. addig szűkíti a jogköreiket, míg önmaguknak a tehetetlen paródiái, állampolgársanyargató hatóságok, álfeladatokkal bíbelődő, politikai missziókat teljesítő és/vagy kritikátlan seggnyaló pénznyelőgépek lesznek?

Mit lehet mondani annak, aki szerint a szakértelem ócska bolsi trükk, s az vezet a nemzet felemelkedéséhez, ha az oktatástól a gazdaságon át a közigazgatásig bezárólag mindent talpnyaló nímandok kezére játszunk? Mit lehet mondani annak, aki szemet húny afölött, hogy általános iskolában is elmeszelendő helyesírási hibákat vétő „legfőbb méltósága” van az országnak, és még ő próbálná védeni a nyelvet? Hogy minden létező közgazdasági fórumon körberöhögött („Csak a számok nem zavarnak, ugye, Gyuri?”), szánalmas és hozzá nem értő, konkrétan az emberek pénzét eljátszó (EUR/HUF: 206->320, CHF/HUF: 190->250, USD/HUF: 190->230 stb.) ember vezeti a gazdaságot, aki számára a „meg nem írt tankönyvekből” vezényelt, „láthatatlan eredményeket elérő” unortodox „sikerpolitika” abból áll, hogy újabb és újabb adókat vet ki mindenre és mindenkire, ami/aki bármiféle pénzt/profitot merészelne termelni?

Mit lehet mondani annak, aki a 90% számára előnytelen (értsd: kevesebb pénzt zsebben hagyó) adórendszeri átalakítást fantasztikus adócsökkentésként értékeli? Mit lehet mondani annak, aki szerint az a jó, ha nekimegyünk mindenkinek, aki él és mozog, mer' ez a jó kurucos mentalitás? És mit lehet majd mondani ugyanezeknek, mikor ez visszaüt, és kénytelenek lesznek azt magyarázni, miért is volt jó mégis csődbe vinni az országot?

Mit mondhatnék én azoknak, akik szerint kiváló tudósok, művészek és egyéb szakemberek életművei differenciálatlanul pocskondiázandók, átminősítendők, leértékelendők, pusztán azért, mert nem nézik jó szemmel a politikai kurzus ámokfutását? Mit mondhatnék azoknak, akik ezzel párhuzamosan jószándékkal is legfeljebb középszerű, vagy egyenesen zéró teljesítményű – cserébe legalább nemzeti színekre mázolt – alakokkal példálóznak?

Mit kéne tennem azokkal, akik elhiszik, hogy egy pszichopatologikus szimptómákkal rendelkező, diktatórikus hajlamú, tévedhetetlenségének talmi dicsfényében tetszelgő zsebakarnoknál nincs jobb ember a miniszterelnöki bársonyszékbe?

Hogyan tudnám elmagyarázni azoknak a rövid emlékezetű polgártársaknak, akik már elfelejtették a közelmúltat, hogy igenis diktatúra épül? És végképp mit kezdjünk azokkal, akik szerint ez nem diktatúrának épül, és pont jó így? Akik szerint minden ellenérzés/ellenkezés merő liberálbolsevista/komcsi/zsidó bérrettegés?

Mit meséljek én moralitásról az olyan szavazóknak, akik nem rúgják picsán azonnal azt a képviselőt, amelyik az ő pénzükből gyűjti svájci bankszámlán a fiának a hozományt, és nem átall olyat mondani, hogy mindenki annyit ér, amennyit összeharácsol magának? Amelyik nekiáll bankot zsarolni, hogy ugyan engedje már el az általa felhalmozott városi tartozás egy részét, különben kénytelen lesz megkérni saját magát a parlamentben, hogy hozzon valami jó kis törvényt... Amelyik adófizetői pénzen vesz az adófizetői pénzen vett luxusautóba radardetektort? Ha valaki nem irtózik ettől, vagy csak akkor, ha nem akolbeli csinálja, annak én nem tudok mit mondani.

Mit kéne tennem azzal az Okostojással, aki elhiszi, hogy az általa választott párt kommunistái vagy nem voltak igazi kommunisták, vagy ők voltak a „jó kommunisták”, annak dacára, hogy az Okostojás maga (vagy a gyerekei vagy a szülei) nemhogy Oxfordban nem tudtak tanulni az útlevél- és devizakorlátozásos gulyáskommunizmusban, de adott esetben még csak Csehszlovákiáig sem tudtak eljutni, hogy bevásároljanak műbőr cipőből?

Mit kéne mondanom annak, aki szerint hiteles, hogy a hobbiból vadászgató kereszténydemokrata kompetens életvédelmi kérdésekben? Miről tudnék beszélgetni olyan – magát keresztényinek nevező – képviselőkkel (és támogatóikkal), akik egyetlen hallható ellenvélemény nélkül megszavazzák, hogy a társadalom legelesettebbjei bűnözőkké minősíttessenek? Távol áll tőlem a vallásosság, de mintha a Jézus nevű csávó valami teljesen mást tanított volna!

Mit kéne megbeszélnem azzal, aki szerint a milliárdos kiadásokra rugó, teljességgel értelmetlen, ellenben izomból átnyomott átnevezgetések, a már első nekifutásra is korrupt pénzlenyúlásra játszó stadionépítések, a Puskás emlékét és végakaratát meggyalázó felcsúti fociakadémia, a Kerényi-féle giccsmegrendelés és az operaházi önünneplés elengedhetetlenül fontosak akkor, mikor az ország segge kilóg a gatyájából? Aki szerint a munkavállalókat még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozó, szintén erőből átnyomott új munka törvénykönyve, valamint a tökéletesen átgondolatlan és cinikus „közmunkaprogram” adekvát válasz a munkaerőpiaci kihívásokra?

Mit mondhatnék annak, aki még egy szavát is elhiszi Szíjjártónak, Giró-Szásznak, Selmeczinek, vagy a többi országos fizetett hazudozónak? Hogy közülük a legnagyobbat ne is említsem, aki saját állítása szerint még sosem hazudott? Akinek pusztán a legutóbbi „nem-hazugsága” az volt, hogy ha az IMF jön, akkor ő megy? Aki az egyik héten sikeres gazdasági szabadságharcról papol 300 forint feletti euróárfolyamnál és eladhatatlan állami értékpapírokkal a háta mögött, másnap meg küldi a sameszait a saját bankjának nevezett IMF-hez kuncsorogni? Hogy utána ismét elzavarja őket, azonnali bóvli kategóriába besorolást, valamint 320-as (és folyamatosan romló) árfolyamot generálva?

Miről kéne vitáznom, és kivel? Miért?

Az ország agyhalott. Alapvetően nem a politikusaival van baj, bármennyire is gazemberek, bármennyire is rászolgáltak a lámpavasra egytől egyig. Azokkal van baj, akik mindezt megszavazták, akik mindehhez asszisztálnak, akik mindezt védik vagy egyenesen dicsőítik, és akik még csak a valagukat sem képesek felemelni, ha valaki más legalább szervez egy tüntetést, vagy történetesen elindul egy időközi választáson. Aki egy pillanatig is kollaborált ezekkel, az bűnös. És ezen az sem segít, ha a Gyurcsány-féle elkúráshoz az illető nem asszisztált. A legmagabiztosabb „gyúrcsánytakaroggy”-ozó sem érezheti magát ártatlannak. Sőt, legfőképp ő nem, mert ő elhitte, hogy csak az őszödi böszme szállt be a hazugságversenybe.

A lényeg azonban most már nem ez.

Nagyon sokan nem érzékelik, mekkora a baj, mert most karácsonykor is megvolt még a beigli. Úgy vélik, hogy ezek a megszorítások is csak olyanok lesznek, mint az eddigiek, a magyar mindent túlél. Kvázi jöjjön hát az államcsőd, ha ez az ára annak, hogy a Vezér kurucosan odamond az EU-nak és beint az IMF-nek. Ennyit megér, nem?

Hát a lófaszt. Ezek az emberek elképzelni sem tudják, mit is jelent egy valódi államcsőd. Görögországban egyszerű emberek haltak meg a tüntetéseken, és emberek milliói kerültek kilátástalan helyzetbe. A nagy különbség az, hogy Görögországot az EU meg akarta menteni, egyrészt az euró miatt, másrészt mert ott legalább nem akartak fejjel a falnak rohanni a fene nagy Barroso kioktatással és kurucoskodással. Görögország akarta, hogy az EU megmentse. Itt még ehhez is buták az emberek, és szívesebben hisznek az Orbán-Matolcsy páros ezoterikus légvárainak, dacára annak, hogy saját pénztárcájukon is érezhetnék, hogy valami nem okés a nagyívű retorikával.

Jó lenne, ha valaki egyszer elmagyarázná ezeknek az embereknek, hogy az államcsőd az nem egy elvont fogalom.

Az bizony kurvára azt jelenti, hogy nincs tovább. Az nem megszorítás, hanem az maga a fizetésképtelenség. Instant vereség egy olyan háborúban, amit országhatáron belül vívtunk, és csak magunknak köszönhetünk. Éhínség, betegségek, bűnözés, polgárháború, tömeges halálozások – nagyjából ez a menetrend. Úgy indulunk, hogy első körben megszűnik az oktatás, mert a tanárok nem kapnak fizetést. Ekkor még csak poén lesz, hogy nem kell suliba járni – minden lelkületében gyerek magyar felnőtt álma. Minek is tanulni, úgyse jó semmire, igaz?! Bár valakinek akkor majd otthon kell maradni a gyerekkel – hopp, mínusz egy kereset a családban. Pár héttel később az egészségügy is megszűnik, mert se a kórházakra, se a kórházi alkalmazottakra nem tud pénzt adni az állam. Ekkor picit már durvulni fog a helyzet, mert néhányan kénytelenek vényköteles gyógyszereken élni, ők vagy meghalnak, vagy tettlegességre vetemednek, hogy megszerezzék, ami életben tartja őket. Ez addig megy, amíg tart a gyógyszertári készlet, merthogy utánpótlás nem fog érkezni, ahhoz ugyanis úgynevezett pénzzel (nem a forintnak nevezett játékpapírral) kell fizetni. No, itt már elkezdünk hullani, mint a legyek, mert a nemzetiszín kokárda sajna nem gyógyítja sem a krónikus magas vérnyomást, sem a cukorbetegséget, de még csak dialízist vagy vakbélműtétet sem végez. A baleseti sebészeten és ambuláns osztályokon csak azért nem tűnik fel a nagy halandóság, mert eddigre már nincsenek balesetek, nincs ugyanis üzemanyag a száguldozáshoz, és persze az infarktusos és stroke-os betegek sem jutnak be a kórházba, mert nincs mentőautó. Miként tüzet sem oltanak már, hiszen a tűzoltók sem kapnak egy fityinget sem hetek-hónapok óta. Természetesen ekkorra már rég nincs segély sem, se munkanélküli, se szociális, se semmi. Akinek pedig nincs, az elveszi magának azt, amit az életösztön diktál: az erősebb kutya baszik. Sanszos, hogy nem az átlagpolgár fog túlélni, hanem a kigyúrtkopasz. Az általános magyarkodás közepette az is elég sanszos, hogy beindul egy etnikai alapú polgárháború. Mert miért ne, ők a hibásak mindenért, ugyebár. A rendőr, a katona nem fogja kockáztatni az életét, mert az állam ekkorra már három hónapja nem fizetett neki. Nem hülye, hogy ingyen haljon meg. A munkahelyek sorozatosan szűnnek meg, mert vállalkozásfejlesztési vagy termelési hitelt már rég nem adnak a bankok, mivelhogy bankok már nincsenek is, kábé azóta, mióta az állam őket tette felelőssé a helyzetért és rátette a kezét a banki magánmegtakarításokra. Az a pár ember, aki még egyáltalán keres, nyugodtan lehúzhatja a pénzét a lefolyón, mert semmit nem tud venni a béréből: nemcsak a hiperinfláció miatt, de azért is, mert nincs mit megvenni, a polcok üresek. A termékekért ugyanis megintcsak pénzzel kéne fizetni, az meg nincs. De szállítás sincs, mert ahhoz is üzemanyag, meg pénz kellene. Indulnak a fosztogatások, erőszakos bűncselekmények, hiszen ahol törvény nincs, ott visszatartó erő sincs. Fűtés, eletromosság, telefon és internet sincs, mert ezek bizony mind rút szolgáltató cégek, és pénzzel üzemelnek. (Ez mondjuk annyira bonyolult összefüggés, hogy még Lézer János se bírta átlátni.) Alapvetően semmi nincs, csak háború: mindenki mindenkinek farkasa.

Hogy ezt hagyja-e majd az EU, a nagyvilág? Kérdezzük meg erről a Nagy Manipulátort, meg fog-e alázkodni. Szerintem nem, de alighanem akkor már késő is lenne. Nem biztos, hogy Barroso akkor is borzasztó diplomatikus levelezgetésbe kezdene a Kárpátok Géniuszával. Lehet ugyanis, hogy mindössze egy másodperce lenne ránk, mert el lenne foglalva azzal, hogy miként nyomja át törvényes módon a schengeni határok visszaállítását Magyarországnál, hogy megakadályozza a menekültáradatot és bűnözési hullámot, ami a rábízott polgárokat fenyegeti egy volt EU tagország irányából. Könnyen elképzelhető, hogy a sok munka közepette, amit a Bonsai Duce generált neki, azt az egy másodpercet csak arra tudná kihasználni, hogy felemeli a jobb kezén a középső ujját.

No, hát valami ilyesmit jelent az államcsőd, ez az, amivel a két géniusz és dicső csapatuk kísérletezget. Nemigen játszották még végig sehol, mert az esetek többségében azért valakinek – ha későn is, de végül – megjött az esze, és nem hagyta, hogy minden dominó ledőljön, de hát mindig kell egy első, nem igaz? Az übermensch Magyarország mindig is szeretett rekorder lenni.

Orbánék legeslegnagyobb bűne nem az, hogy ők is pont úgy szétlopják az országot a saját klientúrájuk számára, mint az előzőek. Hanem az, hogy közben megfeledkeznek az „élni és élni hagyni” örök igazságáról. Leszarják, hogy kit taszítanak nyomorba. „Ha nem tudtál eleget harácsolni, annyit is érsz!”
Ha valakinek ez jön be, lelke rajta.

Ugyanakkor azt gondolom, nem róható fel senkinek, ha védekezik, ha próbálja menteni, amiért megdolgozott.

A magam részéről karácsony előtt bankszámlát nyitottam Ausztriában, és igyekszem még a határok átjárhatóságáig lépni. Amíg még nem szitokszó a „magyar” Európában.

A dolgok jelen állása szerint nagyjából ennyi lehetőségem maradt arra, hogy picit beleszóljak a sorsomba. Nem feltétlenül ajánlom mindenkinek, mert az euró sem életbiztosítás – bár eléggé valószínű, hogy 332 millió ember fizetőeszközét, a világgazdaság egyik motorját picit nagyobb vehemenciával fogják megvédeni a bedőléstől, mint az unortodox, legjobb formájában is max. 10 millió nyugatbalkánit érintő forintot.

Azoknak például kifejezetten nem ajánlom, akik hatalomhoz segítették a Nagy Csapatot, és azóta is tapsolnak nekik és saját maguknak. Ők csak finanszírozzák a szoárét, amit feltálaltak ebédre. Tudom, hogy van erre itt egy ilyen igényjellegű dolog, hogy más faszával kéne a csalánt verni, mégis amondó vagyok: ezegyszer nem hagyja, akinek kis esze van.

Első lépésben a pénz mentése, másodikban saját magunké.

Sok sikert, sok szerencsét minden kedves sorstársnak.
A többiek pedig építsék a Bonsai Duce birodalmát – megérdemlik.

Köszönöm az olvasóknak az eddigi megtisztelő figyelmet, a kultúrált vitázóknak/hozzászólóknak pedig a kultúrált hangnemet.
A többinek coki.

Ezennel a blogot – okafogyottsága révén – bezárom.

Látván a Nagy Csapat gazdaságmentő „sikereit” (már azt, amelyik nem láthatatlan, copyright by © Dzsordzs Matolcsy), már egy ideje tervezgettem a megtakarításaim kimentését. Utánaolvasgattam fórumokon, blogokon, a helyzet az volt, hogy mindenhol ment az elméleti szakértés, de konkrét infó nulla.

Karácsony előtt, mikor a kormány szerint balga és feledékeny EU/IMF delegációnak épp Magyarországi nem-tárgyalásai során jutott eszébe, hogy tulajdonképpen karácsony közeleg, ezért a sikeres nem-tárgyalások ellenére a megállapodás minden további esélyét elvágva, pánikszerűen átbookoltatták a repjegyüket a hajnali járatra, nos, mikor mindezen sikereket láttam, úgy gondoltam, hogy részemről is itt az ideje az unortodox nem-pénzmentésnek.

A konkrét tapasztalatok

Kiruccantunk tehát Ausztriába, ahol a sok elméleti szakember könnyed fejtegetéseivel ellentétben a határmenti első faluban, meg a másodikban, meg a harmadikban, meg tulajdonképpen semelyikben nem akarták, hogy odavigyük a mi jó unortodox forintjainkat aus Ungarn.

A Raiffeisen menedzsmentje konkrétan az egész burgenlandi fiókhálózatot letiltotta a „külföldiek” (ez a magyarok udvarias megnevezése arrafele, mert más külföldi ugyebár minek császkálna Burgenlandban) számlanyitásáról. Nem tudom, minek köszönhető, de max. bemutatóra szóló takarékkönyv formájában tudják elképzelni, hogy ott növeljük a bankjuk kihelyezhető hitelállományát. Még ha adnak is rá valami kamatot, nincs hozzá internetbank, meg átutalás, meg kártyás pénzfelvét, meg miegymás, szóval zéró szolgáltatás tartozik hozzá, ami azért a mindennapokban elengedhetetlen. Takarékkönyv nem pálya.

A helyzet egészen Eisenstadtig űzött, ahol is négy nagyobb banknál lehetett magyarként számlát nyitni (a kisebbeket nem néztük): Erste Bank, BAWAG, Bank Burgenland, Oberbank. A középső kettő kondíciói felejtősek, a legjobbnak az Erste Komfort csomagja tűnt, cserébe az Oberbank olyat tud, hogy van a Westendben fiókjuk, tehát meg lehet spórolni az utazást.

Forintszámlára – ha egyáltalán nyitnak – kamatot nem adnak (valamiért nem bíznak az unortodox megoldások kormányában), így tehát arra játszani nem érdemes, hogy ottani számlán parkoltatjuk a forintot, amíg esetleg egy valamivel kedvezőbb árfolyamnál átváltjuk. Forintszámla nyitását mondjuk amúgy sem javasolnám, mert ha elinflálják a forintot (sanszos, hogy ez a varázslat még benne van az unortodox csodakalapban), akkor tök mindegy, hogy ott van az értéktelen játékpénzünk, vagy pedig itt.

Az elméleti szakemberek azon fejtegetései sem teljesen igazak, hogy a határ mentén mindenütt van magyarul beszélő banki alkalmazott. Konkrétan eggyel sem találkoztunk, pedig megfordultunk vagy 8-9 bankban. Cserébe viszont a némettel hadilábon állók bízvást próbálkozhatnak az angollal, mi mindenhol elboldogultunk vele. Nagy piros pont.

Arra viszont mindenképpen számítson az egyszeri arra járó, hogy ott a bankok még nagyobb urak, mint itt: simán bezárnak 2 órára ebédidőben, és van, amelyik a biztonság kedvéért ezután már ki sem nyit aznap. Nagy fekete pont.

Mi legyen?

Külföldi munkavállalás miatt van ugye az embernek devizaszámlája, amin ott figyel némi kis euró megtakarítás. Ez tiszta sor, az ember leadózza a magyarországi banknak/bankfióknak, amit azok nem szégyellenek sarcolni egy utalásért (vastag a bőr ott is!), és a pénze némi könnyebbülés után máris a két géniusz kezeügyén kívül csücsül. Jó érzés, aki teheti, próbálja ki. Az ember ráncai kisimulnak, reggel pihenten ébred, tényleg már csak az hiányzik, hogy az ember maga is külföldről olvasgassa az indexet, és onnan mosolyogjon álló nap, hogy milyen jó, hogy rá már nem vonatkoznak a legújabb agymenések. 

A nagyobb kérdés persze ez a mi jó kis ungarische froncsink. Gyurink ugyebár olyan jól megmentette, hogy tegnap már 320-as kurzuson ment az EUR-hoz képest. Mi a láthatatlan siker ugyebár, ha nem ez? A vak is láthassa.

Szóval szépen feladta a leckét, hogy akkor most érdemes-e ilyen sikeres kurzuson váltani, ami ugyebár nettó kibaszott nagy bukás, vagy esetleg várjak pár napot/hetet, és majd szídom magam az 500-as, 600-as kurzusnál, amiért ezen kiváló árfolyamnál nem tettem euróvá (vagy dollárrá, vagy norvég koronává, vagy akár lengyel zlotyivá) az összes pénzemet és ingóságomat. Drága barátaim, erre egy kurva nagy kérdőjel a válasz, mindenki cselekedjen saját belátása és meggyőződése szerint, annak megfelelően, hogy ki mit lát bele indián barátaink, Kusza Szem és Dakota Közmondás agytekervényeibe. Ezúton is köszönjük nekik, hogy imigyen szolgálják – esküjükhöz híven – az állampolgárokat. Mondjuk a PSZÁF és a jegybank összevonása simán megteremti a lehetőséget a froncsi tudatos és szép lassú elinflálására, ez talán mintha némi támpont lenne a távolabbi tervekre vonatkozólag, ami persze abba az irányba terel, hogy 320-as árfolyambukást leszarni sofort, mert ez csak rosszabb lesz. De az is lehet, hogy végül rájönnek, hogyha a nagy kuruckodásban mégsem állapodnak meg az EU-val/IMF-fel, és történetesen becsődöltetik az országot, akkor alighanem lámpavason, szép ívben lengedezve fog rájuk köszönteni a tavasz, és ezt azért még ők sem akarhatják, szóval bizonytalanság a köbön. Csányi Sándor legyen a talpán, aki itt tisztán bír látni.

Disclaimer

Kedves Pógár! A megtakarításait kimenteni innen nagyon csúnya dolog, mert ha mindenki elkezdi ezt tenni, akkor pár percen belül összeomlik a bankrendszer (mivelhogy a bank abból helyez ki hitelt, amit más – például Ön – berak hozzá, következésképp a bankban sosincs annyi pénz, mint amennyien berakják oda – igen, piramisjáték ez a javából! bizalmon alapul, ami ha elpárolog, akkor kurva nagy a szívás), és a maradék, aki nem kapcsolt időben, nagyon megszopja, mert az ő pénzüket zárolja a csődbe menő bank. Lásd még: 1997-es Postabank-pánik. Ez azonban Önt ne nagyon érdekelje, mert

Á: Senki nem foglalkozik itt Önnel, se a másik állampógár, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül lenullázná Önt (például szavazott a fidesz-kdnp nevű álampógárlerabló konzorciumra, sőt, azóta is isteníti), se a politikai garnitúra, amely ugyebár maga az álampógárlerabló konzorcium (az egész pénzmentő akció szükségességét – annak minden pénzügyi bukásával egyetemben – ugyebár nekik köszönhetjük) és szintén minden erkölcsi skrupulus nélkül lenullázza Önt, csak ebben az esetben felesleges a feltételes mód. Önnek tehát végképp ne legyen erkölcsi skrupulusa. Ne akarjon különb lenni náluk, mert csak szívni fog vele. Én szóltam.

Bé: Marad itt épp elég hithű agybeteg, akik boldogan támogatják Nemzetiszín Viktor királyt, Eltolcsy Dzsordzsit, Lézer Dzsonnit, Vaníliáskarika Álamfőt, Hazudunkéjjel-hazudunknappal Pítört, és az egész díszes bagázst tűzön-vízen át; ők a Pártért szívesen lemondanak a megtakarításaikról az Ön nevében is. Jelszavuk vala: utolsó leheletükig seggnyalás, szóval ők még akkor is bőszen emútnyócévezve, mindenki mást büdöskomcsizva és bérrettegőzve, cserébe szerelemmel rajongva csüngenek majd Vezírük ajakán, amidőn az kurucos lendülettel vezényli az országot az államcsődbe. Nem biztos, hogy Önnek ebben részt kéne vennie, amúgy se lenne ott valami nagyon persona grata.

Cé: Megmondta a Fizess-MPP vezérkara, hogy a hülyeség állampolgári jog, Önnek tehát jogában áll nem tudni a bankrendszer összeomlásának kockázatairól. Végtére is, miért pont bennünket érdekeljen, akik eddig is hasztalan próbáltuk győzködni a derék Fizess-híveket, hogy tán nem kéne ennyi hatalmat adni egy őrült kezébe?

A döntés

A kondíciók alapján nekünk az Erste ajánlata jött ki a legjobbra: első év díjmentes, utána negyedévenként 14,24 EUR. Ez praktikusan olcsóbb, mint a hazai – igaz, céges, tehát überlenyúlós – Erste számlánk. Ez a fapadosabb Komfort csomag, de minden benne van, amire szükségünk van. Az alábbiakban csatoltam a többi bank ajánlatát is (kivéve a BAWAG-ot, mert az valahova elkeveredett, de emlékeim szerint amúgy se volt gyere be).

Kellemes extra, hogy tudtunk nyitni egyből elkülönített alszámlákat teljesen grátisz – csak az kerül pénzbe, ha külön kártyát is igényelne az ember. Úgyszintén kellemes meglepetés, hogy a bankkártyavisszaélés elleni biztosítás évi 25000 EUR-ig fedezetet nyújt.

Appendix, úgyismint függelék

Kattintson Ön az egyes kis képekre jól, hogy lássa, mivel kecsegtetnek bennünket az egyes eisenstadti bankok.

Bank Burgenland
Erste Bank
Oberbank

Nem tudom, hol az igazság.

Nem tudom, hogy gond van-e a gyöngyöspatai cigánysággal. (Naná, hogy úgy alles zusammen nyilván nem lehet gond minden gyöngyöspatai romával, inkluzíve gyerekek, de hát ki kér már itt számon bármiféle differenciálást, disztingválást, különösen az éppen folyamatban lévő cigánygyilkossági per közepette, amely gyilkosságok elkövetői – és a hasonló problémamegoldási skillekkel rendelkező hasonszőrűek – éppenséggel pont hogy nem a disztingválási képességükről híresek. De vissza.)

Nem tudom azt se, nem csak a szokásos médiaipari felfújásról, szenzációhajhászásról, szélsőséges hisztériakeltésről van-e szó.

Egy bizonyos: az az ország, ahol a dolgok odáig fajulhatnak, hogy pár, az önbíráskodást eszményítő polgár úgy gondolja, a problémákat – lett légyenek bármely valósak – erőfitogtatással, milíciaszervezéssel, masírozással, kiképzőtáborosdival, vagy éppen gyilkossággal lehet és/vagy kell megoldani, az az ország Sierra Leone vagy Kolumbia. Vagy valahol abban a magasságban, esetleg egy kicsit alattuk. Bár mindkét említett országban csak a pénzért (gyémánt vs. drog) megy a gyilkolászás, tehát egy fokkal még mindig védhetőbb, mint a faji/etnikai alapú erőszakkultusz.

Az, hogy ma – a sokat hangoztatott „keresztény Magyarország” [sic!] egyik nagy ünnepén, Nagypénteken – embereknek kell menekülniük, mert félnek, szégyen. Politikai oldaltól, beállítódástól, nézetektől, vélt vagy valós sérelmektől függetlenül. Szégyen, és a butaság diadala. Azé a butaságé, amelyik hagyja, eltűri, hogy virágozzék az agressziókultusz, amelyik könnyen talál felmentést az olcsó szélsőliberálisozásban, mikor az a rasszizmus minden formáját elítéli, s amelyik butaság megsértődik, ha rasszistázzák, de azért beszavazza a parlamentbe Vona Gábort és elmeháborodott bandáját, akik mindennemű szellemi tevékenység nélkül kizárólag bűnbakképzésre építik politikai karrierjüket. Azé a butaságé, amelyik nem látja, hogy társadalmi problémák kezelésének vannak elfogadott módozatai-normái, és vannak olyanok, melyeket legkésőbb a 40-as évek első felének történéseitől számítva egyáltalán nem szokás kultúrállamban használni, de még csak éltetni és kívánni sem.

Ez ugyanis nem cigánykérdés és nem cigánybűnözési probléma. Fenntartva, hogy a roma kisebbség társadalmi integrációja igenis terhes bizonyos súrlódásoktól, itt és most ez mind háttérbe szorul, mert ilyen körülmények között a mai nemcigány társadalomnak van nagyobb szégyellnivalója. Hogy miért? Azért, mert büszkén hirdeti, hogy ő az okosabb és a tisztességesebb, mint az ún. „cigányság” (csak idézek, véletlenül sem én mondom!), ennek dacára képes eltűrni, sőt, tevőlegesen támogatni, hogy a dolgok idáig fajultak. És mert semmi értékelhetőt nem tesz alternatív megoldások érdekében.

Ennyit a keresztény Magyarországról. Szégyelljétek magatokat – ha már egyszer én szégyellem magam azok helyett is, akiknek igazán kellene.
Nincs mentségetek. Senkinek, aki a szélsőjobbra szavazott. De annak sem, aki nem oda szavazott, csak hagyta, hogy más oda szavazzon, vagy passzívan értett egyet. És annak sincs, aki csak szűk családi körben és/vagy a kocsmában bólogatott-hümmögött, mikor a rokon/haver cigányozott/zsidózott/melegezett stb. egy jóízűt. Lejtőre tettétek az országot, ahonnan nagyon nehéz (ha nem lehetetlen) visszanavigálni egy olyan ösvényre, ahol a bármiféle faji, etnikai, nemzetiségi stb. megkülönböztetés roppant kínosnak számít. Nagyon nehéz lesz (ha nem lehetetlen) visszamászni Európába.

Már ha egyáltalán akartok. Mert ugyebár már ez sem bizonyos...

A tegnapi határidő lejárta után napvilágot látott, hogy kicsivel több, mint százezer fő vállalta „önként”, hogy kiközösíttetik az állami nyugdíjrendszerből (illetve egyéb szociális juttatásokból) „most és mindörökké”. Nincs kétségünk afelől, hogy a társadalom egy széles rétegében támogatásra talál az a mélyen etikátlan (és alighanem jogszerűtlen) elgondolás (irigység forevör!), hogy miközben az utánam befizetett nyugdíjjárulékot más fogja megkapni, addig én cserébe nemcsakhogy nem leszek jogosult semmiféle állami nyugdíjra (se rokkantnyugdíjra, se betegbiztosításra), de még az eddigi állami befizetéseim is elúsznak, azaz papíron egy soha nem dolgozó polgárnak is több joga lesz az énutánam – valaha és a jövőben – befizetett, elméletileg nekem járó gyűlő nyugdíjamra, mint jómagamnak, másrészt afelől sincs kétségünk, hogy a szokásos kollektív memóriazavar pár éven belül valóban „önkéntes” választásként fog emlékezni a szégyenletes zsarolásra, melyet kormány népe ellen intézett (sok újbeszél kormányzati nyilatkozat ugyebár disznót győz!), pedig jelenleg alighanem még a legseggnyalóbb Fidesz/KDNP-szimpatizáns számára is nyilvánvaló, hogy itt két, potenciálisan tragikus kimenetelű „választási lehetőség” között kellett döntenie az egyszeri szavazóautomatának állampolgárnak, ahol a „lehetőség” inkább elméleti jelentőségű – ez utóbbi tételt amúgy a számok is bizonyítják. A kormány sikerrel kényszerítette bele a polgárait valamibe, ami többségüknek – bár egy részük tán nem tud róla – egyáltalán nem érdeke. Büszke lehet rá mind a kormány, mind seggnyalói talpnyalói hívei, kár, hogy e hatékony zsarolás valódi sikerességéről csak az utókor fog dönteni, az is szelektíven és szubjektíven.

Igen érdekes kérdést vet fel az, hogy vajon mit érdemel egy olyan ország, melynek a polgárai  nemcsakhogy tűrik bármely kormányzó párt zsarolását, de némelyek egyenesen éltetik azt. Jó, a többesszámból lejön 100ezer kivétel, ami azonban a 8millió fölötti szavazójogos polgárnak alig több, mint 1% körüli marginális csoportja, sőt, a 3700000 körüli aktív keresőnek is csak mintegy 2,7%-a (bár mióta a 2706292 kormánypárti szavazó 2/3-nak minősül, azóta én óvatosabban dobálózom a százalékokkal... – már megint az a fránya oktatási színvonal!)

1% (vagy statek szempontból engedékeny esetben 2,7%) döntött most úgy, hogy ellenébe megy a zsarolásnak. Vagy azért, mert így éri meg neki, vagy azért, mert döntését az mnyp-einstandolással szembeni protestálásnak szánta, erősen bízva benne, hogy egyszer majd valaki visszacsinálja az antidemokratikus, alkotmányellenes ámokfutást. Kétség nem fér hozzá, a társadalomnak ezt a szegmensét – még ha jellemzően a pénzügyi/értelmiségi elitről van is szó, vagy esetleg pont ezért – a politika egy mozdulattal lesöpri az asztalról. Nem tétel, úgymond. És ez még akkor is így van, ha a zsarolás következtében jóval többekben maradt – adott esetben elpártoláshoz vezető – tüske, mint amennyien effektíve a maradásra szavaztak.

Fontos-e a kormánynak ez a százezer (párszázezer) szavazó, vagy sem (jobbanmondva: fontosabb-e annál, mint hogy azonnal elverhető pénzhez jusson), nem túl érdekfeszítő. A „kétharmad” arroganciájából nem is látszik. Ellenben e pár százaléknyi protesztszavazat megmutatta, hogy 21 évvel a rendszerváltozás után visszatértünk a kiindulóponthoz: a hungarisztániak túlnyomó többsége úgy döntött, nem bízik eléggé a magántulajdonban, ami – tekintettel az állandóan változó, leginkább hatalmi harcoktól függő, a magántulajdont napi szinten kockára tevő körülményekre – persze nem is csoda, ellenben a Mindenható Állam(párt) Atyuska víziója, amelyik majd „valahonnan” [??? – a szerző értetlenkedése] pénzt szerez a gondoskodásra, nagyon is bejövős neki. A társadalom tulajdonképpen teljes egészében (mínusz pár százalék) azt jelezte: fogcsikorgatva vagy szívesen, de elhiszi azt a dajkamesét, hogy egy adott miniszterelnök és hatalommaximalizáló konzorciuma 2010-ben simán garantálja neki a 30-40 (stb.) évvel későbbi állami kifizetéseket, miközben az aktív keresők száma drasztikusan csökken (nem csak születési, hanem munkanélküliségi okokból is), az eltartottak száma (nyugdíjasok, leszázalékoltak, korkedvezményesek stb.) ezzel párhuzamosan drasztikusan nő. Mindezt egy olyan országban kajálják be, ahol még az sem biztos, tegnap mi volt, nemhogy az, holnap mi lesz. (Igaz, ha visszamenő törvénykezést lehet csinálni, akkor a 30-40 évre előre kiható törvénykezés ehhez képest smafu.)

Drága barátaim, nem szeretnék senkit sem riogatni, de kurva nagy lózungra tettétek fel a pénzeteket. Az a rendszer ugyanis, amelyikben az állampolgár a Mindenható Állam(párt) Atyuskától várja a sültgalambot, megbukott. Nem tudom, kinek tűnt fel például a SZU, vagy az úgynevezett „keleti blokk” összeomlása, lényeg az, hogy ez a rendszer akkora nagy zakót kapott, hogy még a kitalálója is belebukott, köszönik szépen, azóta sem bír(nak) kikecmeregni belőle. 1989-ben állítólag a dicső legvidámabb barakk is arra szavazott, hogy nem kér több kommunizmust, ellenberger inkább beengedi a rothadó állapotában is szemrevalóbb kapitalizmust, hogy ne kelljen már csóró és gyanús komcsiként Bécsbe sompolyogni hűtőszekrényért meg 300ezret futott kettes Golfért. Alig két évtized – no meg párezer szégyentelenül populista, pártos fejmosás – után a hungarisztáni pógár ismét úgy véli, hogy mégiscsak jó neki a langymeleg, fentrőlmegmondós államhatalom.

Álnaív persze nem szeretnék lenni, érzékeltem én is a nagyon durva zsarolást – senki nem szeret a szopóág szívó oldalára állni „önként” (hogy Matolcsy-t idézzem). Ám épp itt válna el egymástól a francia krémes és a szar: itt lett volna a lehetőség megmutatni, hogy egységben az erő. Itt lett volna az idő, hogy megmutassuk mennyire igaza volt a politikusnak, amely nem átallott azt mondani (persze mennyi mindent nem átallott már mondani az Ember, Aki Még Sosem Hazudott), hogy a „Nemzet nem lehet ellenzékben”. A derék szavazópolgárok itt és most megmutathatták volna, hogy a nemzet valóban nem lehet ellenzékben, ellentétben azzal a kormánnyal, amelyik megzsarolja őt. Ehelyett a nemzet igazodott, betagozódott, együttműködött a kormányzat eddigi legvadabb elképzelésével, ahelyett, hogy az együttműködést szajkózó kormányon kérte volna számon a saját maga által fabrikált minőségbiztosítási tanusítványukat kiáltványukat, a dicső NENyi-t.

Úgy tűnik, a zemberek még mindig nem tanulták meg, hogy a politika van őértük, és nem fordítva. Kár, mert amíg ez a lecke nem tiszta, addig nem lehet tovább menni.

A nép – megint egyszer – belement abba, hogy ledarálják „föntről” (istenem, be szép lett volna, ha mára ez kiveszik a magyar nyelvből – Pali bácsi, nem tudna tenni valamit onnan föntről?). A fogcsikorgatva tűrést – zsarolás esetében – valahogy még lehet védeni (bár az élhető ország víziójának szemszögéből nézve kérdés: kell-e, érdemes-e), viszont a támogatás, a kormány kommunikációs szólamainak („nyugdíjvédelem” – muhaha!) kritika nélküli bégetése, a hosszútávú megtakarítások pillanatok alatt történő felélésének éltetése védhetetlen és legott felveti az állampolgári felelősség kérdéskörét (ha már politikusok esetében nem beszélhetünk ilyen fogalomról). Ép ésszel nehezen érthető a kemény, le- és bedarálós államhatalmat kívánó közgondolkodás.

Megintcsak nem szeretnék álnaív lenni: pontosan tudom, hogy milyen válaszreakciót vált ki egy társadalomból az, hogyha az ún. „rendszerváltozása” utáni időszak szinte mással sem kapcsolódik össze, mint a „rend” hiányával (értsünk bármit is „rend” alatt). A folyamat, amely a keménykedő hatalom igényéhez vezetett, tehát érthető, ám továbbra is azt mondom: az a társadalom, amelyik élhető állam helyett túlszabályzott, erős államhatalmat (párthatalmat!) akar, az bizony meg is fogja kapni, amire vágyik, és az eme súlyos aránytévesztés következtében létrejövő kreálmány bizony köszönő viszonyban sem lesz egy olyan ország képével, ahol jó lenne élni. A „mit érdemel az a bűnös...” kérdése valamennyire tehát értelmetlen is, mert a büntetés nem fog elmaradni, automatikusan jár a lebutító csomaghoz: aki azt bírja gondolni, hogy mnyp-s megtakarításainak az einstandolása megmentette a nyugdíját (copyright by Selmeczi „Nyugdíjszócső” Gabriella), az óriásit fog koppanni, mikor odakerül. Nem hogy élhető társadalmat nem fog kapni sem időközben, sem akkor, de még csak a morzsáit sem; a vasárnapi csirkefarhát pedig egyenesen a luxus szimbóluma lesz. Minden létező szakértő évek óta mondogatja: a nyugdíjrendszer az idősödő társadalom következtében fenntarthatatlan; a nyugdíjrendszer összeomlása időzített bomba: eljön az a pont, amikor a fiatal generációk már nem tudják keresztfinanszírozni az eltartandókat. Ehhez képest Hungarisztán arra szavazott, aki azt handabandázta, hogy dehogynem. Majd az állam... (Mert az állam egy ilyen csodalény: ha kell, az majd szerez pénzt, vagy nyom, vagy akármi, lényeg az, hogy lesz majd...) Pedig ha az egész manyup-históriát övező hazugsághadjáratban egy biztos pont volt, az éppen az, hogy az államra semmit nem szabad bízni, mert a) ellopják, b) nem működik és a maradékot is ellopják. Az, hogy költségvetési kozmetikázás céljából a manyupoktól zabrált pénzek 20%-át („kétharmados” százalékszámítók kedvéért: a matematikában/statisztikában ez még mindig 1/5-öt jelent!) még idén belenyomják a folyó költségvetésbe, ékes bizonyítéka volt (lehetett volna) annak a tételnek, miszerint az állam a legrosszabb gazda. Ha a tendencia folytatódik (és egyelőre nemigen látszik, hogy miért ne folytatódna, hiszen Hungarisztán tartozásait csak töredékében fedezi a lenyúlt manyup pénz), akár még a saját ciklusuk alatt úgy fel tudják élni meg tudják védeni a nyugdíjainkat, hogy hírmondó sem marad belőle. Már azokét, akik beadták a közösbe. Én, és sorstársaim, akik kiközösíttettek, nos, mi csak szimplán nem kapunk a saját pénzünkből...

***

Százezer. Sokféleképp lehet értelmezni ezt a számot, és abban az országban, ahol eddig minden választást az összes párt megnyert, valamint ahol a 2706292-t folytatólagosan sikerül kétharmados felhatalmazásra kihozni, ott az elkövetkező hetekben valószínűleg sokan sokféleképp is fogják értelmezni. Egy dolog biztos: Hungarisztán végrehajtotta a lehetetlennel határos bravúrt: saját maga ellenzéke lett. Megszavazta magának nyugdíjának lenyúlását, valamint Mindenható Állam(párt) Atyuska visszatérését, aki majd gondoskodik róla.

A rendszerváltozás (ma is) megbukott.

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Még az óévben zajlik, de a történet Hungarisztán pampáin (hogy ne mondjak adysabb kifejezést) igazából nincs konkrét t₁ időpillanathoz kötve: kedves régi osztálytárs a telefonban, pár perc csevegés után persze kezdenének felmerülni a decemberi megkerülhetetlen kérdések – no nem a karácsony és a szilveszter ünneplésének a módozatai, hanem a magánnyugdíjpénztári zsarolás akkor még csak megszellőztetett, de máris mellbevágó híre, illetve a leendő ún. „médiaalkotmány” (bár elég kelletlenül használom ezt a megmagyarázatlan, fellengzős nyelvi torzszüleményt – nyelvi, merthogy a joghoz nem sok köze van) szintén még csak pletyka szintjén terjedő rémhírei kerülnének terítékre. Ám mielőtt belemennénk, barátom óvatos tapogatózásba kezd: „szabad megkérdeznem, melyik oldalon állsz?”, zavart heherészés, és persze egyből mentegetőzik is: „csak azért kérdem, mert olyan kellemetlen tud lenni, hogyha...”. Nehezen is jönne a mondat vége, hiszen nyilvánvalóan billennie kellene valamerre, márpedig a kérdező szándéka épp az lett volna, hogy előbb én valljak színt (az udvarias jó szándék barátom esetében félreérthetetlen: nem akar potenciális konfliktust, valamilyen szinten alighanem alkalmazkodna a beszélgetőtárs nézőpontjához, jelen esetben tehát hozzám), de nem is hagyom befejezni a mondatot: egyszerűen nem akarom, hogy egy ilyen kérdésnek létjogosultsága legyen kettőnk között. Jó szándék, udvariasság, barátság ide vagy oda, kiszalad belőlem egy kötőszó. Érteni persze értem a miértet, hogyne érteném, de elfogadni nem tudom és nem is akarom, legalább tőle nem. Tudom, hogy képzett, értelmes, beszűkültnek aligha nevezhető barátom, akinek jelen pillanatban a gyereknevelés alighanem fontosabb napi problémákat (és örömöket) jelent, minthogy politikai-közéleti kérdésekben merüljön el, csak a legjobbat akarja: beszélgetni mindenkivel, tájékozódni, fogódzókat keresni, orientálni saját magát – és mindeközben nem rálépni senkinek a bütykére. Értékelhető és értékelendő attitűd (különösen Hungarisztánban), szegény elsőre nem is igazán érti a bazdmegelést, a vonalban hallani a pillanatnyi meghökkenést. Mindazonáltal abban a társadalomban, ahol ez egy valid kérdés bír lenni, ott a dolgok bizony nagyon el vannak kurvulva, és ez bizony egy sokkal validabb kérdést is felvet: nooooormááááális?

Abba az olcsó irányba nem akarok elmenni, hogy vajon normális-e, ha az ünnepek előtt a társadalom jelentős része ilyen témákkal kénytelen foglalkozni, szorong, bizonytalan, frusztrált és dühös egyszerre. Ez ugyanis az ünnepektől független; épp elég baj, hogy a mindenkori államhatalom olyan közérzetet erőszakol ránk, amilyet; úgy tűnik, megszoktuk már, szinte fel se tűnik, sőt, valaki egyenesen hiányolja (helyesli, támogatja, ismét üdvözli) a kemény, helyette gondolkodó, bólogatójános és talpnyaló alattvalókra vágyó, erőfölénnyel visszaélő, zsaroló, központi államhatalmat párthatalmat, ehhez a mentalitáshoz képest az, hogy ünnepek jönnek, és a pihenés megy bele a levesbe, az csak egy marginális apróság.

Szinte már-már felfoghatatlan, miért vélik úgy egyesek, hogy életük nyomorúságának enyhítéséért nem saját maguk tehetnek, hanem majd valami központi hatalom tesz valamit. Majd a kormány/állam ezt csinálja meg azt csinálja, ez milyen jó lesz, meg az milyen jó lesz. Majd ez a párt megsegít, csak kerüljön hatalomra. Ésatöbbi, ésatöbbi.

Ez az alattvalói gondolkodásmód nem csak azért tragikus, mert konzerválja a kritikátlan szolgalelkűséget, újabb és újabb táptalajt biztosít az örök megosztottságnak, teret ad az érvek nélküli, úgymond „pártszimpátián” alapuló bemondások, handabandázások uralmának, hanem azért is, mert ezzel párhuzamosan a saját pártpreferenciához való görcsös ragaszkodás közepette elvész a józan ész, megengedhetetlen és tarthatatlan folyamatokra, döntésekre, állapotokra bólint rá a „nép” – pusztán azért, mert X vagy Y azt állítja, hogy ez a jó neki. És valahogy nem vevődik észre, hogy már rég kiöntöttük a gyereket a fürdővízzel: nem azt keressük, hogyan élhetnénk minél jobb, szabadabb, kényelmesebb, boldogabb életet, hanem a társadalom javarésze azzal van elfoglalva, hogy melyik inkompetens, dilettáns, etikátlan fosztogató banda uralja.

Állampolgár és állam között a kapcsolat végképp elszakadt a realitásoktól. A normális, élhető társadalmakban az állampolgárok azt várják az államtól, hogy a közöttük lévő társadalmi szerződés alapján az állam teljesítse a kötelességeit: védje meg az állampolgárokat az erőszaktól, védje meg a magántulajdont a jogtalan eltulajdonítással szemben, biztosítsa a normális életvitelnek leginkább megfelelő jogszabályokat és általánosságban véve szolgálja az őt eltartó polgárt. Hungarisztán nem ilyen államot akar. Hungarisztán alapvetően nem is államot akar, hanem párturalmat. Hol ennek, hol annak a pártnak az uralmát – a lényeg azonban nem változik: valaki „föntről” mondja meg, mit kell gondolni, hogyan kell élni, legyen egy központi hatalom, ami szabályoz mindent. A társadalom nem azt akarja mérlegelni, jó-e az, ha a magántulajdon védelme kikerül-e az alkotmányból, ha a neki félretett, nyugdíjcélú megtakarításokat feléli a kormány a folyó egyenleg kozmetikázására, ha a hatalom korlátai leépülnek stb., hanem őt az érdekli, hogy a neki tetsző demagóg politikus országoljon.

Mint cseppben a tenger, a barátom által feltett kérdésben az egész hungarisztáni elbaszott közgondolkodás benne van, nevezetesen az, hogy szerény 21 évvel az állítólagos „rendszerváltozás” után (de mondhatnám azt is, hogy közel 163 évvel a magyarság legjelentősebb – függetlenséget és szabadságot óhajtó – manifesztuma után) a társadalom egy jelentős részéből kiirthatatlan, hogy valahova tartozni kell, valakiknek az érdekeit tűzön-vízen át szolgálni és védelmezni kell, függetlenül attól, hogy ez mennyire esik egybe a saját érdekünkkel. Félreértés ne essék: több vagy kevesebb ponton egybeeshet. Ha valaki ilyen okból szavaz X vagy Y pártra, tegye, én lennék a legboldogabb, ha mindenki a jól felfogott, hosszútávú érdekei szerint ikszelne. Ami viszont nem kóser, az az, amikor a pártszimpátia felülírja az érdeket. Amikor a párt megmondja Kovács 23. Jánosnak, hogy mit kell gondolnia az abortuszról, az egyházfinanszírozásról, a magánnyugdíjpénztárról, a médiaszabályzásról, az aktuálus kormányzat istenítéséről stb., stb., és Kovács 23. János nem elküldi a retkesbe azt, aki megpróbálja ráerőltetni az akaratát (inkluzíve hazugságait), hanem önként és dalolva irányba áll, és a föntről eldöntött irányból zengi a párt dicsőségét – adott esetben megmagyarázza, hogy miért jó az az „adócsökkentés”, ami őt és a társadalom javarészét egyáltalán nem csökkentésként érinti.

A közgondolkodás valahogy úgy érzi, csak csomagban lehet gondolkodni: ha X párt álláspontja N témában egyezik az enyémmel, akkor O, P és Q témákban is nyilván ő mondja a frankót – a farok csóválja a kutyát. Nem az individuális álláspont választ pártot, hanem a párt határozza meg az individuális  És az még mindig istenes, ha legalább pártot magad választasz, mert ha nem, akkor majd eldöntik helyetted, hova is húzol, azaz komenyista-bolsevista, hazaáruló zsidóbérenc, avagy náci-e vagy. Mert itt fokozatok, átmenetek nincsenek, nem is lehetnek – értsd meg, itt táborok vannak és árkok, fekete és fehér, hazafi és hazaáruló, zsidó/cigány és magyar [sic!], ha nem hozzánk tartozol (vagy csak nem 100%-ban), akkor utolsó, leköpendő (sőt, akasztandó) féregként az ellenség sorait gyarapítod. Ellenséggel meg ugyebár csak a hazaárulók állnak le beszélgetni (vagy legalábbis így tartja a botrányosan primitív közvélekedés) – és ezzel a megmérettetés le is zárult, a középkori boszorkányüldözésekre hajazó, a vízbemerítési próbával nagyjából egyenértékű vizsgálaton nyerni nem lehet, de még X-et megjátszani is fölösleges.

Olyan nincs, hogy független vagy, saját véleménnyel. Az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy saját aggyal gondolkodsz, a döntéseket illeted kritikával, nem pedig a Hőn Szeretett Vezért (lett légyen az bármelyik oldalon). Felfoghatatlan (ezért nem is létezik), hogy tényeket, érveket szeretnél ütköztetni kézivezérelt vélemények és populista szlogenek helyett. Az ilyen már önmagában gyanús, hiszen az ilyen nyilvánvalóan csak kendőzni próbálja romlottságát, pedig mi tudjuk, honnan fúj a szél. Aki nem pártos, az a legpártosabb, naná. Hiszen Segg-Amit-Nyalni-Ildomos csak egy van, aki mást állít, vagy éppenséggel azzal próbálkozna, hogy tán egyáltalán nem kéne sehova sem nyalni, az a Másik Oldal (szent borzongás) szekértolója, ez pedig már önmagában elegendő alap a becsmérlésre, sértegetésre, személyeskedésre, szélsőséges esetben akár tettlegességre is.

A szisztéma egyébként kiválóan működik: ha A lekommunistázza B-t, akkor B lenácizza A-t – mintha a kettő legalábbis egymás ellentéte lenne, miközben igazi óvodai homokozós hangulatban semelyik nem tudja, mi is az a kommunista és/vagy náci. Jól hangzik és baromira sértő, ez a lényeg. Hogy közben – pártfüggetlenül! – mi történik az országgal, senkit nem érdekel. Lényeg, hogy repüljenek a homokbombák, buli van a kiscsoportban. És ha valaki rámutat, hogy hülyék vagytok, bazdmeg, akkor a két fél a biztonság kedvéért egyesült erővel sorozza meg, nehogymá' a köcsög ne legyen ugyanolyan sáros és az óvónéni kihagyja őt a büntiből.

Hogy mi lesz a bünti? Igazából ez is mindegy, mert a „két fél” (mert itt két oldal van, ha nem tudnád – jobb ha megjegyzed, mielőtt mi törjük le az individualizmusodat!) kölcsönösen egymásra fogja kenni a szoárét, és még a büntiben sem hagy fel a sárdobálással. Tájékoztató jelleggel közölném, drága feleim: ez nem a jövő. Kurvára büntiben vagyunk már most is, és ez minden így eltöltött perccel csak hosszabbodik. Az oktatási, az egészségügyi, hon- és rendvédelmi, szociális, gazdasági, igazságügyi és egyéb szent marhákkal kapcsolatos, CIVILIZÁLT, előrébb vivő, érdemi VITA helyett zajló kommunistázás/nácizás kurvára nem termel GDP-t, sőt, viszi ezerrel.

Nem véletlenül kezdtem a sort az oktatással. Ha emlékeim nem csalnak, általános iskola negyedik osztályban tanuljuk az ókori Rómát. Már aki, ugyebár. Adódik a kérdés: okosabb vagy egy negyedikesnél? A valódi sorsfordító dilemmákat homokozói csatává silányító, a valódi bűnösök (aka valódi hazaárulók) seggét nyaló, kritikai gondolkodásra (sőt, a kritikai gondolkodás létjogosultságának belátására) képtelen pártszimpatizánsok (ld. még: médiatörvény védelmezése) aligha. De az írástudói felelősségét egy tál lencséért beárazó, az establishmentbe mindkét oldalról betagozódott ún. „értelmiségi” réteg is elmehet a sunyiba.

Egy negyedikes ugyanis még érti, mi az a divide et impera. A többi meg leülhet, elégtelen.

Értelmező utánlövés gyengébbek kedvéért: az egész poszt a múlt hét pénteken lement médiaszabályzás-ellenes tüntetés magyarázgatása kapcsán íródott. Számos blog, de hivatalos újság és egyéb orgánum is úgy tálalta a megmozdulást, mintha az az mszp/szdsz szavazótáborának az akciója lenne – kvázi mi más lehetne, ugyebár, ha fidesz döntést kritizál... Tobzódtak a tematizálások:

• egyesek szerint nyugdíjasok (értsd: maszop szavazók – mintha legalábbis a kettő közé egyenlőségjelet lehetne tenni, de ez megint más téma) voltak többségben,
• mások szerint az ott lévők örültek, hogy végre eljött az ő tüntetéseik ideje is (mert már nagyon irigykedtek (WTF?) úgymond az eddig ellenzéki szerepből tüntetgető jobb oldalra – figyeljünk a szép és aljas csúsztatásra: a narratíva szerint akik ott voltak, azokat holmi pártos irigykedés vezérelte (mi van? a tüntetés, mint olyan, az egy irigylendő dolog?), tehát véletlenül sem maga a kiváltó ok – a következmény: gyomorforgatóan hamis retorikával megteremtett kommunistázási/zsidózási legitimizáció),
• megint mások szerint csak a „büdös libsik kapálóznak” („de már nem sokáig!”),
• míg egy további értelmezés egyszerűen „egyértelműen” szervezett ellenzéki lejáratókampánynak tartotta az amúgy határozottan és szándékoltan politikusmentes tüntetést.

Miközben a tét az, hogy elküldheti-e a polgár a sunyiba (legalább verbálisan) a neki nem tetsző államot fabrikáló hatalmat, adott esetben pártot vagy sem. Beszólhat-e, hogy ő inkább olyan államot szeretne, ahol őt szolgálják, nem pedig olyat, ahol ő a szolga.

Nem kétséges, hogy voltak a téren politikailag elkötelezett emberek (az mondjuk csak wishful thinking, hogy abban bízom, minden oldalról). De a józan ész nevében a lehető leghatározottabban elutasítom, hogy alapvető szabadságjogokat korlátozó rendelkezések ellen csak a minősítő jelzővel ellátott politikai csoportosulások ill. ezek elkötelezett hívei tüntethetnek. Ez még akkor is nonszensz, ha Hungarisztánnak olyan állam tetszik, ami mindenütt másutt általában visszataszító szokott lenni, sőt, itt is volt idő, amikor utáltuk.

Lehetne persze szépen, okosan vitázni érdemi dolgokról, például hogy mi légyen a mostanra már tényleg minősíthetetlen kereskedelmi és bulvármédiával. (BTW: tudja valaki a védelmezők közül, hogy az új médiaszabályzás még több reklámidőt engedélyez? Ennyit arról, hogy mennyire valid az a kommunikáció, hogy neki akarnak menni az elkurvult kereskedelmi médiának.) De a „vita” nem érdemi dolgokról szól, hanem a létező legnevetségesebb módon arról, hogy ki is a kommunista. (Elég nehéz röhögés nélkül leírni, bár tény, hogy inkább kínomban röhögés, semmint valódi jókedv.)

Pedig nem lenne ez ilyen bonyolult:

Aki úgy véli, hogy ez a médiatörvény védhető, és például egy pártdelegáltakból álló testület kezébe szinte korlátlan és kellőképpen nem definiált hatalmat lehet adni (mert „úgysem fognak visszaélni vele”), az nem (csupán) szélsőségesen elfogult, de szimplán ostoba, mint a föld. Ő ugyanis arra szavaz, hogy mások – nem médiaszakemberek, hanem gondosan megválogatott, párthoz lojális személyek – mondják meg neki, mit gondoljon. Az ilyen illető arra szavaz, hogy szeretne még a jelenleginél is egyoldalúbb tájékoztatást kapni, szeretné az övétől eltérő véleményt lehetőleg teljességgel kizárni, hogy még az esélye se legyen meg annak, hogy esetleg tágul a tudathorizontja. Ő megelégszik Szijjártó úrral (aminél nagyobb sértést hirtelenjében nemigen tudnék alkalmazni senki tudati szintjének a pocskondiázására), és ez ne csak lehetőség legyen, hanem egyedüli mód a „tájékozódásra”. Az olyan ember, aki azt bírja hinni, hogy a médiatörvény által biztosított lehetőséggel nem fog élni egy párt (ill. a delegáltjai), csak azért, mert úgymond „nem olyan emberekből áll” az adott politikai hatalom, az egyrészt nem tudom, hol aludta át az elmúlt pár évezredet (különös tekintettel a legújabbkori hungarisztáni történelemre) másfelől olyan szintű naivitást és/vagy pártos elfogultságot mutat föl, ami már nem csak ön-, de közveszélyes is. Aki nem tudja, hogy egy hatalmi rendelkezés azért születik, mert a hatalom élni kíván vele, az olyan de olyan setét, mint ide Lacháza. Miben hisz az, aki szerint azért születik egy törvény adta lehetőség, hogy ne használja ki, akinek érdekében és hatalmában áll?

Ezzel szemben akinek meg ez az egész médiaszabályozósdi deja vu érzést okozó rémálom, és nem hajlandó önnön érdeke ellenében nyalni, az meg – csak hogy tisztázzuk egyszer s mindenkorra – elsősorban nem kommunista / zsidó / baloldali / maszopos / szadeszos, hanem felelősen és kritikusan gondolkodó polgár. Jóllehet, átfedések lehetnek, de attól a kritikai gondolkodás még nem válik feltétlenül pártos elköteleződéssé. Ez van, meg kéne már tanulni egyszer. Tény, hogy egyszerűbb kommerezni, libsizni, zsidózni, vagy épp nácizni – csak épp ezek nem érvek, még akkor sem, ha kellőképpen nagy számú ember és kellőképpen sokszor mantrázza.

A médiatörvény (hogy mást ne mondjak) nem pártos tengely mentén oszt ketté, hanem ostobaság és gondolkodás mentén. Jobb ha a törvény védelmezői kezdik megszokni a gondolatot.

A magam nevében pedig annyit tennék hozzá, hogy soha életemben pártrendezvényen, politikai tüntetésen meg nem jelentem, és nem is fogok. Ezen mégis ott voltam, mert itt úgynevezett elvekről volt szó, már ha még mond ez a kifejezés valakinek valamit. A bevezetőben említett barátomnak kérdése pontosan azért váltott ki belőlem bazdmegelést, mert kiválóan mutatja, a hungarisztáni társadalomban mennyire legitimmé vált, hogy egy döntéssel / állítással nem aszerint bánunk el, hogy mennyire helyes, mennyire szolgálja az ország és/vagy az állampolgárok érdekét, mekkora az igazságtartalma, hanem aszerint, hogy ki mondja. Ennél végzetesebb aránytévesztést pedig nehéz elképzelni, különösen akkor, ha még ún. értelmiségiek is osztják. Kritikai értelmiséginek (márpedig az értelmiségi per definitionem kritikai, ha nem az, akkor nem értelmiségi) ugyanis nem az a dolga, hogy lefeküdjön valamelyik tolvaj bandának, hanem hogy ha rossz irányba megyünk, akkor kritizáljon, mégpedig „oldalfüggetlenül” (sőt, még az „oldalakon” túl is). Ezért tanult, ezért értelmiségi. Ha úgy tetszik, ez a dolga. Az ő feladata lenne, hogy átlásson a politikusi hazugságokon, és számon kérje ezeket a gazembereken. Jobb országokban valami ilyesmire esküszik föl az értelmiségi, amikor elhagyja az alma matert.

Egyszóval amelyik blogger és újságíró azt merészelte hazudni, hogy én (és vélhetően több ezer társam) bármiféle pártpolitikai, úgymond „másikoldali” okból voltunk ott, annak innen üzenem: a jó édes kurva anyja volt ott ezen okból – az, aki ilyen gerinctelen hazudozónak nevelte őt.

Mert bár Hofi ezelőtt 20 évvel megmondta, hogy magyar ember csak akkor érzi jól magát, ha csokis a szája – nos, azért van kivétel, bármennyire is hihetetlennek tűnik ez a csokisszájúak táborából.

Hideg van, meg válság, meg eltakarodott a főgonosz, macerás ilyenkor tüntetni menni, no meg értelmetlen is, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben. Folyik a rendrakás ezerrel, aki másképp látja, hazaáruló, de legalábbis a komenyisták szekértolója. Vagyishát legalábbis ezt állítja az államosításban, lojalitásra alapuló személycserékben és médiacenzurában élen járó Párt. Igen, nagybetűvel, hiszen csak egy ilyen párt létezik, mit létezik, sziporkázik a felfelé ívelő Hungarisztán ragyogó egén. Nem, nem felejtettem el a Maslow-féle szükségleti piramist: előbb a kaja és a többi alapvetés, aztán majd csak utána jöhetnek az úri huncutságok, mint demokrácia meg társai.

Na de hol a picsában tekeregnek azok, akik ennyire azért nem szeretik a kommunizmust és az előző népnyúzó alatt is simán leszarták Abraham Maslow munkásságát?

Amit a maszop-szadesz kormányzatban a legjobban utáltam, az nem is a csilliárd forintnyi lopás volt, hanem a 8 évnyi elvesztegetett lehetőség, ami – mivel pénzben nem is kifejezhető – sokkal nagyobb bűncselekmény. Lehet persze a korrupció totális elpofátlanodása, a már-már leplezetlen mutyiipar látványos felvirágzása miatt is köpködni őket, de sajna a

„hungarisztáni politikus = mérték nélkül lop, csal, hazudik”

egyenlet (melyben a hungarisztáni szorzótényezővel a másik oldalon a mérték nélküliség tart egyensúlyt) számomra olyannyira világos és megkérdőjelezhetetlen, hogy kár a szót vesztegetni rá, amiként az ember azt sem kezdi el magyarázni, hogy 2+2=4. Nos, talán nem lenne teljesen fölösleges, de nem azért, mert esetleg kételyek merülhetnének föl ezzel kapcsolatban, hanem mert – jóllehet, nem egy rakétatudomány – nem mindenkinek sikerült még lederiválnia. Igaz, akkor meg azért lenne fölösleges, mert ha eddig nem sikerült ezt a primitív összefüggést belátni, akkor nem tudom, minek kellene még történnie hozzá, hogy sikerüljön. Az biztos, hogy nem én fogom az érintettek szemét felnyitni, mert ehhez kevés vagyok. Aki elhiszi, hogy Óceánia csapatai mindig is Eurázsiával (vagy Kelet-Ázsiával) álltak hadban, azzal nemigen lehet mit kezdeni.

Mindegy, tény, hogy engem nem a lopás lepett meg, hiszen ha nem is ilyen mértékben, azért a nyelvét nem a pártok csokis seggében tároló polgár az előzmények ismeretében erre bízvást számíthatott. Viszont eladdig (értsd: NENYi előtt) mindenki másnál több idejük és lehetőségük lehetett volna csinálni valamit, valami olyasmit, ami tényleg reform lehetett volna (nem csak annak cimkézett, tutyimutyi egyhelyben toporgás), ami elindította volna az országot egy növekedési pályán, sőt, talán még egy civilizált európai társadalom irányába is. Egyszerűen csak merni kellett volna hozzákezdeni – a választói felhatalmazás megvolt hozzá, soha korábban itt párt még nem nyert zsinórban kétszer (és ahogy elnézem, nem is fog, bár ki tudja – ld. még Churchill úr szíves megjegyzését a demokráciába vetett hitének és az átlagos választópolgár szellemi kvalitásainak kapcsolatáról). Ehelyett azonban országunk Ference, noha a nagyot akarás tán megvolt benne (ez itt a jóindulat helye), minden létező, a lehetőség csíráját magában hordozó döntésből gyáván kihátrált, részint nyilván a begyepesedett és gazdasági gyarapodását féltő párttagság ill. háttérből súgó, hasonló okokból demotivált nagykutyák miatt, akiknek óhatatlanul a lábára kellett volna taposni egy kicsit, de akik azért alighanem nem maradtak volna betevő nélkül; részint pedig egyéb okokból, amik közül csak egy az, hogy benne is alighanem csak az akarás volt meg, a kvalitás nem. Ismerünk ugyebár még ilyeneket, akik a nagyot álmodást tekintik (és szuggerálják) követendő erénynek – nyilván nem ok nélkül.

Álmodozni lehet, és a hungarisztáni társadalom szeret is. Nem mennék most bele olyan teljességgel fölösleges részletezésbe, mint a kiválasztottság/magasabbrendűség életérzése és a kurrens közállapotok közötti szolíd diszkrepancia, végtére is (és a gyakorlat ezt mutatja) bizonyára lehet találni olyan kognitív disszonancia redukciós mechanizmusokat, amelyek sikeresen feloldják a paradoxon belső önellentmondását. Például lehet bűnbakokat gyártani: zsidók, cigányok, szlovákok, románok, homoszexuálisok, szinglik, bankok, multik, IMF, libsik, trianon, globalizmus, zöldek, kerékpárosok/motorosok/autósok, jogászok, orvosok, tanárok, újságírók vagy egyszerűen csak „idegenszívűek” (soha nem tudom eldönteni, hogy ezen a gyönyörűen kreatív szóalkotáson meghatódnom kéne, avagy inkább sírnom), hogy csak a legdivatosabb irányzatokat és nyomógombra felböfögött kulcsszavaikat citáljam. Nem tudom, másnak is feltűnt-e két alapvető hungarisztáni jellegzetesség ezzel kapcsolatban: 1) a generálható és generált bűnbakok szinte korlátlan száma, ill. 2) saját magunk – kvázi „magyarok” – állandó mentessége mindennemű felelősség alól (hazaáruló, ki mást állít, ugyebár, aki meg hazaáruló, az meg nem is magyar, tehát kissé tautologikusan, de tényleg igaz a tétel, kicsinységre nem adunk). De már így is túl sok volt a pszichológia-szociálpszichológia ebben a bejegyzésben, akit érdekel, hogy a 2 jelenség egyidejű fennállása milyen – nagyon súlyos – mentális betegségnek a tünete, nézzen utána maga. Visszatérnék inkább az álmodozni szerető, a realitások által a legcsekélyebb mértékben nem zavartatott hungarisztáni néplélekhez.

A hungarisztáni társadalom egyik kedvenc álma, hogy minden jár neki, mégpedig ingyen. Ebből is látszik, hogy jó ízlése van. Míg más, ún. jóléti államok szorgos munkából teremtik elő a javaikat, addig – így a szokásos (borzasztó hatékony) politikai népámítás – mi ezt meg tudjuk oldani erős akarással, bűnbakkereséssel és egyéb menő, agykontrollos technikákkal – hát nem ők a hülyék, de tényleg? Ennek a szép álmodozásnak az az elsődleges következménye, hogy az erre való cinikus rájátszással (jobb helyeken úgy is nevezik: hazudozással) praktikusan bármire rávehető az a drága, istenadta nép, hogy eszem a zuzáját neki. Példának okáért ha azt mondják neki, hogy az alkalmankénti 300, de évente max. 6000 forintos – amúgy az intézményesített korrupció, a kórháztámogatási rendszerrel történő visszaéléseket felszámolni kívánó – vizitdíj eltörlése a piros-fehér-zöld dolog (ld. még: „négy láb jó, két láb rossz”), akkor boldogan megszavazza, még akkor is, ha amúgy alkalmanként csúsztat 5-10ezret a hófehér köpeny hófehér zsebébe, és fizet az állam (azaz az adófizető, azaz végtére is ő maga) súlyos pénzeket a sohasem létrejövő, saját fiktív kezelései után. Ezzel szemben, amikor ugyanezen gárda azt állítja, hogy az a piros-fehér-zöld dolog, ha fejenként mindenkitől átlag 1 millió forintot elzabrál, amit majd ki tudja hogyan és mi módon beépít a dilettáns, korrupt és cinikus ígérgetése folyamán tarthatatlan költségvetésének toldozgatásába, akkor cserébe a felelős választópolgár azt is örömmel megkajálja, sőt, meg is dicséri, milyen szép rajta a nemzetiszín pántlika.

Nem mondom, szép dolog a következetesség – bár bennem azért erős kérdésként motoszkál, hogy vajon jó-e akkor is, ha ostobasággal, szolgalelkűséggel, a kritikai gondolkodás teljes hiányával párosul. A minap olvastam egy blog vagy blogbejegyzés mottójaként valami ilyesmit: a magyar ember hátán szántani lehet, ha az eke piros-fehér-zöldre van festve. Megkapó költői kép, az egyetlen probléma vele, hogy sírnivalóan igaz. Már amennyiben magyar ember alatt olyat értünk, aki nem kap hányingert attól, hogy nemzeti szimbólumok (zászló, kokárda, korona stb.) és ünnepek einstandolásával, illetve az ezekhez kapcsolódó populista szólamokkal bármilyen eszement, népnyúzó őrültséget el lehet adni, és még bőszen tapsolni is fognak hozzá.

Próbáljuk meg emlékezetünkbe idézni a nem is olyan régmúlt történéseit: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy párt, amelyik mindenfélét beígért annak érdekében, hogy megkaparintsa a hatalmat és az ezzel járó szabadrablás jogát lehetőségét. Olyan jól csinálta a népámítást (pontosabban az ellenzéke úgy elszúrta), hogy az istenadta nép azt mondta, elbaltázott 100 napos program, posztkomcsi pártfunkcik ide vagy oda, az ellenzék még egyszer kimarad a dobásból. Aztán jött egy átlagos nap, amikor ennek a pártnak egy átlagos politikusa tartott egy ébresztőnek szánt, kissé patetikusra tupírozott beszédszerűséget, melyben annak a revelációértékű felismerésnek adott hangot, hogy hazudtak az ámítgatós kampány során. Értjük ugye a jelentőségét: politikusok hazudtak. Sőt: hungarisztáni politikusok hazudtak. Hallatlan, skandallum, reveláció. Ki gondolta volna, de tényleg. Én például biztosan nem, mert ezen újszerű információ birtoklásához minimum Einsteinnek kell lenni. Tény ami tény, derék álmodozó – és a politikusok feltétlen őszinteségében hívő – társadalmunknak ez az újdonság akkora sokkot jelentett, hogy Ferencünknek (merthogy ő volt eme államférfi... izé, szóval férfi) állandó eposzi jelzőjévé vált a Hazudós, hogy csak a legenyhébbet említsem, és hát a lehető legparadoxabb módon ebbe a hazudozást leleplező őszinteségi rohamába annak rendje és módja szerint bele is bukott. Ő már hiába is próbált ígérni, hazug szava a legkisebb királyfiéval szemben semmit sem érhetett. Leginkább azért, mert a legkisebb királyfi maga állította, hogy ő még sosem hazudott, márpedig ha ezt állította, akkor bizonyára így is van – hiszen saját maga szerint még sosem hazudott. Eme szolíd tautologikus okfejtés akkor sem, azóta sem igen szúrt szemet azoknak, akik hinni akartak benne. Enyhébb és orbitálisabb hazugságaira, önellentmondásaira, önnön korábbi énjének szisztematikus arculköpésére pedig hiába derül fény nap nap után, derék álmodozóink mindig készen állnak a magyarázattal, hogy a) az Ő hazugsága miért is más, sőt, tulajdonképpen miért is nem hazugság, továbbá b) mindennemű kritikai észrevétel hivatásos bérrettegés. Gy. F. elkövető igazmondása, hogy hazudott: megbocsáthatatlan hazaárulás. O. V. bűntárs hazugsága, hogy igazat mond: megtapsolandó erény. Hát így megy ez felénk, a nagy álmodozásban. Az őszödi beszéd elegendő volt ahhoz, hogy a maszop akkorát zakózzon, mint ide Lacháza. Hozzáteszem: joggal, bár korántsem az őszödi beszéd, a hazudozás beismerése miatt. Ettől függetlenül akkoriban hetente járkáltak az úgynevezett „emberek” a politikai vákumban szinte mozgásképtelenné vált, s következésképp lagymatag semmittevésbe, kommunikációs szintű reformmakogásba és egyéb szarfűrészelésbe zülledő, szánalmas Ferencünk ellen tüntetni, törni-zúzni, tankot elkötni, az 1956-os forradalom emlékét az egész világ számára élőben követhető módon meggyalázni. Ahhoz képest, hogy Ferenc saját töketlensége, önnön pártjának böszmesége és ellenzékének bornírt, cinikus hozzáállása („minél rosszabb, annál jobb”) miatt tulajdonképpen semmit nem tudott megvalósítani elképzeléseiből, nagy volt a népharagnak álcázott felhördülés. (Hogy e töketlenség miatt hálásnak kell-e lennünk a sorsnak, vagy inkább bánni kell, sosem tudjuk meg (sejtéseink mondjuk akadnak), a maszop/szadesz koalíció a hátralévő időben mindenesetre nagyívű lopássorozattal vígasztalta magát).

Lássuk azonban, hogy mi történik, mióta új seprő seper. Tények és párthívek általi értelmezésük:

És ezek csak a főbb tételek voltak, még sehol nincsenek az apróbb, de nem kevésbé arrogáns stílusban, erőből megoldani kívánt problémák. Még sehol nincs a tipikusan elnyomó államokra jellemző hangulatjavító-feszültséglevezető szelep, a nép itatása (pálinkafőzés legalizálása, mint abszolút prioritás), a Tömjén Zsolt mikropártjának ajándékként odadobott abortuszszigorítás vagy a hipermarketek hétvégi bezáratása, amely rendelkezéseknek adott esetben nemcsakhogy pozitív hozományai nem lesznek, de kifejezetten károsak lehetnek magára a kormányzó pártra nézvést is. Bár talán elnézhető nekem, ha életünk, döntési szabadságunk további szomorítása/korlátozása miatt nem pont a felelősöket fogom sajnálni. Bizonyára számos egyéb példát lehetne még citálni, de egyfelől az ember feje nem káptalan, másfelől már ez is több, mint amennyit a maszop/szadesz kormány egész tevékenykedése alatt átgondolásra érdemesnek tartott. Hogy a futószalagon gyártott, helyesírási, jogi, jogharmonizációs, alkotmányos és egyéb hibáktól hemzsegő, szakmailag gyakorlatilag előkészítetlen, mennyiségi törvénykezés bármiben jobb-e, mint a minőséginek ugyan szintén nem nevezhető, de legalább a megvitatást, ad absurdum szakmaiságot jobban előtérbe helyező korábbi gyakorlat, nos, ez Hungarisztánban – sajnos – nyilvánvalóan pártszimpátia kérdése. Aki a „gyurcsánytakarodj” szlogen ütemes skandálását tekinti magasabb politikának, annak nézőpontját alighanem kevésbé lehet zavarba hozni ilyen marginális részletkérdésekkel. Ami leginkább azért problematikus, mert ha most eljátszanánk azt a játékot, ami miatt két oszlopot hoztam létre a föntiekben, nevezetesen letakarnánk a bal oldali oszlopot, és csak a jobboldali (szándékolatlan szójáték) szólamokat olvasnánk egymás után, az valami egészen döbbenetes hasonlóságot mutatna egy olyan – párthűségre és túlzott állami szerepvállalásra – épülő rendszerrel, amellyel legjobb tudomásom szerint a hungarisztáni nép 1989-ben végleg le akart számolni, illetve amely rendszert leíró szóval leginkább a jobboldal (tehát épp azok, akik ma ezen elveket, szólamokat tekintik minden vitában „ultima ratio”-nak) szokta leminősíteni azokat, akik nem értenek vele egyet. Nem mondom ki a nevét, esetleg ha gyerekek is olvassák a bejegyzést, számukra elrejtem egy rejtvényben: 11 betű, k-val kezdődik, -ommunizmussal végződik, és a magyar társadalom állítólag nagyon, de nagyon utálja. Azért utálja, mert az a rendszer egy olyan rendszer volt, amelyik

• a párthűséget többre tartotta a szakmai rátermettségnél;
• gondolkodás nélkül tisztogatott lojalitási alapon;
• kontroll alatt tartotta a médiát;
• nem tűrte a kritikát vagy akár csak a másképp gondolkodókat;
• korlátozta az emberek szabadságát;
• belemászott az embereknek még magánéletébe is;
• a hatalom egyedüli birtoklására, az ellensúlyok kiiktatására és államhatalmi funkcionáriusainak kézivezérelhetőségére törekedett;
• inkompetens és a hazát leépülési pályára lökő rendelkezéseit hatalmi visszaélésekkel tartatta be;
• hosszútávon fenntarthatatlan gazdaságpolitikáját rövidtávú tőkeinjekciókkal tartotta életben, melyet minden esetben az állampolgárokkal fizetetett meg (vagy akkor, vagy utólag);
• támogatóit a szolgalelkű, helyezkedő, kritikai gondolkodásra képtelen (vagy nyerészkedésből nem azt választó), elvtelen talpnyalók köréből verbuválta;
• a társadalmat (a nemzetet!) önkényesen elvtársra és ellenségre osztotta;
• az egyszeri embertől mindenét elvehette;
• a magántulajdont ellenezte ill. igyekezett felszámolni;
• megmondta, mit kell gondolni;
• kirekesztő volt mindazokkal szemben, akik a méretre szabott dobozokba nem fértek be;
• a végletekig korrupt volt;
• arrogáns és cinikus módon gyakorolta a hatalmát;
• polgárainak véleményét nem kérte ki (sőt);
• az egyént olyan szinten demotiválta, hogy felelősségét és munkamorálját totálisan feloldotta;
• polgárait minden eszközzel izolálni próbálta a jobb, élhetőbb társadalmak megismerésétől;
• nemzetközi körökben viselkedni nem tudását arroganciával pótolta;
• a sportot előrébb valónak tekintette a tudománynál;
• gondolkodás nélkül hazudott, a valóságot az ellenkezőjére kozmetikázva próbálta lenyomni a lakosság torkán;
• éjjel-nappal mantrázta a buta szlogenjeit;
• képtelen volt megtisztulni saját pártbeli hordalékától;
• saját pártkatonáit érinthetetlenné változtatta;
• az alkotmányt és látszatdemokráciát csak kirakatból tartotta fönt, amúgy jogszabályait önkényesen hozta és változtatta meg, pillanatnyi saját érdekeinek megfelelően, önfenntartásra berendezkedve.

Mindent összevetve ez a nagyon utált kommunizmus egy olyan államforma volt, amelyik állampolgárait nem tisztelte, csak kizsigerelte és elnyomta, valamint teljességgel hülyére vette őket; az egyén szabadságát ahol lehetett, megnyírbálta; az állam hatalmát és a párt befolyását összemosta ill. olyan mértékben élt vissza vele, ami az országot egy élhetetlen hellyé tette. (Állítólag ezért utáltuk.)

Ha belementünk a fönti játékba, és letakartuk a bal oldali oszlopot, akkor nagyjából egy ilyen állam víziója köszön vissza az állam- és párthatalmat erősítő, a kritikát és az egyéni szabadságot elnyomni kívánó jobboldali álláspontokból. Két lehetőség van: Hungarisztán vagy ennyire elfelejtette, milyen volt a kommunizmus, vagy ennyire szeretné, ha visszatérne. Nem tudom, hogy a feledékenység vagy a tudatosság a rosszabb.

Gyurcsány Ferenc egy használhatatlan politikai képződmény. Nem azért, mert hazudott, és nem is azért, mert igazat mondott róla, hogy hazudott. És nem is ezzel összefüggésben nem hisszük el neki azt sem, amit kérdez. Cselekedeteivel, illetve annak hiányával bizonyította rátermettségének hiányát. Távozása szükségszerű volt.

Amit azonban nagyon nehéz megértenem, az az, hogy ugyanazon tömeg, amelyik egy őszödi beszédes műbalhé miatt törni-zúzni volt képes, hetekre-hónapokra ostromlott várossá változtatva Budapestet, tankot kötött el, a hatalomban azt a képzetet keltve, hogy kordonnal kell védenie magát; az a tartós tiltakozásra berendezkedett tömeg, amelyik nem átallott a csípős novemberi szélben és szakadó esőben a Kossuth tér bokrai között végezni a dolgát, csak hogy szent ügyük, a gyurcsánytakarodj megvalósuljon; az a tömeg, amelyik öntudatosan járult a szavazóurnákhoz, hogy elutasítsa, amikor arról kérdezték, megéri-e neki alkalmanként egy hamburger árát, hogy kicsit (nem nagyon!) átláthatóbb (és kevésbé átvágható) legyen az egészségügy finanszírozása – nos, amit nem értek, hogy hol van ugyanez a tömeg akkor, amikor nem 1 (vagy a korrektség jegyében: nem évente maximum 20), hanem 3333 hamburger árát veszik ki a zsebéből egyben. Hol van ez a magát hazafinak tartó, piros-fehér-zöldbe öltözött, igen gyakran kommunistázó tömeg akkor, amikor olyan szinten kívánják korlátozni a véleménnyilvánítási szabadságot, mely utoljára a pártállami időkben fordult elő? Hol van ez a tömeg akkor, amikor a szakmaiság helyét ismét a párthoz való lojalitás sajátítja ki? Hol van ez a tömeg akkor, amikor a hatalom mindenféle NENYIk és egyéb kommunikációs szólamok mögé bújva kutyába sem veszi az állampolgárt? Hol van ilyenkor a tömeg, amelyik azt mondja, PÁRTFÜGGETLENÜL elég volt az arroganciából, korrupcióból, népnyúzásból, néphülyítésből? Hol van az az – amúgy rendrakásra áhítozó – tömeg ilyenkor, amikor a rendet úgy valósítják meg, hogy a rend hiányáról nem lehet beszélni? Hol van az a tömeg, amelyik nemet mond a kommunizmusból ellesett hatalomgyakorlási technikákra? A hatalommegosztást biztosító intézményrendszer lebontására és/vagy kézivezérlésre kapcsolására? A sötét középkorba visszavető KDNP-s indítványokra? Arra a valóban arcátlan einstandolásra, amely egy ország megtakarításait a folyó költségvetési hiány csökkentésére, kozmetikázására élné föl?

Mikor mennek ezek a derék hazafiak utcára, ha nem most? Ha múltkor egy hazugságra alapuló kampányolását beismerő miniszterelnök ellehetetlenítéséhez, menesztéséhez elegendő volt a kíméletlen őszintesége, akkor most mi a fene van? Minden jól megy? Jobban élünk mint 4, 8, 12, n éve? Ha a szentkorona megvan az alkotmányban, akkor nyugdíj már nem is kell? Akkor már a sötét középkori ír abortusztörvény a minta? Ha a Párt a hű szolgáinak egy részét már benyomta állami állásokba, attól személy szerint neked, kedves párthű barátom, jó lesz? Ha nem lehet beszélni róluk, akkor nem fognak létezni a problémák? (Innen üzenném, hogy néhányan azok közül, akiket úgy szeretünk isteníteni (úgyismint az 1848-as forradalom kezdeményezői) forognak sírjukban – hát kedves nagymagyarok, akkor töri ismétlés dióhéjban: mi volt a legeslegelső követelésük? Szorgalmi feladat pirospontért: És vajon miért az volt? További kérdés töri faktosoknak: miért vágta ez ki a biztosítékot az abszolút hatalom birtokosainál?)

Hogy hol vannak most ezek a derék tüntetők? Megmondom: Orbán Viktor csokis fenekében. Gondolkodásmódjuk szolgai: nem azért szavaznak egy pártra, mert véleményük nagy vonalakban megegyezik az adott párt által képviselt elvekkel, hanem fordítva: a pártszimpátiájuk (ill. vezérük iránti szimpátiájuk) szabja meg, milyen nézeteket valljanak. Inkább igazodnak a „hivatalos” irányvonalhoz, mintsemhogy kritikával illessék Kárpátok Géniusza II-t, ill. beszari, seggnyaló, a Führer személyi kultuszát építő csapatát. Ha egész Európa felhördül is egy-egy döntés hallatán, ők inkább megmagyarázzák, hogy mindenki más szembe megy az autópályán, csak mi megyünk jó irányba. Ja, és aki másképp látja, hazaáruló, de legalábbis gyurcsányista komenyista. Mer' a kétharmad...

Mindig az a kérdés motoszkál bennem, ez a szervilis ország valaha ki fog-e bújni a pártok csokis seggéből, megtanul-e gondolkodni és vajon egyszer végre azt fogja-e nézni, ami az érdeke, nem pedig azt, amiről azt állítják, hogy az érdeke. Funkcionális analfabéták kedvéért elmesélném szájbarágósan is: nem a másik párthoz kell menni, mert annak pont olyan csokis a segge. Hogy mik vannak, mi?! Sopánka, nem sopánka, a felemelkedéshez vezető első lépcsőfokra majd akkor tudunk felállni, amikor egységesen és pártfüggetlenül elküldjük a picsába azokat, akik elkúrják nekünk, nem kicsit, nagyon. És nem mi alakítjuk a véleményünket a Párt véleményéhez, hanem nagyon jól teszik a mindenkori pártok, ha döntéseik előtt kikérik a mi véleményünket. Ugyanis elméletileg ezért vannak.

Ahhoz ugyanis nem kell politológusnak lenni, hogy a szart külön tudjuk válogatni a francia krémestől. Legalábbis abban a mocskos komenyizmusban még kételkedés nélkül tudtuk, hogy bármennyire is ellene beszéltek a potentátok, azért a bűnös, kapitalista Nyugaton volt jó az élet, nem Türkmenisztánban, Üzbegisztánban meg Kazahsztánban – ahogy azt a jelenlegi kutyaütők próbálják bizonygatni, jó előre játékteret biztosítván a feltehetően kritikus Nyugat diszkreditálására. A komenyizmus és a mostani állapotok között mindössze az volt a különbség, hogy akkor a legelvetemültebb, vonalas párthívő sem gondolta komolyan, hogy egy NSZK jutalomutat esetleg becseréljen egy türkménre, az ezt propagáló pártkommünikét pedig – legalább magában – röhejes komenyista bullshitnek tartotta. 20 évvel a rendszerváltás után már sikerült eljutni odáig, hogy egyesek számára Nyugat-Európa és véleménye már ciki – legalábbis ha a Vezérnek ellent merészel mondani, esetleg egyéb gondolatbűn megvalósítását fontolgatja (vagy csak úgy ab ovo). Hát, lelkük rajta, én mindenesetre inkább oda vándorlok ki ismét, a népbutító hazugságokban való feltétlen hitet pedig meghagyom azoknak, akiknek a 40 év kommunizmus nem volt elég. Vö. még: sajtószabadság és párthű alakok általi korlátozása. Van, aki meg tudja magyarázni magának, miért jó az, ha csak a népnyúzó kormány propagandája jut el hozzá, a kritikai gondolatok pedig messze elkerülik – és ezt szégyenlős röhögés nélkül, teljesen komolyan mantrázza. Hát, ahol jó az élet, ott valahogy nem így mennek a dolgok, de hát az ún. felelős választók választanak. Az idő meg majd bizonyítja a hülyeségüket. Ha meg majd 30-40 év múlva nem lesz nyugdíjuk, mert véletlenül kiderül, hogy hoppá, azt a gondoskodásáról és garanciáiról híres hungarisztáni állam (gy.k.: a nemzeti együttműködés, vagy mifene) valahogy, merő véletlenségből elherdálta folyó kiadásainak csökkentésére, akkor majd dühösek lesznek, bár valószínűleg a Vezért kritika még ekkor sem érheti, mert ostoba talpnyalónak lenni nem csak hungarisztáni alapjog, hanem egyesek szerint egyenesen kötelesség.

Baromságnak tűnik? Az is. De addig, amíg ezt nem sikerül társadalmi méretekben lederiválni, addig coki. Nincs mit szépíteni, még ha ezer NENYi-t is függesztetnek ki minden óvodában, ez lejtmenet marad. Nem kicsit, nagyon. És szeretett politikusaink (lámpavasra őket egytől egyig) mellett ezt bizony kőkeményen azoknak köszönhetjük, akik továbbra is fényesre nyalják a pártok seggét, függetlenül attól, hogy piros-e avagy narancssárga (vagy esetleg valamely más szín) a párt logója, ahelyett, hogy beintenének a középső ujjukkal, amúgy össztársadalmilag.

Köszönjük hát néktek, szervilis seggnyalók, hogy az ún. politikai „elit” mellett ti is segítetek az ország élhetetlenné tételében. Büszkék lehettek magatokra és választott politikusaitokra. Ne gondolkodjatok, csak nyaljátok a segget – előbbi még megártana, míg a csoki örök, legfeljebb a segg változik.

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Aki véletlenül még nem hallott volna róla, baleset történt a múlt héten: egy autónyi(nál bő 20%-kal több) jászsági néptáncos a fővárosból hazafelé tartván rossz irányból próbált fölhajtani a Lágymányosi hídra, ahol egy szabályosan (vagy legalábbis szabályos irányban) közlekedő postai teherautóval karamboloztak; három halott, három súlyos sérült az egyik oldalon, két pszichésen sokkoló történést átélő ember a másik oldalon. Azért kezdődött a cikk úgy, hogy „aki véletlenül még nem hallott róla”, mert az eseményről nem csak a vérszagra bármikor lelkiismeretfurdalás nélkül rábukó bulvármédia tudósított kéjesen borzongva-borzongatva napokig, hanem számos blogbejegyzés és komment is foglalkozott a „nagy médianyilvánosságot szerzett” (már a kifejezés is hipokrita) balesettel. Pillanatok alatt előkerültek az úgymond „szakértők” (hogy eddig hol rejtőztek és miért, nem tudjuk, nemkevésbé hogy egy hét múlva hol lesznek és miért fognak ismét rejtőzni, miképp azt illetően is felválogosítatlanok maradtunk, vajh miféle „szakértelem” kell mindenki számára ismert, bárki által minden nap látható problémák kamerába mondásához), akik a pár perc médiafényben sütkérezve jól megszakértették, melyik tábla miért volt rosszul kihelyezve, sőt, melyik nem kihelyezett tábla volt rosszul nem kihelyezve, hányféleképp lehetséges rosszul (szemből) behajtani – az amúgy tényleg kaotikus – kereszteződésből a híd lehajtójára, és egy emberként szörnyülködtek a felfestések kopottságán, félreérthetőségén, ad absurdum, egyenesen félrevezető mivoltán. Jöttek aztán tömegesen a kommentelők, akik a) hullagyalázástól sem ódzkodván, arrogáns, lekezelő, pökhendi stílusban, saját tévedhetetlenségük súlyos tévhitében tetszelegve szólták le azokat a „lúzereket”, akik kvázi „beszopnak” egy ilyen láma helyzetet, illetve azok, akik b) nekiálltak bólogatni a „szakértőknek”, hogy fú, tényleg, de rossz helyen van/nincs az a tábla, mennyire benézhető a lehajtó felhajtónak, és igenis ők maguk is legalább 10x benézték már, jóllehet Kimi Räikkönen hozzájuk képest pályakezdő óvodás, már ami a vezetési készségeiket illeti.

A bulvármédia a maga szokásos bumfordiságával, illetve az utóbbi kommentelők azonnal, habzó szájjal felelőst követeltek, illetve egyesek tudni is vélték a felelősöket (igaz, mindenki mást vélt tudni, de ez a megmondói kompetencia hiteléből mit sem von le), kiket természetesen – vérmérséklettől függően – különböző súlyosságú büntetésekkel is kívántak volna sújtani, de azért lehetőleg statáriális jelleggel, csak a miheztartás végett, meg hát minek is kéne olyan hülyeségekkel húzni az időt, hogy esetleg átgondoljunk, mérlegeljünk dolgokat, az akció a lényeg, a mi fétisünk a forradalmi hevület, nem a józanság.

Aztán a táborok egymásnak estek, és osztották egymást rendesen, már ahogy az lenni szokott a hungarisztáni blogoszféra tetszőleges kommentfolyamában, a fizetett médiamunkások még – ahogy az lenni szokott – próbáltak lenyúzni 1-2 bőrt a témáról, de kicsit kilógott a felfújásügyi lóláb, mert hát lássuk be, fiatal néptáncosok ide vagy oda, ennyi erővel bármelyik nap lehetne úgynevezett hírt gyártani, hiszen minden nap többen meghalnak az utakon, tragikusan, fiatalon, vagy épp tragikusan és öregen, vagy épp tragikusan és középkorúan; a téma pedig – ahogy az lenni szokott – amilyen gyorsan felfutott, annyira gyorsan le is eresztett.

A médiában szereplő szakértők máma már nem szakértik tovább, hogy kopott a felfestés, visszamentek oda, ahol eddig is léteztek hangtalanul, jeltelenül, névtelenül; szakértik maguknak az eseményeket vagy az események hiányát, vagy a semmit. Vagy nem, kit érdekel. Majd ha lesz megint kedves, fiatal néptáncosokat érintő, tragikus baleset, megnyomjuk a gombot, és 2 napra előjönnek ismét szakérteni, szörnyülködni, vagy amire éppen használni akarják őket. A habzó szájak más célpontra habzanak, a kereszteződésre alighanem rányálaznak majd valami látszatfestéket (ha egyáltalán, egyelőre megy a sunyi kivárás, hátha elül annyira az ügy, hogy nem kell megmozdulni sem), amúgy meg marad minden a régiben.

Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy itt szakértők mindig csak utólag tudnak felbukkanni, de akkor aztán nagyon. Utólag hihetetlenül jól tudja mindenki a frankót, mégis, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mikor arra kerül a sor, hogy esetleg eleve szakértőkkel kéne dolgoztatni, a nem hozzáértőket meg kirúgni a picsába, akkor már nem is szeretjük annyira a szakembert, mert vagy túl drága, vagy túl kevéssé rokon/haver, vagy túlságosan is kiderülne, hogy tulajdonképpen mi magunk nem vogymuk valami nagy pengék a témában, márpedig ki az a hülye, aki magának hoz konkurenciát. Jobb tehát, ha a szakértők távol maradnak és valami mást csinálnak, lehetőleg olyat, amiben ők nem szakértők, így mindenki jól jár – vagy legalábbis valami ilyesmi közgondolkodást vélek felfedezni a véletlenszerűnek egyáltalán nem nevezhető, nagy össznépi dilettantizmus konteszt tendenciózus jellegében. De erről majd máskor.

Az igazán szörnyű a következménynélküliség.

Én ugyan nem vagyok televízióba felkért „szakértő”, de mióta ismét Budapest utcáin közlekedem, azóta idegesítem a környezetemet azzal, hogy a felfestések kopottsága, hiánya, a csomópontok, átépítések átgondolatlansága, dilettantizmusa, a toldozott-foldozott (de leginkább kátyúkkal, felgyűrődésekkel, átjárhatatlan vasúti árjárókkal tarkított) adventure-park (amit városvezetők nem átallanak úthálózatnak nevezni) nem egyszerű hanyagság, amire lehet legyinteni, amihez jobb, ha hozzászokunk, hanem explicite közveszélyokozás, sőt, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölési kísérlet. Aki kerékpározik, robogózik, motorozik, tudja, miről beszélek, de aki autózik, az sem érezheti magát teljes biztonságban: jó előre szólok, hogy a budai alsórakparton nemrégiben elvégzett felújítás következtében a Margit hídtól picit délre, az út közepén elhelyezett, az út nyomvonalát hirtelen S alakban megtörő jelzőlámpa potenciális gyilkos. Nem az a kérdés, hogy bele fog-e szállni valaki, hanem csak az, hogy mikor. Elég hozzá egy magasabb hátfalú teherautó, ami csak az utolsó pillanatban teszi láthatóvá az út közepére eszkábált lámpaoszlopot és a hozzá tartozó szigetet, és kész a baj. Ezt előre lehet tudni. Engem ugyan nem fizetnek a megszakértésért, de a veszélyforrást akár más nyomvonalvezetéssel, akár belógatott, lengő jelzőlámpával ki lehetett volna iktatni, ehhez nem kell közlekedésmérnöki diploma. Így azonban borítékolom, hogy ott súlyos baleset fog történni, márpedig ennek a tervezésnek, kivitelezésnek számtalan felelőse van (illetve lehetne): nemcsak azok, akik így tervezték, így építették (miért így? hol szerezték a diplomájukat? miért nincsenek még kirúgva az összes tervezőirodától?), hanem azok is, akik a tervet jóváhagyták, a kivitelezést átvették (miért? hova tették a szemüket? mennyit kaptak zsebbe? miért nincsenek még kirúgva?). Tucatnyi szakértő, és egynek sem tűnt fel. Majd ha valaki frontálisan belemegy, vagy rossz irányba rántja félre a kormányt, és még a szembejövőt is belenyomja a Dunába, no akkor megint jön a bulvármédia a „szakértőkkel”, csakúgy, mint a kommentelők és felelőskövetelők hada – utólag. Pár napig majd csámcsognak a témán, aztán marad minden a régiben. A közlekedésszervezésben érintetteknek innen üzenném: ez csak egyetlen példa volt, de napestig lehetne sorolni őket. A felfestések például nem csak a Lágymányosi híd tövében botrányosak, hanem az egész városban, amit a legkisebb nedvesség is tovább ront. (Moszkva téren, Rákóczi úton, Hungárián sem jár senki, hogy észrevegye? Ott is halálesetekre kell várni?) Pedig az ezerszer sarcolt autóstársadalom iszonyatos pénzösszegeket fizet azért, hogy cserébe legalább a közvetlen életveszély megszüntetését elvárhassa. Ez ráadásul nem rakétatudomány, évtizedek óta ismert technológiák léteznek rá, miként lehet egy veszélyzónát egyértelműen, esőben is jól láthatóan felfesteni fényvisszaverő festékkel, kirakni aszfaltba süllyesztett prizmákkal. Na ja, nem kéne a 10x-es árú, üvegtörmelékes speciális fényvisszaverő festéket kiszámlázni, majd helyette hagyományos fehér festékkel rányálazni, hogy 9x-es árú hasznot zsebre lehessen rakni, meg mondjuk folyamatosan kellene csinálni a felújítást, ennyi a nagy titok. Kevesebb lopás, tisztességes munka, felelősségvállalás – ez így működik. Hungarisztán azonban úgy véli, fordítva jobb: több lopás, pocsék munka, felelősség elmaszatolása, majd utólagos hörgés (2-3 napig), hogy hogyan kellett volna.

UPDATE: Mostani hír, hogy a táblákat illetően – alig 4 napos fáziskéséssel – már sikerült odáig eljutni, hogy kihelyeztek egy második behajtani tilos táblát is, ami kiváló látszatintézkedés, mert vajmi keveset segít az útburkolat és az útburkolati jelek általánosságban tapasztalható pocsék minőségén, cserébe az üzemeltetésért „felelős” FKF-es fiúk legalább azt már megnyugtatóan tisztázták, hogy ők maguk semmiben sem felelősek, a csomópont mindenben megfelel az előírásoknak, biztonságos, szabályszerű, ésatöbbi, ésatöbbi. A felfestések minőségét pedig még vizsgálgatják egy darabig, mert ők nyilván más szemmel nézik, ami ugyebár könnyen adhat más eredményt, mint a naponta a városban közlekedő átlagsofőr nyilvánvalóan felületes észlelése, mely szerint konkrétan igen gyakran nem észlel semmit a felfestésekből...

A legvalószínűbb az, hogy ha egyáltalán lesz valami eredmény a vérlázítóan cinikus időhúzás után, abban sem lesz köszönet: alighanem újból megállapítást nyer, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, a szabályokat maximálisan betartották, sőt, minden ötödik február huszonkilencedikén, a 15 óra 29 perckor bekövetkező, naplemente előtti súroló fényben, elektronmikroszkóp használatával elérhető, hogy a felfestés néhány nanorészecskéje kiválóan látható legyen, tehát aggodalomra semmi ok, ők nem hibáztak, a felfestés és az útburkolat minősége osztályon felüli.

A hír szerint illetékeséknek további hiánypótló intézkedésük az, hogy bejelentést tettek közzé: az összes osztott pályás útra felhajtó és lehajtó útszakaszt meg fogják vizsgálni.

Számoljunk: egy 2007-es adat (http://index.hu/belfold/budapest/bhjtd3491/) szerint csak a Lágymányosi hidat napi 110 ezer jármű használja. A híd 1995. október 30-i forgalomba helyezése óta eltelt 5503 nap, ez azt jelenti, hogy azóta kb. 605 millió jármű gurult föl és le a híd fel- és lehajtóin. Még ha az első időszakra nem is számítunk teljes értéket, akkor is legalább 500 millió járműről van szó, kizárólag a Lágymányosi híd esetében; megtippelni is nehéz lenne, hogy az ország összes fel- és lehajtója (hídak, felüljárók, autópályafelhajtók) mekkora forgalmat produkált megépítése óta anélkül, hogy az autósok 99,99999999999999999%-a elrontaná a fel- és lehajtást. Egészen biztosan sokmilliárd az egyhez arányról beszélünk. De ha csak a jelen fatális példánál maradunk, akkor is 500millióból történt 1 olyan eset, ahol különböző tényezők összjátéka folytán tragikus baleset történt. Tudom, hogy minden haláleset óriási veszteség, pénzben nem kifejezhető, ésatöbbi, ésatöbbi. Véletlenül sem szeretném elbagatellizálni az érintettek személyes tragédiáját. De összehasonlítás gyanánt: a legbiztonságosabb közlekedési ágazatnak a légiközlekedést tartják (nem ok nélkül), ahol a légiszerencsétlenségben való elhunyás esélye körülbelül 1 a 10millióhoz. 50-szer nagyobb tehát, mint annak, hogy valaki a csütörtöki balesethez hasonló módon haljon meg. Ha tehát ebből a rideg, racionális szempontból nézzük (márpedig innen kell nézni, mert valahol meg kell húzni a határt), egészen észbontó közpénzpocséklásnak tűnik a balesetmegelőzésért felelős, hivatásos „szakemberek” nyilatkozata arról, hogy az ország összes fel- és lehajtóját át fogják vizsgálni. A félreértések elkerülése érdekében: ez a nyilatkozat nem önmagában rossz. Nem önmagában az a baj, hogy csökkenteni akarják a balesetveszélyt. A baj a költség-haszon elemzésben rejlik: ez a nyilatkozat annak a fényében nagyon rossz, hogy a szakmaiságot alárendelik a bulvármediális szempontoknak: látszatintézkedés, miközben ennél sokkal fontosabb balesetmegelőzési szempontokról (életveszélyes kátyúk, forgalomtechnikai megoldások, felfestés hiánya stb.) nemhogy nem tesznek említést, de egyenesen mellébeszélnek. Azt bírják a pofánkba tolni, hogy a felfestést még napokig vizsgálni fogják. Namármost én szinte naponta fordulok ott elő, de nem kell hozzá helyismeret, hogy az ember anélkül is tudja, egy felfestésen még a legalaposabb tudományos módszerességgel sem lehet napokig vizsgálódni. Odamegy egy ember, ránéz, és látja. Ez nagyon erős becslések alapján sem vesz igénybe többet 30 másodpercnél, oda-vissza utazással, esetleg gondos méricskéléssel, anyag- és eszközszükséglet becsléssel együtt legyen mondjuk 3 óra, és akkor már iszonyatosan engedékeny voltam, mert egy szakember (már ha szakember!) nekem tudja első ránézésre is, mennyi festék és milyen eszközök kellenek egy adott csomópont körülbelüli fedéséhez. Ez a dolga ugyanis, ezért fizetik. Nem azért, hogy az eset után 4 nappal kezdjen el hülyeségeket beszélni és újabb többnapos határidőket vizionálni, különös tekintettel arra, hogy a felfestés problematikája minden létező, Budapesten vezető autós számára közismert. A város számos egyéb pontján ketyegnek az időzített bombák szorgalmasan. Időről időre fel-felrobban egy, de nem ülnek a kocsiban szimpatikus néptáncosok, vagy „csak” anyagi kár keletkezik, ezért megelőzésről, karbantartásról (nota bene: ami a dolguk lenne, amire az autósok és mindenki más az adóját fizeti) szó sem esik. Van egy nagyon régi magyar mondás: eső után köpönyeg. Az illetékeseknek innen üzenném: akkor alkalmazzuk, ha valaki egy hibát utólag, tökéletesen értelmetlenül, irracionális eszközökkel és/vagy intenzitással, és a hiba múltbeli bekövetkezése okán teljességgel fölöslegesen, rossz módon akar korrigálni.

Jelen esetben ezt az tetézi, hogy az illetékesek még csak tanulni sem hajlandóak a hibából: ha itt ki is javítják majd a felfestést (az útburkolatot nem, mert a patchwork kinézetű aszfalt szerintük teljesen normális, szabályszerű, biztonságos), a város egyéb, felfestésügyileg még sokkal rosszabb állapotban lévő útjait ismét hagyják úgy, ahogy vannak.

Egy ilyen közúti példa nyilván kiragadott részlet, de mint cseppben a tenger, a lényeg benne van. Tökéletesen rávilágít arra, mi folyik nagyban, illetve minden szinten, minden egyéb területen: dettó ugyanez. Szemet húnyunk a lopás fölött (a karbantartás folytatólagos elmulasztása effektíve minimum lopás – mert a pénzt benzinárban/autópályadíjban beszedik érte –, de ami engem illet, hajlanék akár a gyilkossági kísérlet klauzulára is), megtűrjük magunk körül a pocsék munkát és az ideig-óráig tartó látszatbalhék után sunyiban elül minden ügy, felelősök nincsenek, nem is voltak, nem is lesznek – túl kényelmetlen lenne sokaknak, ha komolyan vennénk a dolgokat.

A törvényszerűen bekövetkező tragikus események, katasztrófák után pedig megindul a ló másik oldalára való átesés: az aránytalan, idióta túlkompenzálás, miközben a súlyponti feladatokra, a további potenciális veszélyforrások eliminálására még annyi erőforrást sem mobilizálnak, mint előtte. Atombiztos bunkert építünk a petárdagyár leégett bodegája köré, miközben a melósok továbbra is dohányoznak a többi épületben – a felelősök pedig mossák kezeiket. Illetve nincsenek is.

Nem mondom, innen szép nyerni, de nagyon kellene, mert ez így el van kúrva. Nem kicsit, nagyon.

[p.s.: Azért a konkrét balesethez annyit mindenképpen illene hozzátenni, mielőtt a szakértők a körülmények okolása közbeni ügybuzgalmukban végképp szentté avatják a sofőrt (és itt távol álljon tőlem mindennemű otromba vádaskodás, pusztán a már ismert tényekre hagyatkozok): ha a józan racionálét nem is nézzük (kereszteződés közepén lévő sziget nem „bekanyarodásbarát” alakjának a kiképzése ill. miképp vezethet fel a hídra jó irányba egy folyamatos balkanyar), mert mindenki tévedhet, pláne fáradtan, de ettől eltekintve is a fiatalember legalább 4 helyen sértette meg a közlekedési szabályokat, erre pedig már nehéz azt mondani, hogy véletlen. Lehet relativizálni, lehet azt mondani, hogy biztos vétkes volt a másik fél is (tény és való, mivel a hídon nem lehet mérni, a megengedett hetven helyett inkább a 80-100 a jellemző sebesség, pláne éjszaka – épp eleget féltem az életemet ott a pöcsköszörű robogómon, hogy tudjam, milyen átlagsebességgel szokás közlekedni arrafele), lehet szemet húnyni általános közlekedési kultúrába még „beleférő” (csak másokat idéztem!) „apróbb” szabálytalanságokon, egy dolgot nem lehet: be nem látni, hogy legalább 4 KRESZ szabály (és akkor a biztonsági övet még bele sem számoltam...) egyidejű megsértése néha sajnos ilyen következményekkel jár. Túl nagy az ár, amit fizettek? Igen, egészen biztosan. Épp ezért lenne jó tanulni belőle, és kicsit jobban tisztelni a szabályokat. Nincs „kicsi”, még „beleférős” szabálytalankodás. És tán nem az összes szabály van direkte ellenünk...]

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Majd' 3 hete, hogy idén is megvolt október 23. Átestünk rajta, mint a kötelező első őszi náthán, amit hiába akarunk minden évben elkerülni, valahogy csak becsúszik. Idén is lobogtak tehát a lyukas zászlók a szélben, a politikusok mint mindig, idén is kedvükre próbálták a történelmi tényeket (vagy annak látszó állításokat) az aktuálpolitikai eseményekhez hajlítgatni, lehetőleg úgy, hogy egymást és egymás szavazótáborát sározzák (anélkül ugyebár egy tapodtad sem, mert saját maguk ill. szánalmas pártjaik talmi történelmi fénybe emelése már rég nem elég), a hardcore szimpatizánsok buzgó nyelvcsapásokkal illették a politikusi hátsókat a helyszíneken, a hungarisztániak túlnyomó többsége pedig bosszankodott, hogy 2010-ben október 23. szombatra esett, így nemhogy hosszú hétvége nem lett belőle, de ráadásul még egy nappal kevesebb is jutott a hiperbe menésre. Ami azt illeti, már az Ünnepet [sic!] megelőző pénteken pánikszerű bevásárlási láz uralkodott el a konzumálni kívánó (válságsújtotta, eladósodott, a 8 évvel ezelőttinél is rosszabbul élő stb.) közön: a kemény 1 napos zárva tartás eredményeképp tumultuózus jeleneteknek lehettünk szemtanúi tetszőlegesen kiválasztott üzletben. (Zárójeles megjegyzés: remek főpróbák ezek az ünnepnapok a KDNP kiváló ötletéhez, miszerint ők mondják meg, mi a jó a zállampógárnak bevásárlásügyileg.)

Nemzeti ünnepen ugyebár a televíziók is kötelességüknek érzik, hogy mindenféle – általuk ünnapi műsornak titulált, cserébe általában közhelyes, semmitmondó és unalmas – műmegemlékezésekkel, ill. a föntebb már megénekelt, hetekkel korábban megírt, s azóta tökéletesre polírozott fröcsögő-acsarkodó politikusi szpícsekről szóló híradásokkal (WTF? mi ezekben a hír?) traktálják az amúgy leginkább lejárt (na jó, sohasemvolt) szavatosságú pszeudo-celebekre áhítozó Zembereket, akik dacára a dübörgő nemzeti együttműködés magasztosságának, egy kicsit azért hiányolják csáknorriszt a délutáni műsorsávból.

Egyszóval mint mindig, idén is nagyszerűen ünnepelt az ország, na. Hazaáruló, ki ennél jobbat tudna felmutatni. S mivel én hazaárulásban már rutinos vagyok (vagy legalábbis annyiszor hazaárulóztak már le mások – igaz, többnyire olyan alakok, akikre egy fél kiló túró őrzését sem bíznám szívesen, de attól még bizonyára kiváló hazaárulási szaktekintélyek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ők maguk így gondolják), mesélek jobbat.

Ott, ahol a kerítések kolbászból épülnek, van például egy Armistice Day-nek (Fegyverszünet vagy Fegyverletétel Napja) vagy Remembrance Day-nek (Megemlékezés Napja) nevezett ünnepnap, amikor is fél Európa, no meg Kanadától Indiáig a Brit Nemzetközösséghez tartozó egyéb országok azt ünneplik, hogy a Nyugati Fronton végre vége lett az első világháborúnak (avagy a Nagy Háborúnak, ahogy akkor nevezték, hiszen még nem lehetett tudni, hogy sorszámozni kell majd). A Fegyverletétel Napját november 11-én ünneplik, egészen pontosan a 11. hónap 11. napjának a 11. órájában szokás 2 perces csöndes elmélkedést tartani arról a nagyjából 16,5 millió katonáról és civilről, akik alig 4 év alatt a háború következtében elhúnytak, utána pedig arról, hogy milyen jó, hogy béke van. És akkor rögtön itt, mielőtt még továbbmennénk a modus operandi témaköre felé, álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg miben különbözik az ünnepválasztásunk.

Lassan egy évszázada, hogy az I. világháború véget ért, emléke azonban máig élénken él a Nyugati társadalmakban, és ó, nem azért, mert végül „győztes” felekként szálltak ki a háborúból, vagy mert „bezzeg nekik nem volt Trianonjuk”. Tessék csak megkérdezni bárkit, akinek akár csak egyetlen családtagja, barátja, vagy akár csak földije is odaveszett, hogy vajon győztes félnek érzi-e magát – odáig el sem kell menni, hogy vajon megérte-e, mert lehet, hogy vasvillával válaszolnak a provokatív kérdésre, és joggal. Háborúnak győztes felei nincsenek, legalábbis a személyes tragédiákkal sújtottak között. Akiket mi a történelemszemlélet és a politikai retorika alapján „győztes felekként” ismerünk, nos, ők mind-mind a háború végét, a béke eljövetelét ünneplik november 11-én. Milyen nemzeti ünnepei vannak ezzel szemben a dicső Hungarisztánnak? Már maga a kérdés is megérne egy szondázást, mert erős a gyanúm, hogy a megkérdezettek fele elég nagy zőccségeket állítana. Tegyük hozzá gyorsan, ez nem kizárólag az ő hibájuk lenne. Mert lássuk be, hogy a józan ész által definiált koordinátarendszerben elég nehezen értelmezhető, hogy a hungarisztáni állam 3 nemzeti ünnep közül kettőt arra jelölt ki, hogy egy-egy vérzivataros és kudarccal záruló időszak (forradalom) kezdetét ünnepelje a társadalom (megjegyzendő, hogy megfoghatatlanságban és ünnepelhetetlenségben méltó hozzájuk a harmadik nemzeti ünnep is, amely kenyértől az alkotmányon át az államalapításig minden volt már ugyanazzal a dátummal – ez kábé mindent el is mond a szimbolikájáról, köthetőségéről). De vissza a két „forradalmi” ünnephez: WTF? Tényleg nem tudunk jobb témát választani az ünnepléshez, mint hogy dicső módon felkelünk az elnyomás ellen, amit záros határidőn belül vérbe fojt az osztrák/orosz önkény? Persze, lehet itt jönni a kommunikációs parasztvakítással, hogy március 15-én nem a forradalmat, hanem a 12 pontban testet öltő modern, liberális, demokratikus eszmeiséget ünnepeljük, meg a parlamentarizmust, meg a függetlenedést (erről azért tessék megkérdezni a liberálist és a demokráciát szitokszókként kezelő zembereket is); ugyanezen hivatalos bullshit szerint október 23-án sem a fegyverropogást, hanem a '89-es köztársaság kikiáltását ünnepeljük – aha, lószart. Március 15. és október 23. minden egyes iskolában arról szól, hogy újból és újból előjön az unalomig ismert, időnként a történelmi valóságot is jótékonyan szépítő petőfis-pilvaxos-táncsicskiszabadítós akciómozi, ill. az ennek megfelelő '56-os kronologikus forradalmi narratíva. Kora gyerekkorunktól kezdve ezt (a forradalmakat) ünnepeltetik velünk, mintha legalábbis azok önmagukban lennének ünnepelendők, és senkinek nem tűnik fel, hogy a forradalom, azaz a halált és egyéb személyes tragédiákat okozó fegyverropogás egy szükséges rossz, egy eszköz a sokkal inkább ünnepelendő cél érdekében. Totális aránytévesztés, melyet az tesz igazán kapitális baklövéssé, hogy ha 1848 nem is, '56 még nagyon is itt él velünk, nagyon is feldolgozatlan, sok család személyesen érintett, a korrekt társadalmi párbeszéd hiánya ill. a politikai okokból szándékosan félretorzított és kozmetikázott tematizálás, valamint a privát történelmi visszaemlékezések szubjektivitása és érzelmi túlfűtöttsége nem is engedi a történelmi távlatú rálátást, a higgadt elemzést – és akkor a köpönyegforgató, megélhetési szájforradalmárokat még nem is említettem, akikből máris több akad, mint amennyien anno decibel az egész forradalomba összesen bekapcsolódtak.

De naivitás lenne azt gondolni, hogy a forradalmat fétisizáló ünnepértelmezés az általános és középiskolák sajátja. Tény, hogy holmi zavaros demokratikus eszmékkel ellentétben a forradalmi akciójelenetek jóval könnyebben elszínjátszathatók az ünneplésre amúgy nemigen hajlamos bohó ifjúsággal. Beöltözni Petőfinek és megszállni a Pilvaxot (beöltözni Maléter Pálnak és megszállni a Kilián laktanya környékét) még mindig színpadképesebb, mint kiküldeni a mikrofonhoz a kopaszodó töritanárt az elnyúlt pulóverében, hogy ugyan, mesélje már el pár szóban, mit érdemes tudni a forradalmak valódi céljairól, a demokratikus értékekről, elérni kívánt alapjogokról ésatöbbi, ésatöbbi. Amiképp az iskolában is ilyenkor alszik be a felnövekvő nemzedék, úgy a felnőtt népesség is ilyenkor nyúl jobb kézzel a távirányító után (a balban a sör van), mer' ugyebár ki a francot érdekelnek ezek az elvont hülyeségek. (Ez kiválóan látszik is a felelős szavazókon, akiknek épp tegnap vették el a tulajdonhoz való alapjogát, de még csak annyit se mondtak: hö.) A politikus pedig egy olyan állatfaj, amelyik még a retekklubnál is érzékenyebb radarokat használ arra, hogy felmérje, mi köll az istenadta népnek, ezért az évi 365 napos bullshitgenerálás mellett a nemzeti ünnepeken extra adaggal örvendeztetnek meg bennünket. Komoly stáb dolgozik rajta, hogy a Fontos Politikus beszéde – úgy közhelyekben, mint patetikus műdagályban – legalább alulról közelítsen egy rendes áltisis színjátszókör ünnepi megemlékezéséhez, illetve hogy az akkori forradalmat, reformelképzeléseket akár a leglehetetlenebb képzettársítások során bár, de kapcsolni lehessen a mindenkori aktuális „forradalmakhoz” (khm-khm) és reformelképzelésekhez (khm-khm). Abban a nem is teljesen téves hitben vannak, hogy ha elég sokszor állítják, hogy ők itt és most pont olyan hősies harcot folytatnak, mint a derék forradalmárok anno decibel, akkor azt végül elegendő számú felelős szavazópolgár fogja benyalni. Nos, a jelek szerint a séma működik, mert valahogy az sosem kérdőjeleződik meg, mi a francot keres egy politikus az ünnepeinken. Sőt, egyesek még oda is mennek és tapsolnak neki, meg éljenzik – szemmel láthatóan elfelejtették, hogy ennél jobb műsorokat is mélységes megvetésükkel sújtottak az oktatási rendszerben elszenvedett iskolai megemlékezések során. A magyar társadalom némán tűri, hogy a magát politikusnak nevező egyedek einstandolják az ünnepet. Is. Pedig ha mást nem is, legalább ezt az évi néhány alkalmat kikérhetnénk magunknak. Nem azért kéne tojással megdobálni az ünnepet is saját színvonalára lealacsonyító politikust, amit mond, vagy amiért valamelyik párthoz tartozik, hanem amiért ott van, amiért szerepel, ripacskodik, elveszi az ünneplés méltóságát, az ünnepléshez, megemlékezéshez való jogunkat. Mint mindenbe, ebbe is belerondít, semmi sem szent neki. A 20 év megtette a hatását: ma a nemzeti ünnep egyenlő azzal, hogy különböző politikai csoportosulások apropóként használják verbális mocskolodásokhoz és hasonlóképpen emelkedett tettlegességekhez. Legyünk szívesek észrevenni: ott, ahol a kokárdaviselés politikai állásfoglalássá vált, ahol balhéba keveredni nem kívánó polgár október 23-án nem teszi ki a lábát, ahol az akolmeleget biztosító nagygyűlésektől hányingert kapó, pártoskodásra nem vevő polgár nem tudja kitenni a lábát, nos, ott valami nagyon el van baszva. Mondhatni méltó tükre a hungarisztáni társadalom tudathasadásos, frusztrációkkal terhelt pszichés állapotának, az állandó paranoid harckészültségnek. Márpedig aki ünnepelni nem tud méltósággal, az a hétköznapokban még kevésbé képes erre az alapvető erényre. Pedig nem kis kaliberű dologról van itten szó. Hogy mást ne mondjak, a néhai Kennedy elnök leggyakrabban hangoztatott mottója is az volt: keep your dignity, azaz őrizd meg a méltóságod. Pedig ő már csak tudta...

Ieper / Ypres 2006. november 11-én, az első világháború végének a 88. évfordulóján. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

Nem véletlenül kezdtem a Fegyverletétel/Megemlékezés Napjával. Közel 7 évnyi nyugat-európai létem számos pozitív tapasztalata közül az egyik legmeghatározóbb (ha nem „a” legmeghatározóbb) élményem az volt, mikor az egyik november 11-én teljesen véletlenül éppen Ieperben (vallon nevén Ypres-ben) találtam magam, ami a Fegyverletétel/Megemlékezés Napja vonatkozásában körülbelül olyan, mintha Hungarisztánban március 15-ét a Pilvax kávézóban kívánnám eltölteni. Ieper/Ypres az első világháború és a modern hadviselés kegyetlen emberáldozatainak egyik szimbolikus (bár nagyon is valóságosan tragikus) színhelye: csak itt, az ieperi magaslat (Ypres Salient) környékén több mint félmillióan estek el (próbáljuk meg emésztgetni ezt az irdatlan számot! összehasonlításképp: a srebrenicai népirtásban „mindössze” 8000 áldozatról beszélünk, de az is egy kisebb stadionnyi márvány emlékművet tölt meg apróbetűvel felvésve...), mialatt a front alig pár kilométert vonult ide-oda, lövészárokból lövészárokba, miközben minden egyes méterért tucatjával hullottak az emberek hónapokon keresztül. A várost praktikusan szarrá bombázták, de olyan szinten, hogy a háború után komolyan felmerült a gondolat, hogy újjáépíteni sem érdemes, inkább meghagyják az egész városnyi romot háborús mementónak, és magát a várost pár kilométerrel arrébb építik újra. A város körül elhelyezkedő mezőgazdasági termőterületek, legelők praktikusan megszűntek létezni, a hadianyag-szaggatta sártengeren kráter ért krátert, az emiatt tengerként hullámzó, belvizes, művelhetetlen földhányásokat a lövészárkok szövevényes rendszere hálózta át keresztül-kasul, a holdfelszínt idéző tájon nemhogy a fák, de még a fű is kipusztult, amíg a szem ellátott, s az elaknásított területek még évekkel a háború után is szedték áldozataikat. Végül pedig szintén Ieperhez fűződik a vegyi hadviselés elszenvedésének úttörősége is: a nyugati fronton az eleinte készületlen katonák ellen itt vetettek be először klórgázt, majd később mustárgázt, melyet a város után iperitnek (yperite-nek) is neveznek. A maga szörnyű valóságában elképzelni is nehéz a tragikus csapásokat, amelyet a később „győztesnek” kinevezett fél (is) elszenvedett. Nem csoda, hogy egy ilyen kataklizmát nehezen felejtenek az ottaniak és az ott elhunytak hozzátartozói, ám amiben ez az emlékezés nagyon nagyban különbözik a Ká-Európában megszokottól, az az, hogy nem napi gyűlöletkeltésre szolgál. Pedig – látszólag – lenne rá ok bőven, hogy rákenjék a teljes szoárét a vesztesre, és akad ott is populista szélsőséges párt. Ehhez képest az újjáépített Posztóházban egy nagyon-nagyon tárgyilagos, kifejezetten semleges történelemszemléletről tanubizonyságot tevő múzeumot rendeztek be (In Flanders Fields Museum), ahol igen szemléletes és érdekes módon mutatják be a történelmi események egymásból következő láncolatát, illetve az első világháború és az Ypres Salient sajátosságait. A legalább fél napi programot kitevő múzeumban például van egy olyan fal is, ahol a szembenálló felek katonáinak a naplóiból adnak közre idézeteket, melyekből igen különös kép rajzolódik elénk: megint egyszer bebizonyosodik, hogy a világ nem fekete-fehér, miképp a háború sem feltétlenül embertelen, bármennyire is furcsa ezt így leírni a föntiekben ismertetett adatok és körülmények tükrében. A naplók azonban beszámolnak – többek között – arról is, amit a történelemkönyvek ritkán taglalnak a háborúk ismertetésénél, nevezetesen hogy az első fronton töltött karácsony idején az egyes frontszakaszok bevállalósabb parancsnokai helyi különbékéket kötöttek az ellenséggel, melynek nem csak annyi volt a következménye, hogy legalább a karácsonyt fegyverropogás és halottak nélkül tölthették a katonák a jéggé keményedett sárban, hanem egyes helyeken kifejezetten összeismerkedtek a szemben álló felek, átmentek egymás lövészárkaiba, beszélgettek, mutogatták egymásnak az otthonmaradottak, szeretteik fényképeit, cserélgették a konzervjeiket, cigijüket, ellátmányukat, barátkoztak, viccelődtek, karácsonyi énekeket énekeltek, sőt, akadt olyan hely is, ahol még focilabda is akadt, ott aztán a kétszer 11 főt bőségesen meghaladó csapatokkal alighanem a világ egyik legbizarrabb „baráti” mérkőzése bontakozott ki a gránáttölcsérek, aknazárak és szögesdrótok között. Alternatív történelem? Korántsem. A történelem része. A karácsony végeztével természetesen a kis „különbékék” is végetértek, mindenki visszapucolt a saját lövészárkába, és ott folytatta az „ellenség” irtását, ahol 3 nappal korábban abbahagyta, és ahogyan a kívülálló egy „rendes” háborút elképzel. Mindazonáltal a belga múzeológusok – azt mondom, nagyon helyesen! – fontosnak tartották megmutatni a háborúnak egy ilyen arcát is. Fontosnak tartották, hogy megmutassák az embert, az emberséget az embertelenben, fontosnak tartották a disztingválást és az erre való nevelést. Meg akarták mutatni, hogy a világ nem fekete-fehér, az ellenség soraiban is ugyanolyan szerencsétlen ágyútöltelékek harcoltak, akiket ugyanúgy család várt (volna) haza, akiknek személy szerint semmi bajuk nem volt Johnnal (vagy Jürgennel) és akik ugyanúgy a körülmények, a kor, a politika áldozataivá váltak. Harcoltak, mert harcolniuk kellett, és mert ha nem harcoltak, akkor őket ölték meg. A belga múzeológusok simán kihagyhatták volna ezt a háború humánusabb oldaláról szóló kis epizódot, hiszen a rendelkezésre álló falfelületet 3 perc alatt könnyedén be lehetett volna tölteni a gáztól lassú kínhalált haló katonák fotóival, vagy egyéb – az ellenség démonizálását célzó – anyaggal. Bizonyos, hogy a tárlat tervezőinek a felmenői között is voltak áldozatok. A múzeum berendezői azonban nem akartak a könnyebb irányba menni, és azt hiszem, valahol itt kezdődik a sokat emlegetett írástudói felelősség. Ők azt akarták, hogy aki a múzeumba betér, azt disztingválásra, meggondolt és elfogulatlan véleménynyilvánításra tanítsák, pedig nyilvánvalóan ott is fel lehetett volna használni egy ilyen múzeumot aktuálpolitikai célokra (ld. Terror Háza). De alighanem épp itt tér el egymástól Hungarisztán és a Nyugat: míg mi itt változatlanul ellenséget akarunk látni minden bokorban (és szorgalmasan képezzük is őket hol határon belül, hol azon kívül – naná, hiszen ha van ellenség, őt lehet hibáztatni bármiért), Nyugat-Európában – jóllehet felejteni a legkevésvé sem felejtenek – az állandó harckészültség, a forradalmi virtus helyett inkább a békét ünneplik.

Ieper / Ypres 1919-ben, röviddel a háború vége után. Jól látható, hogy a város szinte a földdel lett egyenlő. (William Lester King fotója. Forrás: Wikipedia Commons.)

Ieper / Ypres 2006. november 11-én. Jóllehet felmerült, hogy a totális megsemmisülés miatt a várost nem is érdemes visszaépíteni, az embereknek fedélre volt szükségük, a romba dőlt épületekből kiaknázható értékes építőanyag szállítása a szűkös időkben nehézkes lett volna, így végül Ieper ugyanoda épült vissza, ahol eredetileg állt. A történelmi városrészt a lehetőségekhez mérten igyekeztek szinte teljesen korhűre visszaépíteni. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

A szövetséges hadseregekben számos észak-afrikai, ázsiai és óceániai gyarmat katonái is harcoltak. A 2006-os Fegyverletétel Napján felvonuló indiaiak erre emlékez(tet)nek a nem kissé meghökkentő transzparenssel: „Soha ne felejtsétek az Európa szabadságáért hozott szikh áldozatokat!” Egy másik tény, amit a történelemkönyvek ritkán hangsúlyoznak... (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

A múzeum szemléletmódjával tökéletesen összhangban állt az Armistice Day lebonyolítása is. Pontosabban lefutása, hiszen nemigen lehet valamilyen központi szervezést emlegetni (vs.: épp a napokban látott napvilágot, hogy tekintettel a pártrendezvényeik „sikerére”, a jövőben az állami rendezvényeket is a kormánypártnak dolgozó cég fogja megkapni). Az ott még csak elgondolás szintjén sem jöhet szóba, hogy holmi jöttment politikusok a zsíros valagukkal rátelepedjenek az ünnepre. A békét ugyanis az egyszerű polgárok millióinak a halála hozta el – azoké, akiket a politikusok küldtek a halálba maguk helyett. Ott nagyon rosszul venné ki magát (hogy klasszikust idézzek: a választók nem lennének megbocsátók), ha politikusok próbálnának navigálni a személyes tragédiákból épült béke ünnepének a farvizén. Helyette az emberek önállóan felveszik az ünneplő ruhájukat, elmennek a múzeumba, az ünnepre összehozott fotókiállításra, hallgatják a katonazenekarokat, nézegetik a különböző felvonuló alakulatok díszlépését, sétálgatnak a városban, találkoznak ismerősökkel, barátokkal, söröznek vagy kávéznak egyet, paroliznak, fényképeztetik magukat a szép számban fellelhető, díszegyenruhában feszítő (sörözgető), a szikhtől az algériaiig terjedő (és bizony, az „ellenségeket” is magába foglaló!), mindenféle nációjú veterán katonákkal, akik kifejezetten az Armistice Day-re zarándokolnak minden évben Ypres-be, s akik háborús hovatartozástól függetlenül a lehető legnagyobb békében barátkoznak egymással, s sztoriznak arról, amit csak ők, túlélők tudnak egy pár söröskorsó mellett megbeszélni. Nehéz megfogni, de az egész napnak borzasztó erős, ünnepi hangulata van. Az emberek vidámak, mosolyognak, de valahogy jobban kihúzzák magukat, a mosolyba a szokásos szívélyesség mellé némi ünnepélyesség, komolyság, tiszteletadás keveredik, s benne van a köztudatban, hogy az a nap ünnepnap, a béke ünnepe. Ezt nem kell kimondani (nem is próbálkozik vele egyetlen alávaló politikus sem, hogy a maga hasznára fordítsa a megemlékezés napját), nem kell előírni, mégis mindenki úgy jár-kel a városban, ennek tudatában intézi a dolgait, este pedig elmegy a Menin Kapuhoz, ami egy az első világháború ottani áldozatainak szentelt emlékmű, és ahol 1928 óta (a második világháborús német megszállást kivéve) minden egyes nap (!) pontban 20 órakor lezárják az utat, és a helyi tűzoltóbrigád kürtösei elfújják a Last Post című gyászindulót. Talán mondani sem szükséges, hogy a pár perces útlezárás alatt senki nem kap idegbajt, az épp arra autózók nem nyomják a dudát ész nélkül, nem anyáznak, nem veszik elő a baseballütőt – és bár a ceremónia általában sok turistát is vonz, a szertartás méltósága az ellenkező végletet (tapsolást, éljenzést) is megakadályozza. Az emlékmű, a gyászinduló és éppen ez a csöndes megemlékezés adja meg az ünnepnek azt a méltóságát, amitől még a személyesen nem érintett turistának is hátborzongása támad és gombóc lesz a torkában. Valahogy így néz ki egy valódi ünnep.

Második világháborús és egyéb – a békét ünneplő – veteránok találkozóhelye is az ieperi Fegyverletétel Napja. Rangra, fegyvernemre és hatalmi hovatartozásra való tekintet nélkül békésen együtt sörözgetnek a valahavolt ellenségek. A háború nem személyes indíttatású, és ezt ők is jól tudják: mindannyian csak a magasabb politikai ambíciók játékszerei voltak. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

A Menin Kapu. 1928 óta minden nap pontban 20 órakor lezárják a forgalom elől és a tűzoltóbrigád kürtösei elfújják a Last Post című gyászindulót. Értelemszerűen erre senki nem kötelezi őket, és nem is azért csinálják, mert turistalátványosság lenne. (Épp ellenkezőleg: a legkevésbé sem az!) Viszont az emlékezést itt komolyan gondolják: a második világháborús megszállás alatt, mikor egy ilyen megemlékezés túlságosan provokatív lett volna, a ceremóniát Angliába áthelyezve folytatták. (A szerző fotója. Átvétel, másodközlés engedélyhez kötött.)

Itt talán még egy hungarisztáni, nemzeti ünnepeket végighaknizó, handabandázó, gerinctelen politikus is befogná a száját – kár, hogy egy sem jár arrafele példát venni. De az is igaz, hogy mi meg tűrjük, amint a pénzünk mellett még a méltóságunkat is lenyúlják. Pedig ennek megőrzése végképp nem lenne pénzkérdés...

Az úgynevezett „különadó” a kormányzati pénzösszelapátolás egyik csodaszere. „Válság van, emberek, ilyenkor minden eszköz megengedett!” – duruzsolja a bársonyos propaganda az olcsó populizmusra bármikor vevő Zemberek fülébe. Maga a Nagyvezír mondta meg, hogy „onnan veszünk el pénzt, ahol van”, ez máris jó, hiszen végre nem bennünket nyúznak tovább, gondolja az istenadta, ámde egyszeri nép. Tényleg nem bennünket nyúznak?

Pénz márpedig hol van? Naná, hogy a gonosz, internacionalista multiknál. Bank, energetika, telekom, hiperek. Tény, ami tény: gyűlöljük őket mindannyian. Teljességgel irreális szolgáltatási díjak, kaotikus, bürokratikus és hatékonytalan ügymenetek, botrányos szolgáltatási színvonal, kartellezés, piaci erőfölénnyel való visszaélés és ügyfélszolgálati (ügyfélelhárítási) rémálmok. Nem kétséges, hogy az irigységre trenírozott és bosszúra szomjúhozó néplélek jellemrajzát figyelembe vevő kormányzati taktika kommunikációs telitalálat. Az egyetlen probléma a dologgal az, hogy nem népmesében vagyunk – következésképp a népnyúzó-népsanyargató cégek látszólagos megfingatása nagyon hamar népfingatássá fog válni, csak lehet, hogy akkor már a sűrűje is jönni fog...

Épeszű ember ugyan egy percig nem gondolhatja komolyan, hogy a hierarchia csúcsán fosztogató gazdasági elitet meg lehet fingatni bármi módon, mindazonáltal nyilvánvalóan van igen sok ember (nevezzük őket felelős szavazópolgárnak, ha már...), akik hisznek még a mesében; akik szerint a különadó szeretett vezérük „zseniálitásának” újabb megnyilvánulása; és akikre e populista kommunikációs stratégia nyilvánvalóan bazíroz. Ők azok, akik akkor sem akarnák észrevenni a lépések belső önellentmondásait és káros következményeit, ha a szemüket-fülüket kitolnák vele. Tudom, hogy ebből eredően eléggé reménytelen szélmalomharc, mindazonáltal az alábbiakban nekik próbálnám elmagyarázni, mi a baj.

Mi a legnagyobb probléma tehát a „konzseniális” közgazdasági csodaszerrel, a különadóval? Haladjunk sorban.

1) Először is, a legnagyobb hátulütője pontosan az, amit a kormányzati kommunikáció erényként próbál eladni. Nevezetesen hogy onnan veszünk el pénzt, ahol van. Lehetett érezni, hogy ez a mondat még a hívők körében is kissé erős volt, hiszen ez nem más, mint a klasszikus haramiatempó leírása, gyakorlatilag az útonállás, szabadrablás szinonimája („Nekem nincs pénzem, neked van: na add ide szépen, de gyorsan, amíg szépen beszélek!”); jöttek is a finomítások sorban, miszerint ez egyfajta robinhoodi avagy betyáros akció, kvázi mi csak a gonosz gazdagokat sarcoljuk, ami mindjárt más tészta, ideológiával a háta mögött a rablás már nem is rablás, ugyebár...

Ettől függetlenül még az egyszeri ember fejében is ott motoszkál az a kissé kényelmetlen kérdés, hogy WTF – hát ilyet lehet? Megteheti-e a különböző afrikai banánköztársaságokon kívül bármely, magát demokráciának csúfoló állam, hogy egyszercsak ráteszi a koszos mancsát a tejelő vállalatok nyakára, s azt mondja, nem fizettél eleget, fizess még többet? Ilyet ugyebár civilizált helyek azért nem szoktak csinálni, mert rendes cégnél – ellentétben a Hungarisztánként ismeretes országgal – nem napról napra, avagy választási ciklusról választási ciklusra élnek, hanem évekre-évtizedekre előre gondolkodnak. Van úgynevezett üzleti tervük, amely azt tartalmazza, hogy nagyjából hogyan kell teljesíteni ahhoz, hogy ezt meg azt a fejlesztést be lehessen vállalni, záros határidőn belül megtérüljön, a felvett hiteleket vissza lehessen fizetni, s ne kerüljön a cég adósságcsapdába, ad absurdum ne csődöljön be. Ezekhez a keretszámokhoz aztán igyekeznek is tartani magukat, mert éppenhogy a tervezhetőség végett vannak. Namármost ha jön egy előre nem kalkulált tényező, az ugyebár boríthatja az egész tervet; jobb esetben le tudják nyeletni a piaccal az extra költséget (de ez nekünk nem jó), rosszabb esetben csőd, a befektetők meg bukják a pénzüket, az alkalmazottak elveszítik a munkájukat, még több adót kell beszedni, hogy eltartsuk a leszakadókat. (Hogy lesz ebből 1 millió munkahely? – vetődhetne fel a gondolkodó állampolgárban, már ha lenne kedve gondolkodni egyáltalán.)

A hungarisztáni látszattal ellentétben tehát a kormányzatoknak általában nemigen van mozgástere ad hoc kirótt sarcokra, ez ugyanis felrúgja a kényes egyensúlyt, s ezzel együtt a piaci szereplők természetes magatartását. Az adórendszer ugyanis tulajdonképpen egy szerződés, ahol az egyik fél ugyan nem teljesen önként, de vállalja, hogy befizet X egységnyi nemzeti valutát, cserébe a másik fél biztosítja a zavartalan üzletmenethez szükséges hátteret: stabil jogrendet és igazságszolgáltatási rendszert, valamint a működéshez szükséges egyéb feltételeket (melybe a rendfenntartástól a közlekedtetésen át a munkavállalók gyermekeinek bölcsödei/óvodai/iskolai elhelyezéséig nagyon sok minden beletartozik). A szerződéseket pedig nemigen szokás egyoldalúan változtatgatni, mert az éppenhogy a szerződés fogalmának leglényegét, értelmét kérdőjelezi meg. (Nota bene, az egyoldalú szerződésmódosítások gyakorlatának megzabolázása éppen a jelen kormánypárt egyik kampányígérete is volt – vajh milyen hitelességet képvisel, ha magamagára nézvést nem tartja kötelező érvényűnek az általa szorgalmazott – amúgy teljesen korrekt – szabályt?)

2) Látni kell, hogy a rendszerváltás óta meghonosodott gyakorlat, mely szerint bármely adózási, pénzügyi, könyvelési, munkaügyi (stb.) szabályt bármikor, az éppen aktuális kormányzati ötlet (önkény) alapján bármely irányba meg lehet változtatni, erősen piacellenes. Ez nem önmagában, hanem következményeiben baj. A bizonytalanság, tervezhetetlenség, biztonsági tartalékok képzésének árát bizony a végfelhasználókkal – velünk – fizettetik meg. Ha a felhalmozott profit sorsa kérdéses, mert az aktuális politikai széljárástól függ, akkor a biztonság kedvéért több profitot kell felhalmozni – egyszerű ez, mint leesni egy farönkről. Szinte gyógyíthatatlan naivitást (hogy mást ne mondjak) jelent azt feltételezni, hogy a különadóval sújtott cégek a különadó hatására majd jól „meghunyászkodnak”, engedélyt kérnek a lakosságtól tarifáik csökkentésére, sőt, kialakítanak egy megkritizálhatatlan ügyfélszolgálati rendszert, a menedzsment pedig eladja a szolgálati gépjárműveket, hogy a legendás színvonalú tömegközlekedéssel járhasson. Lássunk tisztán: megszerzett anyagi javakról, kivívott privilégiumokról SENKI nem mond le, azok legkevésbé, akik elég agilisek voltak ezen javak/privilégiumok megszerzéséhez. A következtetés adott: mivel a pénzt nem a golyák hordják össze, a különadó összege bizony beépítésre kerül majd a tarifákba, és mi, a sokat hangoztatott Zemberek fogjuk megfizetni. Ennek belátása megintcsak nem egy rakétatudomány, az ennek ellenkezőjét állító propaganga pedig agyzsibbasztó bullshit.

3) A föntieken kívül van még egy zavaró hátsó gondolat, nevezetesen hogy mi van akkor, ha idén ugyan megfejtük a gonosz nagyvállalatokat, de valamilyen érthetetlen koincidencia folytán jövőre sem lesz pénz (őszintén: volt itt olyan év az elmúlt 10, 20, 50, 100, 1000 évben, mikor nem volt válság?), vagy – horribile dictu – még több kellene? Ki következik majd a fejésben? Rám mikor kerül sor? Egyáltalán, próbáljak profitot termelni, vagy fölösleges, mert aki kitör, arra rásüttetik a népnyúzó bélyeg, és javai elvétetnek speciálisan reá kirótt különadó formájában? Esetleg próbáljak ügyeskedni, eltűntetni a vagyont, azaz növeljem a jól ismert lopó-csaló-hazudó vállalkozók sorát? Hiszen milyen garanciám lehetne? A kormányzat éppen most mondta föl az utolsó biztonsági védőbástyámat is, mely a tulajdont védte (volna).

Lehet (és valószínűleg teljesen jogos is) a takaros csokorba szedett nagyvállalatokat utálni. Egy kis átmeneti időszakban, míg az arcunkra nem fagy a mosoly, tán még kárörvendeni is lehet. Egy dolgot azonban tisztán kell látni: a kormányzat itt és most olyan pénzekre teszi rá a kezét, ami nem az övé. Nem termelte meg, nem örökölte, semmilyen formában nem az övé – einstandol, lefölöz, lenyúl, eltulajdonít. Ha nem kormányzatról lenne szó, e lenyúlást leginkább a köztörvényes bűnözés kategóriába sorolnánk. Ön vajon mit szólna hozzá, ha a válságra való hivatkozással a kormány elvenné az Ön megtakarított pénzét (a magánnyugdíjpénztárak esetében nem is nagyon járunk távol ettől!), mondván onnan veszünk el, ahol van? Megtakarítana-e Ön pénzt a továbbiakban, vagy esetleg sürgősen off-shore számlát nyitna, esetleg magamaga is odaköltözne, ahol ilyen szabadrablás nem fenyegeti? A példa didaktikus, de nagyjából ilyen alternatívái vannak a tőkének is. Senki nem szereti ugyanis, ha pofánvágják szívlapáttal. Egyszerűbbek kedvéért még egyszer mondám: nem az adott cégeket védem, van bőven sár és etikátlanság a fülük mögött. Viszont egy etikátlannak bélyegzett „nyerészkedést” nem lehet egy utólag, 1 nap alatt összetákolt törvénnyel (hogy szakmailag milyen minőségűek az ilyenek expressz-törvények, arról most végképp ne ejtsünk szót) megbüntetni. Már csak azért sem, mert a nagy nemzeti együttműködés közepette engem például elfelejtettek megkérdezni erről is, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Gyanítom, hogy a sokszor emlegetett 2/3-os felhatalmazást sem teljesen erre adták a szavazók, és ez még akkor sem változik, ha minden nap ezt harsogják a fülünkbe.

A lényeg az, hogy a különadó – megint egyszer – azt a nem kissé arrogáns üzenetet hordozza, hogy bármit lehet: ha úgy tetszik, a kormányzat gátlások nélkül elvehet, visszaélhet a rábízott hatalommal, nincsenek korlátok, szabályok, racionális megfontolások. Ez a minta pedig egészen pontosan azt a fajta mentalitást erősíti, amely mindannyiunk mindennapjait rombolja a közvetlen környezetünkben is.

A magánnyugdíjpénztári lenyúlás úgyszintén azt bizonyítja, hogy míg a jelen kormányzat az előzőt kárhoztatja annak kapzsisága miatt (tegyük hozzá: joggal), s lépten nyomon hangoztatja a költői kérdést, vajon mi lett volna, ha még erre a vagyonra is ráteszi a kezét, azzal egy időben úgy tűnik, saját magának pillanatnyi megtorpanást sem okoz ugyanennek a vagyonnak az einstandolása. Az igazán szomorú az, hogy míg egy hazudozását beismerő, politikájában, reformelképzeléseiben végül is gyáván meghátráló miniszterelnök közvetve tömegeket tudott demonstrálásra, sőt, utcai harcokra bírni, addig van olyan miniszterelnök, aki nemcsakhogy azt állította, ő még sosem hazudott, de – cinikusan „nemzeti együttműködésnek” csúfolt módon – úgy teszi rá a kezét olyan vagyonokra amelyek nem képezik az ő/pártja/kormánya tulajdonát, hogy eme tevékenységét még csak nem is próbálja álcázni, sőt, rendszeres élményfürdőt vesz a kötelezően kijáró tapsban.

Orbán Viktor egyre veszélyesebb vizekre evez. Tanácsadói csapata sikerrel választ ki olyan stratégiákat, melyek bonyolultságuk folytán egy rutinos kommunikációs csapattal könnyen széppé magyarázhatók a kevésbé pallérozott szavazók fejében, ám ez időzített bomba. A szavazók ugyanis bankolnak, telefonnal és internettel rendelkeznek, fűtenek, valamint – tetszik, nem tetszik ez Tömjén Zsoltnak – vasárnaponként össztársadalmilag hiperbe járnak vásárolni. Betyáros lenyúlásból pedig nem a hazai tőkeerő fog növekedni, hanem a külföldi tőke fog irgalmatlanul itt hagyni bennünket. Van hova mennie, efelől nem kéne kétségeinknek lenni. Csak megérni nem szeretném, hogy vásárláskor a sarki büszke magyar szottyos és a város másik felén lévő büszke magyar szottyos legyen az összes választásom, mert jártam Kubában és láttam az élő kommunizmust.

Nem az a jóléthez vezető út, ez mára többé-kevésbé bebizonyosodott.

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Közel 7 évet éltem Nyugat-Európában, és úgy nagyjából az első év után már ki is élveztem minden percét. Hogy miért csak az első év után? Azért, mert a külföldre költözés a legtöbb esetben nem annyira diadalmenet, mint amennyire azt az irigykedő rokonok, ismerősök annak látják. Egyfelől rengeteg a szivatás mind a fogadó állam, mind a Dicső Hugarisztáni Dumaköztársaság részéről: különböző engedélyek, papírok beszerzése, hivatalos fordíttatások, pecsételtetések, illetékbélyegek, visszadobálások, újbóli körök megfutása, adminisztráció, rohangálás itt, rohangálás ott, hivatalokban való sorbanállások ill. önkényeiknek való kiszolgáltatottság, várakozások, packázás, másodrendűség-érzés, ideiglenesség, frusztráció, új munkahely, új lakás, új környezet, megfelelési kényszer ésatöbbi ésatöbbi. Ha mindez nem lenne elég, ott van még az idegen nyelvi környezet, adott esetben a magányosság/önmagunkra utaltság (amibe sokan nem gondolnak bele: egy egyszerű lábtörés is RÉMÁLOM tud lenni, ha nincs ki segítsen a bevásárlásban, ügyek intézésében), és végül – de nem utolsó sorban – a kultúrsokk. Utóbbi lehet egyaránt pozitív és negatív, de az átlag külföldre költöző még akkor is inkább negatívan éli meg a különböző környezet és a fent említett, apró-cseprőtől jelentősig terjedő problémák okozta nehézségeket, ha egyazon kultúrkörön (esetünkben Európán) belül marad, vagy egyenesen eggyel(-kettővel) „feljebb” lép (esetünkben Nyugat-Európába költözik). Lehet ezt elbagatellizálni, s a kultúrsokk mértéke valóban erősen függ a lelkialkattól, beállítódástól, személyiségtől, szemléletmódtól, de hazudik, aki azt állítja, számára ez ismeretlen jelenség. Van, akit jobban megvisel a váltás, és van, akit kevésbé – vagy legalábbis ő maga ezt gondolja, közben pedig kompenzál, látensen frusztrált. Túlzott lelkiismeretesség, szorongásra való hajlam, a nyelvi, munkahelyi és/vagy szocializációs kompetencia hiánya, valamint az első alkalom megsokszorozza a leterheltséget – idő kell tehát hozzá, mire az ember végigjárja a maga útját: mire a hivatalos/bürokratikus körök többé-kevésbé megnyugtatóan lezárulnak, mire beletanulunk az új munkahelybe, felpolírozzuk a használatlanságban megkopott nyelvtudást, mire eltájékozódunk a városban, mire megtaláljuk az állandó pontokat, mire rendes szállásra lelünk, megtaláljuk a szupermarketben a hazaihoz leginkább hasonlító túrót, mire felfedezzük, miként lehet jól eltölteni a szabadidőt (mire egyáltalán először szabad időhöz jutunk!), mire kezd kialakulni egy ottani – ha nem is baráti, de legalább – ismerősi kör. Beismerem, nekem ez lassan ment, igaz, az első fél-egy év megpróbáltatásait nehéz különválasztanom az akkoriban éppen akut párkapcsolati válságom gyötrelmeitől, mindazonáltal tény, hogy ez alatt az idő alatt igen gyakran a pokolba kívántam a vállalkozókedvemet, s barátaim/ismerőseim inkább annak voltak tanúi, hogy szenvedek, semmint annak, hogy kolbászból lenne a kerítés. Időközben rájöttem én is, hogy a beilleszkedés és a harmonikus külföldi lét nem hullik az ember ölébe magától: ez bizony egy kőkemény, aktív tanulási folyamat, ahol az embernek akarnia kell megszeretnie az országot, ahol él; meg kell találnia azokat a pontokat/embereket, amelyek feledtetik a keserű pirulák ízét, meg kell tanulnia tisztelettel viseltetni, különben olyan begyepesedett külföldi magyarrá válik, akiktől az első pillanattól kezdve hányingerem volt, és akikből sajnos olyan sok van szerte a világban. Ismerjük ugye a típust: „itt minden szar, hülyék a helyiek, Magyarországon bezzeg...”. A logikus kérdés óhatatlanul felvetődik: az ilyen miért nem marad otthon? – sajnos ez a kérdés a legtöbb esetben megválaszolatlan marad. Értem én, hogy frusztrált, előítéleteihez makacsul ragaszkodó, lelkileg bizonytalan, nem nyitott, ismert pontoktól elszakadni nem képes ember, de ha ez ennyire így van, és változtatni sem akar rajta, akkor miért jött ki egyáltalán? Miért mérgezi saját magát és az egész környezetét? Ami engem illet, elég tudatosan próbáltam elkerülni ezt a csapdát, de egy dolog ismerni az elméletet, és egy teljesen más dolog az, hogy az ember a gyakorlatban jól tudja érezni magát. Onnantól, hogy sikerült idáig eljutni, minden egyes percét élveztem a külföldi létnek, viszont addig – bár egyre csökkenő mennyiségben – alighanem sokat panaszkodtam a kolbászkerítés mítoszában élő, következésképp értetlenkedő, sőt, irigykedő ismerőseimnek. Nyilván ehhez a kezdeti stádiumhoz képest volt számukra még érthetetlenebb, mikor az első kultúrsokkon túl átbillentem és – részben pont azért, mert megtaláltam azokat a pontokat, ami miatt érdemes Hungarisztánból elhúzni – magam is beálltam azok közé, akik szerint van olyan hely, ahol kolbászból van a kerítés (Hungarisztánhoz képest legalábbis).

Természetesen a kerítés sehol nincs kolbászból, mindenkinek mindenütt a saját problémái a legégetőbbek – lett légyenek azok bármely pitiánerek is hungarisztáni szemmel nézve. Finn, olasz, belga, svájci, kanadai, holland, német, francia, dán, norvég, svéd barátaim (hogy csak irigyelt „nyugati” országokat említsek) mind-mind biztosítottak róla, hogy országaikban elviselhetetlen a bűnözés, a korrupció, a szegénység, az elbutulás, a nacionalizmus, a diszkrimináció, mocskos a politika, nincs fogyasztóvédelem, megalázóak a munkakörülmények, rosszak a bérek és az elhelyezkedési lehetőségek, katasztrofális a közlekedési morál, szörnyű a társadalom általános állapota ésatöbbi ésatöbbi. Az ember eleinte megpróbál vitába szállni, mert hát van szeme, füle és egyéb érzékszervei, ennek megfelelően érzékeli a szolíd diszkrepanciát a hungarisztáni és a nyugat-európai viszonyok között, de végül kénytelen feladni, mert

a) óhatatlanul is csak a saját fészkébe piszkítással bírná felnyitni a saját országuk (számunkra) pitiáner problémáin szörnyülködő derék nyugati polgárok szemét (már ha ez elméletileg lehetséges volna, hiszen mint mondám: mindenkinek a saját problémája a legégetőbb, és ez egy természetes, így van jól), és mert

b) teljesen fölösleges: a helyzet ugyanis az – és tényleg ez a legsokkolóbb az egészben –, hogy ami számunkra pitiánernek tűnik, az számukra már valóban komoly probléma, tűrhetelen állapot, elfogadhatatlan viszony. Alighanem éppenhogy ez a különbség a balkán és Nyugat között: hogy csak egyetlen példát mondjak, teljesen más a megítélése annak itt és ott, ha valaki az adóval ügyeskedik. Itt ugyebár ma is virágzó történelmi hagyományai vannak (ld. még: Deák Ferenc és a passzív ellenállás), sőt, kvázi modern hős, aki a „kiskapukat” (már maga a kifejezés is gyönyörű k-európaizmus) úgymond „kihasználván” úgymond „ügyeskedik” (figyeljünk a durván szépítő eufémizmusra!). Ezt másutt köztörvényes bűnözésnek tartják, és nem csak jog, hanem morális közgondolkodás szerint is (vagy éppen fordítva: nem csak morális közgondolkodás, hanem jog szerint is). Elég ha felelevenítjük, hogyan lett a németek félisten státuszú teniszezőjéből, Steffi Grafból egy szempillantás alatt mindenki által megvetett adócsaló, mikor kiderültek bizonyos, még a karrierjének a kezdeti időszakára jellemző pénzügyi tranzakciói – ennél szélesebb körű megvetést csak azzal tudott aratni, mikor az apjára kente az egészet, akit annak rendje és módja szerint letöltendő börtönbüntetésre is ítéltek – pedig a Steffi lány letett valamit az asztalra, és ismertsége alighanem komoly százmillió márkákban mérhető hasznot hajtott Németországnak. A mi fogalmaink szerint tehát az állam lehetett volna nyugodtan úgymond „nagyvonalú” vele/velük szemben, mert pénzügyi értelemben még mindig pozitív volt a mérleg. De nem volt, mert a törvény az törvény, mindenkire vonatkozik, és ami még ennél is súlyosabb: a morál az morál – ezt még annyira sem szabad megszegni, mint a törvényt, mert ennek sokkal távolabbra mutató, társadalombomlasztó hatása lenne. (Ez utóbbit kiválóan tanulmányozhatjuk az olyan banánköztársaságban, ahol egy bedrogozott énekes, akinek a vizeletmintája véletlenül elkevederik az utólagos rendőrségi vizsgálat során, életveszélyes fővárosi ámokfutására egy vétlen rendőr meggyilkolásával tesz pontot – és a végén még ő van megsértődve nagy nézettségű műsorokban, hogy őt igazságtalanul és aránytalanul meghurcolták...)

A kutya tehát ippeghogy ottan vagyon eltemetve, hogy mit is bélyegez szörnyűnek, tarthatatlannak, elfogadhatatlannak egy adott társadalom. „A” jelzésű társadalom akkor sem bocsát meg a morálisan ballépő Steffinek, ha azóta már sokszorosan „behozta” a ballépésének az árát, míg „B” jelzésű társadalom örömmel szavazza meg sokadszor is ugyanazt a politikusgárdát, amely naponta sikálja el Miss Graf ballépésének a sokszorosát, és ehhez még mindenféle felmentő ideológiát is gyárt, miszerint „legkisebb rossz” és társai.

Látszólag messzire kanyarodtunk a bevezetéstől és főképp a címtől. Hogy kerül hát a csizma az asztalra? Ott tartottunk valahol, hogy a kerítés sehol nincs kolbászból – csak éppen mást tart kolbásznak a dán és mást a hungarisztáni társadalom. Ami onnan nézve legjobb esetben is valami avas, szottyadt, kutyák által megrágott kolbászmaradék, az a szúette, szétrohadt-szétkorhadt deszkamaradékok irányából nézve még mindig nagyon is ehető, nagyon is irigyelhető, nagyon is kolbász. (Bár arra is van példa, hogy egyesek inkább rágnák a mi deszkánkat, csak azért, mert kvázi a mienk (ld. még: magyar narancs), meg mert okos politikusok cinikusan rájátszanak, és megmagyarázzák, hogy a rothadó deszka miért ízletesebb a kolbásznál.)

Kezdeti „szenvedéseim” ismeretében, s „pálfordulásom” után igen gyakran kérdezték tőlem az ismerőseim, mégis mi az, amitől a kolbászkerítés jobb, mint a korhadó deszkakerítés. Erre egyfelől azért nehéz válaszolni, mert az ismerősök nagy részét a) nem érdekli a válasz, b) már a kérdésben eldöntötte, hogy csak a deszkakerítés rágcsálása lehet üdvözítő, c) praktikusan nagyon nehéz annak az elvárásnak megfelelni, hogy az ember komplett társadalmi elemzést közöljön egy szemmel láthatólag maximum 2 másodpercesre méretezett válaszban. A kérdezők jelentős része ugyanis a Szent Grálra kíváncsi: legyek már szíves elmondani, lehetőleg egy kulcsszóban, mi az, ami ott jobb, mert akkor nyilvánvaló, hogy ha ezt az egy dolgot megváltoztatjuk (legalábbis tegyük fel, mert hát azért azt még nem árt megfontolni elébb, hiszen sokak szerint jobb a korhadó deszka, mint a dekadens nyugat ópiumaként is ismert kolbászkerítés!), akkor itt is pikk-pakk beköszönt a kánaán. (Mármint ismét beköszönt, vagy még kánaánabb lesz, hiszen már az van, itt mindig is az vót, mint azt tudjuk, mindig csak az idegenek mesterkednek ellene – vagy azok, akiket egyesek – ügyes tautologikus oksággal – idegenszívűnek minősítenek.)

Szóval az ilyen, max. 2 másodperces választ váró típuskérdésre kénytelen voltam kiválasztani egyetlen olyan tényezőt a milliónyiból, amiben leginkább kijegecesedik a kolbászos kerítés kvintesszenciája, már ha szabad ilyen szép képzavarral élnem.

Hogy miben különbözik leginkább a „Nyugat” Hungarisztántól? A rövid válasz:

AZ ERŐSZAKKULTUSZ HIÁNYA

És akkor jöjjön a hosszabb válasz, mert ezt azért nem árt kibontani kicsit. Pusztán azért, mert korántsem olyan magától értetődő, mint az némely olvasóban felvetődhet. Konkrétan egyáltalán nem úgy tűnik, hogy társadalmi közmegegyezés lenne azügyben, hogy vajon miért is jó, ha nem az önbíráskodásra bízzuk ügyeink intézését.

Kezdjük azon, mit is értünk erőszakkultuszon. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnám, akkor azt mondanám, hogy a leginkább szembeszökő Hungarisztánban az, hogy az elmúlt két évtizedben kifejlődött itt egy egészen sajátságos alfaj (csakhogy a fajelmélet hívői is boldogok legyenek). Külső-belső jellemzőik olyannyira uniformizáltak, s emiatt oly széles körben ismertek, hogy az ember már-már arra gyanakodik, hogy az alfaj képviselői egytől egyig ugyanazon felmenőktől származnak, vagy legalábbis valami sajátságos beltenyészet öröklődésmenetét követik: kétajtós szekrény méret, baltával faragott arc, tarkopasz fej vagy ahhoz közeli hajzat, a testmérettel fordítottan arányos IQ, 200-300 szavas szókincs, melyben az indulatszavak és trágárságok erősen felülreprezentáltak. Ogrénkhoz sajátos tárgy- és viselkedési kultúra is párosul: előbbi elsősorban sötétített üvegű, nagyteljesítményű német prémiumautók valamint különböző harci eszközök és fegyverek birtoklásában, utóbbi ezek rutinszerű alkalmazásában, valamint a „ha valami kell, elveszem” illetve „az erősebb kutya baszik” nemes elveinek gyakorlatba ültetésében manifesztálódik. Az alfaj kifejezetten csoportosan fordul elő, a magányos egyed bátorsága (a sakálhoz hasonlatosan) csak akkor jön meg, ha nálánál kisebb, gyengébb élőlénnyel találkozik. Az egyedek önfenntartása rejtélyes, mivel ép eszű ember egy fél kiló túrót őrzését sem bízná rájuk, a villantott fukszok és egyéb luxustermékek birtoklásából mindazonáltal arra lehet következtetni, hogy az alfajt nem szükséges a veszélyeztetett állatfajok listájára felvenni, mert valamiképp nagyon is jól boldogul, tenyészete masszív, a populáció egyre növekszik.

Namármost a probléma nem önmagában az, hogy ez az alfaj megjelent, hiszen a világ számos pontján évezredek óta jól érzi magát. A baj az, hogy a világnak ezen pontjai nem vágnak egybe azokkal a pontokkal, ahol jó élni (sőt), illetve hogy valamiféle sajátos pozitív társadalmi visszacsatolás következtében a hungarisztáni populáció rohamosan növekszik, nemkívánatos kommunikációs patternjei és erőszakos viselkedéskultúrája pedig rátelepszik a társadalom egyéb rétegeire is.

A jelenség természetesen nem csak ok, hanem egyben okozat is: a pártállami államhatalom gyengülésével, a rendvédelmi szervek szétesésével, a liberális elvek felelőtlen szabadossággá torzításával, a hungarisztáni demokráciakísérlet tragikus vadhajtásaival párhuzamosan nyert teret az a mára széles körben elterjedt nézet, hogy mindent lehet. Szét lehet verni valakinek az autóját, mert nem engedte bepofátlankodni az ogrét, mikor jobbról előzte a dugóban araszoló kocsisort. Le lehet rúgni valakinek a veséjét azért, mert szóvá teszi az ogrénak a viselkedésbeli fogyatékosságait. Jogtalan előnyökre lehet szert tenni az élet bármely területén, ha az ember kellőképpen agresszív/erőszakos. Lehet megfélemlíteni, zsarolni, önbíráskodni, bűnözői életformát folytatni, szélsőséges esetben akár ölni is, mert a lebukás esélye kicsi, a potenciális haszon ezzel szemben óriási. A társadalom pedig két dolgot tesz:

1) tétlenül nézi, amint atomjaira bomlik a köz- és jogbiztonság;
2) magáévá teszi a haszonnal kecsegtető értékrendet és egyre nagyobb számú egyed tagozódik be.

A folyamattal leginkább az a probléma, hogy önfenntartó. Az életforma kifizetődő, egyre többen járnak hát gyúrni a szakközépben a robotika szakkör helyett. A társadalom az erőszakot jutalmazza. Részben persze azért, mert mára már a lovak közé dobódott a gyeplő, egyének szintjén a probléma megoldhatatlan, kezelhetetlen; össztársadalmi szinten pedig már most olyan, generációkon átívelő problémahalmazt jelentene, melynek államhatalmi kezelése minimum rengeteg pénzt és társadalmi konszenzust igényelne még akkor is, ha ebben a minutumban elkezdenék a harcot az erőszakkultusz ellen – amire nemcsakhogy a leghaloványabb kezdeményezés, szándéknyilatkozat, konszenzus nincs meg, de erős a gyanú, hogy a hatalmi elit az ebül szerzett vagyonának/jólétének védelmében nem is igen kívánja a status quo megváltoztatását. Bármikor kapóra jöhet egy konkurrens párt, vállalkozás vagy egyszerűen csak egy dühítő peres vagy vitapartner nem egészen civilizált, ámde hatékony „megrendszabályozása”. Minél nagyobb lé forog kockán, annál inkább néz félre (vagy vesz részt a felbújtásban) az öltönyös politikus/nagyvállalkozó is – ilyen körülmények között mit lehet várni az istenadta néptől? Hát ugyanazt. Erőszakot, agressziót. A képlet olyan ősi, hogy leírni is banális, ám ez kevéssé csökkenti a jelenség veszélyességét: ha elismerjük az agresszió jelenlétét, azzal tulajdonképpen legitimáljuk őt magát és az eszközeit, s minél inkább elfogadjuk, annál inkább követendő minta is lesz – a kör bezárul. Kár, hogy kopasz kigyúrt állatok nemigen termelnek GDP-t, mert sem a nanotechnológiában, sem az őssejtkutatásban nem túl járatosak, de valószínűleg a legtöbbjük egy alapvető számítógépes vagy nyelvi kompetenciateszten sem ugorná meg a kettes szintet, márpedig így nehéz gazdaságot és jólétet építeni. A kiszipolyozottak egyre kevesebben lesznek, az einstandolt javak egyre többfelé osztódnak, végül csak a kisemmizett, lerabolt ill. bűnözői, értéktelen társadalom marad.

Nem teljesen véletlen, hogy fejlett civilizációk már jó pár száz éve úgy döntöttek, nem az erőszak lesz a fő csapásirány, hanem az ipari/technikai haladás. A gyarmattartás kizsákmányoló gyakorlata nem volt hosszú távon fenntartható; a történelmi lecke adott (lenne, ha tanulnánk történelmet): minden erőszakra épülő birodalom, még a legnagyobb is, szükségszerűen megbukik előbb vagy utóbb. A szellemi tőke az a jószág, amire építve tartós jóléti társadalmat lehet alapozni. Belgium, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Dánia – ha nehezen is, de mind megtanulta a leckét, ma nem afrikai és dél-amerikai gyarmatokról tartják fenn a jóléti társadalmaikat, hanem mikroelektronikából, nanotechnológiából, biotechnológiából, telekom és IT bizniszből; tudomány, technológia és ipar iszonyatos fejlesztéséből. Pénz onnan van rá, hogy egyrészt ez termeli a pénzt, másrészt pedig ebbe akarják nyomni a pénzt, kvázi hamarosan megtérülő befektetésként.

Sorry, fiúk, az a rossz hír, hogy vágósúlyba gyúrásból valamint ehhez kapcsolódó bűnözői létformákból nagyon kevés nemzet tudott felemelkedni. Konkrétan nulla, és ennek oka van: az emberiség relatíve korábban felismerte, hogy egységben az erő; míg az individualizmus, önzés, kapzsiság maximum átmeneti és gyorsan avuló, hosszú távon valójában romboló eredményeket ér el, addig az összefogásban, társadalomban gondolkodás multiplikátorhatást eredményez. Ennek viszont elemi követelménye a társadalmi igazságtalanság felszámolása, amíg ez nincs meg, addig mindig győzedelmeskedik a rövidtávú haszonra optimalizált, korlátolt individualizmus.

Hungarisztán úgy választott, hogy szereti elnézni maga körül a trottyos tarkójú, zéró IQ-jú kopaszgyerekeket sötétített bömösben. Hungarisztán nevet rajta, mikor a Dumaszínházas srác szórakoztató formába csomagoltan legitimizálja az utakon dúló vad erőszakot. Senki nem csap az asztalra, hogy ezt ne... – mára természetesenek vesszük, hogy van nekünk egy ilyen szép állatfajunk, kiismertük szokásait, viselkedését, s abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy ha nem hergeljük a bestiát, akkor bennünket nem fog megtámadni.

Utóbbiaknak csak annyit üzennék: tessenek szívesek lenni egy picit megtanulmányozni az amúgy középiskolai tananyag Rousseau úr szíves értekezéseit a társadalmi szerződés ill. a „mindenki mindenkinek farkasa” elv felülvizsgálatának szükségességéről. Ja, hogy ő „csak” egy semmirekellő bölcselkedő, filozófus volt? Mihaszna élősködő a társadalom kebelén? Hát fene tudja. Ahol megfogadták a gondolatait, ott ma javarészt jólét van és nyugalom. Lehet, hogy mégis ő tudta a frankót, nem pedig a társadalmilag elfogadott ogrék?!

Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, új sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

I. A TISZTELET ÉS BIZALOM HIÁNYA

Talán furcsa, hogy elsőként nem a mutyizással, korrupcióval, a setétséggel, agresszióval és hasonszőrű populáris sanzonokkal indítok. Lehetett volna, de egyfelől mindenki erről beszél (bár mindenki csak másokról), másfelől ezen a blogon is volt már nem egy ilyen téma. A harmadik ok jóval fontosabb: a hétköznapi ember nemigen tud mit kezdeni a kriminalizációval, a korrupcióval, a közigazgatás töketlenségével, a nagy állami rendszerek abszolút alkalmatlanságával, a demokratikus értékek sutba dobásával. Ez nem is Kovács XXIII. Béla dolga, legalábbis nem olyan szinten, ahol össztársadalmi változást lehet elérni. Vannak azonban olyan területek, ahol bárki tud(na) tenni a saját mikrokörnyezetében. Az egyik ilyen kulcsfontosságú dolog a tisztelet megadása. Illetve Hungarisztán esetében ennek a hiánya.

Mit is értek tisztelet alatt? Szó sincs semmiféle konzervatív tekintélyelvűségről. Senkit nem kell tisztelni pusztán a kora, vagy a beosztása/rangja miatt. Éppen ellenkezőleg! Ebből ugyanis csak hajbókolás, szervilizmus, álszent és hazug seggnyalás származik.
Embereket csakis aszerint kell megítélni és azért kell tisztelni (már ha érdemesek rá), amit és ahogy tesznek. Nem kell hozzá Einsteinnek lenni, hogy már ezen a ponton lássuk: itt kezdődnek a problémák.

Nyugat-Európa számos országában olyan társadalmak működnek, ahol a tisztelet alapját az szolgáltatja, hogy egy adott illető hogyan látja el a reá bízott munkát. Hogy ez a munka az Ericsson cég vezérigazgatói állása-e, avagy egy vidéki kisváros iskolai konyhásáé, teljességgel indifferens. A pénz, az természetesen más – ennek viszont semmi köze a tisztelethez. Ha egy takarító, szemétgyűjtő, benzinkutas, buszsofőr vagy konyhásnéni a saját szakmáját magas szinten űzi, akkor teljesíti azon kötelességét (valakinek ismerős még e szó az Individualista Jogok Országában?), amit a társadalom rábízott. S ha jól teljesíti a kötelességét, kijár neki a tisztelet.

Igen kedves példám lesz a sorozatban Finnország. Nem csak azért, mert nyelvrokonok (előre jelzem: ténykérdésről nem nyitok vitát, pláne nem olyanokkal, akik nemhogy a nyelv- és genetikai rokonság között nem tudnak különbséget tenni, de alighanem még egy mellérendelő mellékmondatot sem tudnak megkülönböztetni az ikes igétől), hanem mert a legutóbbi időkig nagyon hasonló volt a történelmük is – főként viszont azért, mert káeurópai szemmel nézve egészen elképszető társadalmat és gazdaságot sikerált összehozniuk egy pár évtized alatt.

Az ide kívánkozó példa is a hungarisztáni fejjel már-már felfoghatatlan kategóriába tartozik:
Vidéki kisváros felső tagozatában / gimnáziumában ebédidő van. Az asztaloknál tanárok, diákok és az épp ráérő konyhásnénik együtt esznek, beszélgetnek, nevetgélnek – szemmel láthatóan teljesen bevett szokás, hogy nincs klikkesedés, tüntető félrevonulás, „tekintélyőrzés”; az amúgy „elméletileg” teljesen különböző iskolai „kasztokba” tartozó egyedek jóformán baráti viszonyban csevegnek egymással. Nehéz ezt megérteni a finn iskolákban tapasztalt barátságos légkör ismerete nélkül; szemléltetésképp itt és most elég legyen annyi, hogy ott teljesen természetes, hogy egy diák odamehet egy kedvelt tanárjához a folyosón, és jól meglapogathatják egymást merő barátságosságból.

A fönti példában bemutatott, legjobb értelemben vett „iskolai demokráciának” azonban korántsem csak a baráti légkör az alapja: legalább ennyit számít az ebéd aktusának a jólszervezettsége, minősége. A dolog ott kezdődik, hogy az iskolában természetesen csak egészséges élelmiszert adnak (ezt amúgy Dániában és Svédországban is tapasztaltam, óvodától az egyetemig). Zöldségből, salátából bárki annyit vesz (önkiszolgáló módon), amennyi jólesik – pedig Finnország (illetve a többi Skandináv ország) nem az a kifejezett mediterrán mezőgazdasági ország... Ugyanez érvényes a tejre és a barnakenyérre, ami minden étkezés kötelező kelléke. Az iskolában nincs pazarlás: a megmaradó ételt minden nap gondosan lehűtik, s másnap ismét felszolgálják (természetesen harmadnap már nem!), így kevesebb étel kerül a szemétbe, ugyanakkor megadja a lehetőséget a választásra azok számára, akik nem szeretik az aznapi ételt, vagy egészségügyi okokból (allergia) nem tudják megenni a menü egy részét.

És az, hogy a konyhásnéni együtt kvaterkázik a tanárokkal, éppen annak köszönhető, hogy nemcsakhogy menedzseli az ételek teljes logisztikáját, magától értetődő módon az elvárható higiénia és élelmiszerbiztonság maximális figyelembe vétele mellett, hanem mindent tud is arról, amit felszolgál. Ha azt kérdezed tőle, ehetsz-e ebből vagy abból, mert ilyen és ilyen allergiád van, egy pillanatra sem jön zavarba, és elsorolja, miből, milyen technológiával készült az adott étel. Esetünkben egy „egyszerű” konyhásnéni olyan kiselőadást rögtönzött a laktózérzékenység fajtáiról, az egyes fajták szimptómáiról, súlyosságáról, a biztonsággal fogyasztható élelmiszerek listájáról, a tévesen laktózmentesnek vélt leggyakoribb élelmiszerekről, a laktózmentes diéta gyakorlatáról, a termékeken figyelendő matrica kinézetéről és persze az aznapi menü összetételéről, hogy másutt egy gasztroenterológiai orvosi előadásnak is beillett volna, s ha nem szakítjuk félbe, hogy mi csak enni szerettünk volna, talán a teljes biokémiai folyamatot is felvázolja a teljes érthetőség kedvéért. És alighanem ugyanilyen akadémiai székfoglalót tudott volna tartani a glükózérzékenységből, vagy bármilyen más allergiából, vagy a vonatkozó finn és EU-s élelmiszerbiztonsági előírásokról, vagy bármilyen más, a szakmájába vágó témáról. Egy pillanatig nem lehetett őt zavarba hozni! Ott minden egyes iskolában étkező tanár és diák tudhatta, hogy jó kezekben van az élelmezése: egészséges ételt fog kapni profi körülmények között.

A következmény: a konyhásnéni – mivel a munkáját kifogástalanul végzi – társadalmilag hasznos, s ezért kijár neki ugyanaz a tisztelet, mint bárki másnak, aki egy esetleg „magasabbrendűnek” tartott munkakörben dolgozik.

A konyhásnéni csak egyetlen példa volt, de az egész finn társadalom (és a nyugat-európai társadalmak többsége) úgy van berendezve, hogy ha valaki csinál valamit, akkor azt jól akarja csinálni. Például az ügyfélszolgálaton segíteni akarnak az ügyfélnek, nem pedig elhárítani. Van kivétel persze, hol nincs, de nagy általánosságban elmondható. Már csak azért is, mert a társadalomban a jó munkavégzés érték, melyet megbecsülnek és kívánatosnak tartanak, aki pedig nem így viselkedik, arra a társadalom rossz szemmel néz, kiveti magából.

És ennek messze nem csak az a folyománya, hogy a dolgok mennek. Nem csak azt jelenti, hogy én Hungarisztánból egy emaillel el tudom intézni Belgiumból az E305-ös nyomtatványomat, mindenféle pepecselés nélkül, vagy hogy a belga bankszámlámat egy faxon elküldött (!) nyilatkozattal meg tudom szüntetni (tessék ugyanezt megpróbálni OTP vonatkozásban...), hanem egyszersmind azt is jelenti, hogy az emberek nyugodtabb, kiegyensúlyozattabb életet élnek, mert biztosra vehetik, hogy ha egy ügyintézővel beszélnek, akkor az illető kézbe veszi az ügyet, és legjobb szakmai tudása szerint fog eljárni. Teszi mindezt annak tudatában, hogy amikor neki van szüksége más segítségére, ő is bizton számíthat erre.

Ez rögtön el is vezet a bizalom témaköréhez. Mert az, hogy emailen/faxon intézhet az állampolgár relatíve bizalmas ügyleteket, az azt feltételezi, hogy meg kell bíznia a rendszer működőképességében; abban, hogy a vonal másik oldalán nem fognak visszaélni a bizalommal, illetve hogy a dolog működni fog így, mert nyilván ez a legjobb, leggyorsabb, leghatékonyabb, legkényelmesebb módja az ügyintézésnek.

A tisztességes és magas szintű munkavégzés okán egymásnak kijáró tisztelet, valamint az ebből következő és ehhez szükséges bizalom kéz a kézben jár. Ismét 3 finn példa:

1) Helsinkire és a nagyobb városokra (Jyväskylä, Tampere, Turku, Oulu stb.) nem feltétlenül igaz, de amúgy teljességgel bevett gyakorlat, hogy a kerékpárokat nem kell lezárni. Vásárlás, bankolás, vagy akár az iskolában töltött fél nap után is ugyanott fog várakozni a fémparipa, ahová a tulajdonosa lerakta. A lopás ugyanis még az itt-ott ténfergő csavargók, aljanép körében sem dívik, az ugyanis – kvázi – „nem tisztességes” dolog a tulajdonosával szemben, aki ugyebár megbízott minden egyes arrajáróban, hogy nem fog lopni. Ettől függetlenül nyilván történnek kerékpárlopások hébe-hóba, viszont Jussi barátunk ugyanúgy nem fogja lezárni a következő kerékpárját sem, nem azért, mert hülye, hanem azért, mert a dolgoknak az a rendje, hogy amit mi ide lerakunk, az a miénk is marad; ezt követeli a bizalomra épülő társadalmi berendezkedésünk, és ebből nem is vagyunk hajlandó alább adni, mert nekünk így jó. Az egyszerűen nem opció, hogy behódolunk a tisztességtelenségnek! Egy frászt! Ha ellopták a biciklit, akkor majd a rendőrség felkutatja, hogy ki volt, számonkéri rajta, mi meg vagy visszakapjuk a biciklit, vagy az általános háztartási biztosításunk állja a cechet, vagy ha tényleg nagyon rosszul jön ki minden, akkor bebukjuk az összeget, de akkor sem azt mondjuk, hogy rossz a rendszer, hanem azt, hogy pechem volt, és nem a rendszer rossz, hanem az, aki visszaél vele.

2) Nehéz Finnországban úgy élni, hogy az ember ne fusson bele lépten-nyomon az általános bizalomnak a káeurópai fej számára szinte teljesen érthetetlen megnyilvánulásaiba. Egy alkalommal úgy adódott, hogy a közeli nagyváros kórházában ragadtunk fél éjszakára, hajnali egy óra táján esélyünk sem volt rá, hogy a kb. 40 km-re fekvő lakhelyünkre tömegközlekedéssel visszakeveredjünk. Tanácstalanul toporogtunk a kórház recepciója előtt, majd megkérdeztük a recepcióst, hogy juthatunk haza az éjszaka közepén a lakhelyünkre. (Angolul kérdeztük, hogyan máshogy? Talán svédül még lehetett volna, tekintettel a nem egészen 6%-nyi finnországi svédre, akik miatt kötelező (!) a svéd nyelv tanulása az iskolákban – namármost tessenek ezt a szitut Hungarisztánra lefordítani, amint mondjuk a ceglédi kórház recepcióján angolul vagy valamelyik roma nyelvjárásban érdeklődnénk az éjszaka közepén, miként jutunk haza Gyálra...) A recepciós teljesen értetlenkedve nézett ránk, nyilvánvaló UFO-kra, akik még ennyit sem tudnak, de teljesen türelmesen elmagyarázta, hogy hát ezért vannak a taxik. No igen, hebegénk mi, de hát úgy esett, hogy szerény ká-európai nyelvrokonok vogymuk, és hát izé... nem szakadt ránk a Kuwaiti Nemzeti Bank éves nyeresége, hogy egy ilyen, éjszakai tarifás taxis túrát meg tudjunk finanszírozni a 40 km-re fekvő szállásunkig. Recepciós hölgy részéről UFO-knak kijáró csodálkozó tekintet ismét: de hát Önöknek ez csak 15 márkájukba kerül majd, a többit az egészségbiztosító fizeti!

Rövid úton kiderült, hogy a rendszer úgy működik, hogy a kórház (értsd: nem ám valami gazdasági igazgató aláírásával ellátott, flancos igazolást kiadó, kizárólag ezért tartott munkaerő, hanem a pultban álló recepciós hölgy) kiállít egy papírt arról, hogy mi jogosultak vagyunk egy TB-finanszírozott taxi fuvarra, mi ezzel beszállunk az első szabad autóba, a sofőr kezébe nyomjuk a sajtpapírt, valamint kemény 15 márka önrészt (az azért már akkoriban sem volt egy ökör ára) mire ő jól elvisz bennünket BÁRHOVA, amit bediktálunk neki. Másnap vagy hó végén majd a taxis beballag a TB-hez a sajtpapírral, vagy beüti a vonalkódját az erre szolgáló website-on, és a TB átutalja neki a fuvar ellenértékét.

A példában kiválóan látható, milyen nagymértékben támaszkodik az egész rendszer az állampolgárok tisztességességébe vetett bizalomra. Először is, a recepciós hölgy semmiféle igazolást nem kért arról, hogy mi valóban egy orvosi vizsgálat elhúzódása miatt ragadtunk ott éjszakára. Nem hogy igazolást, de még nevet sem! Nyugodtan besétálhattunk volna az utcáról, és azt mondhattuk volna, hogy... Másodszor ott van a taxizás: a sofőr megintcsak nem kért semmit tőlünk, csak egy címet. Ha ingyen (15 márkáért) el akartunk volna ugrani a finn Lappföldre, mondjuk 200 km-re északra a Sarkkörtől, akkor bemondjuk, hogy irány Äkäslompolo, please, és a taxis jó pár óra múlva kirak bennünket az ylläsi síparadicsom látogatói központjánál. Harmadszor pedig a taxis sem mondja azt a TB-nek, hogy kezicsókolom, volt tegnap éjjel egy oda-vissza 10 órás fuvarom Äkäslompoloba, kérném érte a fuvardíjat, éjszakai tarifával. Merthogy a taxis is csak ráfirkantja a papírra a címet a kórház által adott sajtpapírra, nekünk azt ellenjegyezni, aláírni nem kellett. Ennyi erővel akármit... Csakhogy! 1) ott nem megy be a pályaudvari csöves a kórházba ingyen taxit rendelni, mert tudja, hogy arra ő nem jogosult; 2) a beteg nem utazza körül a fél világot TB pénzen, és 3) a taxis sem hazudik be valótlan fuvart, mert mindketten tudják, hogy a TB meglopásával saját magukat lopják meg – ennyivel kevesebb jutna rákgyógyszerre, vagy 5 év múlva már nem lehetne hazajutni hasonló szituációban. A rendszer azért üzemel, mert mindenki betartja a játékszabályokat. Ha valaki ügyeskedik, rövid távon és egyéni szinten nyerhet, de hosszú távon viszont az egész közösség veszít. Ez pedig nem érdeke senkinek – épp csak fel kell fogni agyilag.

3) Végül a legkisebb kaliberűnek tűnő, ám talán legfontosabb példa azt mutatja, hogy a finnek nem csak az intézményekben, cégekben és dolgozóikban, valamint a szakértelemben bíznak, hanem egymásban is, magánemberileg.

Mikor akkori kedvesem megérkezett Finnországba, magányosan, a farkasordító, sötét, barátságtalan tél közepén, az őt váró tanári kollektíva már érkezése előtt mindent megtett, hogy egy barátságos lakás várja: a bérelt, amúgy gyönyörű folyóparti kilátással rendelkező faház csak nagyon alapvető bútorokkal és eszközökkel volt felszerelve, ezért a tanári karban körbement egy kérés: kinek milyen nélkülözhető cucca van, hozza el kölcsönbe. Így adódott, hogy a lakást sikerült úgy felturbózni, hogy mobiltelefontól a számítógépen át a faliszőnyegig, gitártól a konyhai eszközökön át a CD-s rádióig mindennel felszerelték. Senki nem csinált róla listát, ki mit vitt oda, nem függesztett ki figyelmeztetést, hogy mire hogyan kell különösen vigyázni, magától értetődő volt, hogy elutazásunk után mindenki hazaviszi majd, ami az övé, és egy kiskanállal sem többet, miként az is magától értetődő volt, hogy nem fogjuk leamortizálni, neadjisten eltulajdonítani az odahordott értékeiket.

Már önmagában ez szép bizalomra utalt, de a CD-s rádió adta a lehetőséget, hogy az ember zenét hallgasson. A 8000 fős településnek olyan könyvtára volt, hogy bármelyik hungarisztáni intézmény csak lesett volna, már akkor számítógépesített volt a katalógus, a kölcsönzés, és természetesen a mágneskártyás olvasójegy a szomszédos települések könyvtáraiba is jogosított (amelyeknek az állományát „természetesen” szintén le lehetett kérdezni – 2001-et írtunk, amikor a hazai könyvtárak még azon vitatkoztak, ki fejlesszen micsodát, és hogy véletlenül se kooperáljanak, s ha egyszer valamelyikre rádőlt valami véletlen pénzforrás, akkor zsugori módon csak a saját olvasóik részesülhessenek az abból megvalósított szerény szolgáltatásokból)...

A beiratkozáshoz ki kellett volna tölteni egy finn nyelvű formanyomtatványt (a fene sem számít külföldiekre egy világvégi község könyvtárában), de a könyvtáros kb. a név rovat kitöltése után elunta a fordítgatást, és legyintett, hogy ehh, jó lesz így. Kiadta a mágneskártyáinkat, és onnantól kezdve a könyvtár CD-gyűjteményének egy jelentős hányada nálunk tartózkodott (mennyiségi és időbeli korlát nem volt, időnként kellett hosszabbítgatni, de alapjában véve csak akkor kellett visszavinni, ha valaki más is igényt jelentett be egy adott CD-re). Elutazásunk előtt szépen vissza is vittük apránként a felhalmozódott kollekciót, de nagyon szerettünk volna még néhány helyi zenét lemásolni, viszont az adott előadótól minden létező CD ki volt kölcsönözve. Sopánkodtunk a könyvtárosnak, hogy ej, mekkora lúzerség, hogy így az utolsó pillanatra halasztottuk, holnapután utazunk, és még a környékbeli könyvtárakban sincs egy CD-je sem az általunk kinézett előadónak. Mire a könyvtáros azt találta mondani, hogy semmi probléma, neki otthon megvan a díszdobozos életmű-kiadás, azt ő szívesen behozza nekünk másnapra lemásolás céljából. Tette mindezt úgy, hogy a) még csak egy lakcímet sem tudott rólunk, b) annak tudatában, hogy 2 napon belül már nem leszünk Finnországban. És másnapra tényleg behozta...

Ugye milyen furcsa? Egy pillanatig nem feltételezte rólunk, hogy esetleg le is léphetünk a CD-ivel. Az alapértelmezett attitűd – ami nekem nagyon szimpatikus volt, és bevallom, ha valami, hát ez okozott leginkább kultúrsokkot – ugyanis az, hogy minden ember tisztességes, és amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, addig úgy is viselkedünk vele, és 100%-ig megbízunk benne. Namármost tisztán látszik, hogy ez a szisztéma csak akkor működik, ha az emberek túlnyomó többsége tényleg tisztességes, és tényleg meg lehet bízni benne.

Hát, valahol itt bukik a történet Hungarisztán esetében...

Talán a fönti történetekből látható, miért kezdtem a tisztelet/bizalom témakörével. Élhetőbb, sőt irigyelhető társadalom az, ahol ezen társadalmi jellemzők támogatottsága evidens és megkérdőjelezhetetlen. Ha úgy tetszik: az agyban jól működő állampolgár a jól működő társadalom alapja. Nem volt ez ismeretlen Hungarisztánban sem, mára klasszikussá jegecesedett könyvek, a 20-as, 30-as években készült filmek dialógusai is mind azt sugallják, létezett Magyarországon is egy stabil polgári értékrend, aminek központi vonása volt az úri becsületszó, a tisztességesség, a gerinc. Ez még akkor is meg kellett legyen, ha a filmek a divatos korszellemnek megfelelően nyilvánvalóan idealizált képet festettek az akkori állapotokról. (Ami persze egyáltalán nem volt káros, hiszen a film, mint igen széles körbe eljutó médium, ekképpen tökéletesen ellátta egy másodlagos feladatát: a szórakoztatás közben értéket, s értékrendet közvetített, közgondolkodást formált, röviden szólva: nevelt. Megmondta a frankót, mit, s hogyan kell csinálni ahhoz, hogy a társadalom rendes tagja légy. Ezt nem didaktikusan vagy parancsszóra kell csinálni, hanem példát kell mutatni, miként tették azt a Kabos Gyula filmekből ismert, kifogástalan jellemű figurák, akiknek tisztességtelenségen való őszinte felháborodása, mit felháborodása: haragja mára – sajnos – már megmosolyogtató, ám a Kabos által gyakran megformált kispolgár kifigurázásán meg pont azért nevetünk ma is, mert ez viszont – szintén sajnos – egyáltalán nem avult el.)

Nem tudom, mit és hogyan kellene tenni ahhoz, hogy egy ilyen közgondolkodást meg lehessen valósítani Hungarisztánban. Lehet azzal jönni, hogy itt 40 év kommunizmus volt, és az mennyire aláásta az erkölcsöket, a munkamorált, a ... mindent! Csakhogy minimum 20 éve meg nincs kommunizmus (tényekről megintcsak nem vagyok hajlandó vitatkozni pártkatonákkal), és hát az a nagy büdös igazság, hogy ennyit és ilyen szégyentelenül a legvadabb álmaikban sem mertek volna lopni, csalni és hazudni azok a sokszor (és méltán) szídott komenyisták.

Lehet jönni az ötletekkel.

Mástól sem hangos a média és az összes létező közéleti/politikai internetes fórum, mint hogy a KDNP-vel súlyosbított Fidesz kormányzat egyik első lépése lesz a határon túliak kettős állampolgárságának lerendezése.

Hogy a lavinát elindító görög, formálódó portugál, spanyol, szlovák (és még ki tudja ki mindenkit magával húzó), eurózónát, sőt, fél világot megrengető újabb válság közepette Hungarisztán hogyan fog túlélni, látszólag senkit nem érdekel. Illetve rosszul mondom: igenis érdekli a leendő kormányzatot, épp most kívánják a bedőlt hitelfelvevők buksiját megvakargatni, miszerint semmi gond, kedves Kovács úr, a probléma nem az Ön készülékében van, mikor felelőtlenül, az apróbetűs részeket át nem olvasva, alapvető pénzügyi ismeretek tökéletes mellőzésével tetszik fölvenni olyan hiteleket, melyek az Ön teljesítőképességét jócskán meghaladják – mi, a gáncsnélküli lovagok szívesen kidolgozunk olyan mentőcsomagot, ami Önt kihúzza a szarból, no matter what it costs. Mert mi ilyenek vagyunk, szemben a *&%#@# kormánnyal, amely nem átallott gépfegyverrel kényszeríteni Önt, hogy csúnya, gonosz devizahitelre vegye a plazmatévét. Igaz, azok, akik nem nyújtózkodtak tovább, mint ameddig a takarójuk ér, egy kicsit morgolódni fognak, hogy már megint velük fizettetik meg mások felelőtlenségét, meg hogy következmények nélküli ország, ahol mindig a linkek járnak jól, de nem érdekes, majd befogjuk a pofájukat azzal, hogy szótagolva, minden tagmondatot lassan megismételve szétkürtöljük, hogy a Zemberek HÁZAIT mán csak nem vehetik el tőlük azok a kíméletlen, gonosz, internacionalista bankok, ezt még a mocskos liberálbolsevikok se kívánhatják!

[A mocskos liberálbolsevikok, akik már rég nincsenek is hatalomban, vagy már nincsenek is egyáltalán, nem fogják kívánni, mert ők is lederiválták, hogy felelőtlen hitelfelvevőből jóval több van, mint felelős állampolgárból, ezért nem éri meg az ő szavazataik ellenében játszani. Virágozzék tehát a butaság, meggondolatlanság, felelősség, s pusztuljon, ki mértékkel nyújtózkodik a takaró alatt! Merjünk nagyot álmodni – a folytatásról meg majd gondoskodik Állam bácsi, aki momentán most épp Fidesz/KDNP. Legfeljebb aszongya, hogy „majd egyszer kérünk Öntől valamit, Pelikán elvtárs”. Négy, nyolc, tizenkét év rájátszást mondjuk, mert rendesek voltak.]

Szóval, leendő kormányunknak egy ilyesfajta segélycsomag (miből, miből, te most kinek drukkolsz? hazaáruló-e vagy?) a válasza a körvonalazódó, minimum európai válságra. Minek is kellene erre, vagy egyéb oly csekély problémákra több szót, horribile dictu: cselekedetet vesztegetni, mint amilyen a minden szinten elképesztő méreteket öltő korrupció, a társadalom jelentős mértékét immáron egzisztenciálisan fenyegető – kizárólagosan etnikainak beállított – bűnözés, a történelmi magasságokba emelkedő munkanélküliség (mely a közigazgatás beígért megnyirbálásával alighanem NEM csökkenő tendenciát fog mutatni) vagy az egészségügy/oktatás mindennaposan érzékelhető csődje? Illetve megintcsak rosszul fogalmazok: szóbeli rendrakásban nincs hiány, sőt, azzal éppenséggel tele van a padlás. Pintér úr 2 hét alatt teremt rendet a bűnözők között, a romaság-magyarság felszított/felszítódott ellentéteire már zsebben van a megoldás egy romaügyi biztos képében, a leépítendő közigazgatás és a hétvégén bezárandó multik pedig végképp nem fognak munkanélküliséghez vezetni, mert meg lett itten mondva, hogy a Fidesznek köszönhetően 10 év alatt 1millió új munkahely lesz, hogy is lehetne akkor másképp? Hazaáruló, ki másképp látja.

De tényleg kár lenne ilyen apróságokra eltékozolni az új, mindenre elszánt kormányzat nemzetmentő erejét, mikor olyan témák felé is lehet tematizálni a közbeszédet, mint például a határon túli magyarok állampolgárságának megadása. Mi más lehetne fontosabb/sürgősebb ennél? Hiszen megígérték, márpedig az ígéretek betartása mindennél fontosabb – tudjuk ezt jól Megyó úr emlékezetes 100 napos programja óta, de hát Hungarisztán sosem arról volt nevezetes, hogy könnyen tanulna és/vagy nehezen felejtene.

A rafinéria persze a téma belengetésében nem merül ki. Konkrétumokat ugyanis mindössze az ügyben legkompetensebbektől, magától a leendő kormánytól nem lehet hallani. Ami persze talán nem a véletlen műve, mindazonáltal az utolsó internetes troll is körmeszakadtáig építi a félinformációkból, vezérkari kampányszpícsek egymásnak is ellentmondó fordulataiból, saját kútfőből összetákolt, konkrétnak látszó megvalósítási elképzeléseket, vagy ezeknek épp a megvalósíthatatlanságát, tarthatatlanságát, abszurditását bizonyító ellenérveket. Ultima ratio-nak pedig mindig ott van a hazaárulózás és egyéb gyalázkodás, melyhez nagyjából 3 lépésen belül el is érkezik bármelyik tetszőleges fórum díszes kommentelői tábora.

Ez kell nekünk, rögtön az új kormányzat első lépéseként. Mi* pedig boldogan ugrunk egymásnak, primitívezünk, hazaárulózunk, mocskolódunk, úgy csinálunk, mintha tudnánk a tutti frankót. Közben a Vezér pedig hátradől és cinikusan röhög a markába, addig sem Pintér belügyminiszterrel és az Eclipse Zrt-vel van tele a sajtó.

• Hogy most akkor konkrétan milyen előnyökhöz (szavazati jog, szociális ellátórendszer igénybevétele stb.) juttatná az állampolgárság megadása az arra aspirálókat, nem tudjuk meg. Pedig eléggé központi kérdés. Lenne.
• Hogy most akkor automatikusan jár, vagy csak annak, aki kérvényezi, nem tudjuk meg. Pedig nem ártana, mert nem mindegy, hány főről beszélünk. Illetve nem tudni, hogy ha csak annak jár, aki kérvényezi, akkor mire a nagy fölhorgadás: ez ugyanis eddig is így volt, legfejlebb a procedúrán lehet gyorsítani/javítani.
• Hogy most akkor mi alapján fogunk magyarnak tekinteni valakit, nem tudjuk meg. Pedig nem ártana, mert ha mondjuk román mintára, a román identitást alapul véve mi is mondjuk a magyar identitás vallásához kötnénk az állampolgárságot, hát, azon tán még a kettős állampolgárság legelszántabb védelmezői is elgondolkodnának: kell-e nekünk néhány kontingensnyi, magát magyarnak valló, ámde leginkább harmadik világbeli bűnözőnek kinéző, vagy ennek megfelelő életvitelt folytató illető a világ minden pontjáról.
• Hogy most akkor létezik-e kétfajta, esetleg három-, négy- vagy n-fajta állampolgárság, avagy sem, nem tudjuk meg. Pedig nem ártana, mert nagyon nem mindegy a következmények (szavazati jog, szociális rendszerhez való hozzáférési jog stb.) miatt. Meg ilyen elméleti hülyéskedés miatt is, amit egyesek jogfilozófiának, meg demokratikus alapelveknek hínak, hogy akkor most vannak az egyenlők, meg a még egyenlőbbek, vagy tényleg komolyan vesszük a demokráciát.
• Hogy most akkor kicseszünk-e a kárpátaljai magyarokkal (Ukrajnában hivatalosan nincs kettős állampolgárság), avagy állami szinten bíztatjuk majd őket az ukrán törvények, ill. ezek szellemének kijátszására, nem tudjuk meg.
• Hogy most akkor mennyibe fájna a tömeges állampolgárosodással együttjáró, szokásos, az adminisztrációt intéző bürokratikus vízfej felállítása, illetve milyen garanciák lennének rá, hogy ne egy újabb pénznyelő/pénzmosó közintézmény (khm... khm...) álljon fel, nem tudjuk meg.
• Hogy most akkor mi garantálná, hogy az állampolgárság kérvényezésével ill. az állampolgársághoz jutás előnyeivel ne lehessen visszaélni úgy hungarisztáni, mint EU-s vonatkozásban, nem tudjuk meg.
• Hogy most akkor mégis mennyire vették számításba az ügyet pajzsra emelők a környező országok várható reakcióit, nem tudjuk meg. (Csak tájékoztatásképp: a környező országok, ill. bármely más országok véleményének/reakciójának leszarása NEM tekinthető felelős diplomáciának és/vagy külpolitizálásnak; miképp – hogy finoman fogalmazzak – az sem garantált, hogy az ilyen arrogáns attitűd pozitív változásokat hoz a határon túli magyarságnak, vagy hogy a legcsekélyebb mértékben is az ő javukat szolgálja az országok közötti szájkaratézás – ld még: „erőszak erőszakot szül”, illetve „Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!”)

Egyszóval: semmit nem tudunk a rohamléptekben előterjesztendő, megszavazandó, teli torokból magasztalandó kettős állampolgársági ügy valóban fontos paramétereiről.

Kedves olvasó, ha velem együtt Önnek is déjà vu érzése támadna, az talán nem annak a jele, hogy hiba van a mátrixban, hanem hogy mintha ezt már egyszer, egy szégyenletesen kiírt és lebonyolított népszavazáson is megéltük volna. Amire azóta is úgy hivatkozik határon inneni és túli fidesz szimpatizáns, mintha akkor és ott az országot és/vagy a határon túli, ún. „nemzettestvéreket” árulta volna el az ún. „anyaország”. Hogy ez mennyire nem így volt, hanem hogy ez mennyire szólt inkább arról, hogy felelős döntést nem szeretünk hozni anélkül, hogy legalább slágvortokban ismernénk a következményeket, azt reménytelen bebizonyítani, különösen olyanoknak, akik az egész kérdéskört pusztán a hazaáruló-hazafi, erősen egyszerűsített, racionalitásfaktortól mentes, egydimenziós koordinátarendszerben helyezik el.

Hogy a Fidesz/KDNP miért nem akart és/vagy miért nem tudott sem akkor, sem most részletekkel, konkrétumokkal szolgálni, azt nem nehéz kitalálni: a fönti kérdésekből és a reájuk NEM adott válaszokból, valamint az internetes fórumok heves anyázásaiból annyit azért minimum le lehet venni, hogy egy dolog a szájtépés, és egy teljesen másik dolog a felelős, gyakorlati megvalósítás.

Amíg azonban ezt sikerül deriválnia mindenkinek, addig kellemes, szeretetteli, és főként keresztényi hazaárulózást kívánok minden kedves trolltársnak.

Ahhoz legalább se ész, se felelős gondolkodás nem szükségeltetik. Pont mint azon hitelfelvevők esetében, akiknek a buksijait Matolcsy úrék épp most kívánják megsimogatni.
 

[* A félreértések elkerülése végett: a többes szám első személy csak retorikai elem, szerző nemcsakhogy erős hányingerrel határolódik el a nemzeti(nek tekintett) gyalázkodástól, hazaárulózástól, de mélységesen meg is veti az abban résztvevőket. Már csak azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tartja valószínűnek, hogy egy pár egybites user mondhatná meg, ki hazafi és ki nem.]

Nem tudom, mit ölel fel az etika tantárgy. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, pedig nagyon örvendeztem volna már pusztán a tudatnak is. Persze lehet (= valószínű), hogy egy kábé olyan elbaltázott tantárgyi koncepcióval van dolgunk, mint amilyen a történelem órába épített társadalomismeret ill. filozófia tantárgyak voltak abban az időben, mikor én érettségiztem. Nem tudhatjuk, de már csak a tantárgy létjogosultságának felmerülése is boldog perceket szerezhetett volna, ha másként szerzek róla tudomást. Hiszen mindig lehet egy-két tanár, aki személyiségével, műveltségével, pedagógusi kvalitásaival a legdebilebb minisztériumi/tantárgyi koncepciót is képes élvezhetővé, érdekessé, vagy legalábbis elgondolkodtatóvá tenni, és akkor máris megérte, hogy valahol, valamikor, valaki a minisztériumban rábólintott a tárgyra, hogy szükséges ez, mint egy falat kenyér. Hogy adminisztratív tévedés történt-e, vagy valaki belülről bomlasztotta a nemzet- és önpusztításra tartósan berendezett oktatási rendszert, esetleg stikában, ravaszul egy köteg más aláírandó között, úgymond „salátában” (ld. még: „salátatörvény” – mindig tanul az ember valami hasznosat!) nyomták az illetékes elvtárs orra alá az erről szóló dokumentet (aki vagy azért írta alá, mert észre sem vette, vagy azért, mert nem akarta elárulni az alárendeltek előtt, hogy tulajdonképpen gőze sincs róla, mi is az az etika) – nos, ez teljesen mindegy is. Jobb nem bolygatni a valós okokat, mielőtt kiesik a szekrényből valami csontváz. Lényeg az, hogy van nékünk immáron etika tantárgyunk, juhé. Látszatja mondjuk nem sok, de fő a pozitív gondolkodás.

Hogy konkrétan milyen jövőtervvel rendelkezik, vagy milyen felvételire aspirál az, aki etikából érettségizik, még kevésbé tudom elképzelni, mint magát a sillabuszt, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy ha van valami Hungarisztánban, amire egyáltalán nincs semmiféle kereslet (értsd: igény), akkor az az etika – lett légyen szó a filozófiai-historikus, avagy a mai mindennapokban történő értelmezéséről (már ha még bárki is képes értelmezni eme avíttos kifejezést).

Nem mondható tehát, hogy – a tárgy puszta lététől eltekintve – különösen meglepett volna, hogy széles e Hungarisztánban mindösszesen egyetlenegy diák akadt, aki az emelt szintű érettségin ebből a tantárgyból is vizsgázott.

Emésztgessük egy kicsit ezt a számot. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a „lúzerről”, aki ilyen – súlyos élhetetlenségről árulkodó – témából vizsgázik.

Nem vagyok benne bizonyos, hogy szándékos szerkesztői kikacsintás volt, mindazonáltal tegnap gyönyörűen egymás alá került két hír:

Az egyik arról szólt, hogy a görögországi zavargásoknak immáron három halálos áldozata is volt. Három banki alkalmazott, akikre a felhergelődött tömeg egyszerűen rágyújtotta a bankot.

A másik arról, hogy Orbán Viktor úr szerint "Nincs helye óvatosságnak és hezitálásnak" a 2006 októberi eseményekkel kapcsolatban, "[e]zért felelni kell, nincs kivétel sem rangra, sem beosztásra, sem életkorra [való] tekintettel".

Arról is lehetett ugye hallani, hogy szar került a palacsintába, mert a Belügyminiszter, Aki Alighanem Túl Sokat Tud, nem egészen úgy nyilatkozott, ahogyan azt a főnökség elvárta volna. Skandallum, de ahelyett, hogy beszállt volna a politikai boszorkányüldözésbe, a média ezirányú kérdésére egy sokkal mértéktartóbb megjegyzést tett, ami persze a főnökség részéről szemöldökráncolást eredményezett (Sanyikám! Még meg sem száradt a tinta a kinevezéseden, máris önállóskodsz?), másfelől viszont – ha nagyon idealista és széplelkű szeretnék lenni – akár úgy is értékelhető, hogy P. Sándor nagykorúnak fontosabb a reá bízott intézmény mundérbecsületének a védelme, mint a főnökék demagóg – és főként hipokrata – boszorkányüldözése.

Még szerencse, hogy engem idealizmussal nehéz lenne megvádolni, ezért az utóbbi dajkamesét meghagyom annak, akinek valóban szép a lelke, és abban szeretne bízni, hogy most végre valami olyasmi jön, hogy megtisztítjuk a rendőrséget a reá tapadó negatív konnotációktól, kiirtjuk a rossz reputációnak még az írmagját is (lett légyen bármi is az az írmag), mégpedig azért, hogy innentől kezdve az állami rendfenntartó erő hatékonyan, a köz szolgálatában és a köz által megbecsülten tudja fenntartani a rendet. Azt a rendet, amelyre a középvonaltól jobbra elhelyezkedő politikai erők retorikája igen alaposan bazíroz (ám amit ellenzékben a legkisebb aggály nélkül feláldozhatónak tart).

Ehhez az elképzeléshez persze valóban nem ártana kitisztítani a sorokat, hogy az átlag rendőr legalább első ránézésre különbözzék egy kicsit azoktól, akiket üldöz, illetve hogy a túlkapásokban példamutatóan szorgos kollégák az élet más területein hasznosítsák fölös energiáikat, ám alighanem a szakértelméről elhíresült (ezt nem én mondom, hanem állítólag ezért nevezték ki – muhaha) belügyminiszter tudja a legjobban, hogy ha mindez megtörténne, kábé 12 rendőr maradna az országban. Az meg még akkor is kevés a 2 héten belüli rendrakáshoz, ha egytől egyig feddhetetlenek.

Tagadhatatlan, hogy P. Sándor nagykorú mértéktartóbb nyilatkozatában valószínűleg közrejátszott a fönti gondolatmenet, ugyanakkor nyilván azt is tudja, hogy a boszorkányüldözés leginkább a politikai demagógia célját szolgálja, a főnökség darabszámot akar, akiket kirakatba lehet állítani, lám, így jár az, aki a népet, a nemzetet (azaz bennünket!) bántja, s messzemenőkig nem érdekli, konkrétan kik mennek a vágóhídra, ott voltak-e egyáltalán, jogszerűen és arányosan használták-e az erőszakot. Ezek a politikai kommunikáció művészetében marginális részletkérdések csupán.

Ami leginkább azért baj, mert Orbán úr még mindig nem ismerte föl, mivel játszik. Az, hogy nagygyűléseket tart hébe-hóba, ahol a kézivezérelt, önálló gondolkodásra képtelen droidoknak megmondhatja az aktuális dakota közmondásokat, szóvirágokat és egyéb, általában mémmé váló jelszavakat, illetve megmártózhat az ezért kijáró, kétségkívül lélekmelegítő imádatban, az egy dolog. Hogy elhiszi-e magáról, hogy most akkor ettől ő tényleg nagy politikus, vagy cinikusan röhög és lenézi magában a szolgalelkűség és primitívség ezen szintjén vegetáló híveit, nem tudjuk, soha nem is fogjuk megtudni, ő meg bolond lenne elárulni. Az viszont már egy teljesen más kategória, mikor a tűzzel játszik: amikor a lélekmelegítő, önajnároztató nagygyűléseket időben és térben úgy rendezi, hogy nem zárja ki az esélyét a szituációs eszkalálódásnak. Ismerjük ugye a mondást: ha a színpadon pisztoly van, az bizony a darab során el fog sülni. Amikor a javarészt jámbor híveinél sokkal agresszívabb tábor fizikai és időbeli közelségébe hirdeti meg a nagygyűlését, akkor nehéz elhinni róla, hogy nem számol a balhé eshetőségével. Ami természetesen menetrendszerűen be is következik, a szélsőségesek lehallgatott mobiljai (húzzuk rá a rendőri oszlatás elől menekülőket a fidesz gyűlésre!) egyértelműen árulkodnak az eshetőség nagyon is valós realizálódásáról. Lehetetlennek tartom, hogy Orbán úr ne tanult volna szociálpszichológiát a jogi karon, vagy hogy azóta sem hívta föl senki a figyelmét rá, hogy a csoportok, különösen a tömeg teljesen más szabályok szerint működik, mint az egyén. Egészen pontosan a csoport/tömeg dinamikája teljesen más, mint az egyéné, a tömegben feloldódik az individuum, és ezzel az egyéni felelősségtudat. A csoport nem csupán individuumok összessége, hanem egy új, merőben más, az egyének összességénél kiszámíthatatlanabbul viselkedő entitás. A náci németország „bevadulását” értetlenül szemlélő Nyugat számos katonai és polgári kutatást finanszírozott a témában, elég ugyebár csak Zimbardo prof híres börtönkísérletére utalni, ahol a legjámborabb egyetemista is képes volt agresszív állattá alacsonyulni a hatalmi csoporthoz tartozás tudatában. Vagy ha ez nincs meg, elegendő megnézni a Das Experiment című német filmet, ami gyakorlatilag ugyanezt a témát dolgozza fel, csak kicsit továbbmegy.

Orbán úr tehát vagy nem tudja, mivel játszik, mikor a tömeget ingerli, illetve megteremti rá a lehetőséget, hogy a „saját”, jámbornak vélt tömege külső gyújtóforrással keveredjen; vagy nagyon is tudatosan bazírozott erre, tudván, hogy a mártírszerep az ő politikai állásait erősíti. Mivel Orbán urat a legkevésbé sem tartom műveletlennek és/vagy butának, elég sanszos, hogy nem merő gőg volt, hogy nem volt hajlandó más időpontra és/vagy helyszínre áttenni a nagygyűlését, hanem nagyon is tudatosan számolt a szélsőséges rendzavarókkal való keveredéssel. Ha úgy tetszik, simán beáldozta a hívei testi épségét.

Rég volt, mindent megcsámcsogtak róla a jobbos és balos médiában, ismét egymásnak ugrott az ország, de már az is lefutott kávé, mondhatja erre bárki. Igen, én is ezt gondoltam tegnapig, mikor a téma újra terítékre került, mégpedig nem más, mint Orbán úr általi személyes felmelegítéssel. Ami azért legalábbis felveti a cinizmus árnyékát: nem elég, hogy kitette a híveit a rendőri agressziónak, de utólag még máson is verné le a felelősséget. Tévedés ne essék, a rendőri túlkapásokra nincs és nem is lehet mentség. Csak egy kicsit záptojásszagú az a történet, melyben egyedül rendőri túlkapásokról esik szó. A másik oldalt, azaz a túlkapásokat (és a túlkapások mellett a teljesen jogos rendészeti fellépéseket) előidéző rendzavarást akkor is, azóta is masszív agyonhallgatás övezi.

Nem az a baj, hogy Orbán úr ismét előráncigálja ezt a témát. Bár tény, hogy akár királyt is csinálhatna magából, olyan arányú zakót kapott mellette mindenki más (azért ne feledjük, hogy a választók jelentős része ismét nem rá, hanem a többiek ellen szavazott – ami azért nagy különbség!), ezért kissé érthetetlen, miért van erre a boszorkányüldözésre az új kormányzat egyik első lépéseként szükség. Alighanem verbális pótcselekvés, üresjárati puffogtatás, hogy a „rendszerváltó” hangulat megmaradjon.

Mindazonáltal – és itt jön a képbe a görögországi, eleddig három halottal járó zavargások híre – nem lehet szó nélkül elmenni amellett a differenciálatlan nyilatkozgatás mellett, amely a 2006-os eseményeket erősen torzítva, pusztán a rendőrségi túlkapások ügyeként tematizálja. Túl azon, hogy a túlkapásokra alkalmat és lehetőséget adó orbáni felelősség (illetve ennek elhárítása) a politikusi cinizmus csimborasszója, a rendőrség maradék (amúgy igen kevés) renoméjának további lejáratása hatalmas politikai öngól is lehet. A rendteremtéssel való kampányolás nem csak a szélsőjobb sajátja. Maga az új kormányzat is kiemelten hangsúlyos kérdésként kezeli (ld. a romaügyi biztos kinevezését, a két hét alatti rendrakásról szóló nyilatkozatokat), mégpedig jó okkal: nehezen lehetne nem észrevenni, hogy a társadalom túlnyomó többsége igen központi kérdésnek tartja a témát. Hab a tortán, hogy ha a Fidesz nem brillírozik e téren, a sarkában acsargó, a populizmusversenyben sokkal esélyesebb Jobbik boldogan fogja einstandolni a közbiztonság, a rendrakás kérdését – miként tette ezt az eddigiekben is.

Orbán úrnak és díszes kompániájának tehát elemi érdeke lenne, ha a rendőrség társadalmi megbecsültségén nem tovább rontana, hanem esetleg nagyon gyorsan megpróbálna valahogy emelni. Nem várok olyat, hogy azt mondják, derék híveim, a 2006-os események azért egy kicsit a mi sarunk is volt, de jelzésértékű lenne, ha

1. a meghirdetett boszorkányüldözés a valódi bűnösök felelősségrevonását jelentené,
2. a felelősségre vont bűnösök között nem csak intézkedő rendőrök lennének, hanem mondjuk azok a huligánok (nevezzük nevén: köztörvényes bűnözők) is, akik az egész rendbontási hullámot megkezdték, végrehajtották, és akik erre most is bármikor hajlandóak lennének
3. mindenféle forradalmi maszatolás helyett egyáltalán kimondanánk és nevén neveznénk a huliganizmust, vandalizmust, rendbontást, és számszerűsítenénk az ezáltal okozott károkat, illetve anyagi felelősöket találnánk hozzájuk.

Ez az a minimum, amit a 2006-os eseményekkel kapcsolatban felelős kormányzattól elvárnék. És persze nagyon gyorsan elgondolkodnék azon, hogy szükségesek-e az akolmeleget biztosító, Orbántömjénező nagygyűlések. Mert hogy eddig nem történt haláleset, az nem Orbán Örökös Népvezér bölcsességének volt köszönhető, hanem a vak szerencsének. A görög példa adott, és nem kéne abban az illúzióban ringatózni, hogy mi mások vagyunk, itt ez nem történhet meg. Igenis hogy pontosan ugyanazok, vagy legalábbis ugyanolyan politikai demagógiák tarolnak a magyar társadalomban is, mint a görögben, és itt is létezik pont olyan agyatlan, randalírozásra bármikor kapható réteg, ami elindítja a szikrát.

Márpedig a randalírozásból származó halottakat ott sem a rendőri túlkapás eredményezte.

Alapvetően bírtam az úriembert. Egy sor általa képviselt dolog szükségességével kapcsolatban ugyanaz volt a véleményem (pl. választói jog elmebeli sötétség alapján történő súlyozása; egyházak híveik általi eltartatása; az ostoba, populáris, felelőtlenül ígérgetős kampányolás szapulása; gyökkettő IQ-jú politikusok nevetségessé tétele; a K+F szektor durva felvirágoztatásának szükségességét hirdető elgondolások stb.), míg egy másik sorral korlátozott mértékben tudtam egyetérteni (pl. sztrájkjog totális beszántása – ami a hungarisztáni munkaerőpiaci állapotok ismeretében egy picit erős coffee lenne).

A kérdés természetesen nem az, hogy én személy szerint mivel értek egyet és mivel nem. Ezt nyilván mindenki leszarja, még ha blogszerző igyekszik is olyan álláspontokat, véleményeket magáévá tenni és terjeszteni, melyek jobb sorsra érdemesek. De tudjuk, milyen a hungarisztáni közgondolkodás: itt olyan ember vagy megnyilvánulás még nem született, lett légyen bármekkora gondolkodó, közéleti személyiség, nemzetközileg elismert szakember ill. az ő szava, aminek ne alakulna ki 10 percen belül legalább akkora ellentábora, mint amekkora a támogatóié. Mert olyan itt nem létezhet, hogy valakit mi egy emberként szeretünk, tisztelünk, akire felnézünk, akit gyerekünknek példaként állítunk (miképp nincs olyan társadalmi minimum-játékszabály sem, amiben megállapodnánk alapként).

Az egy dolog, hogy tényleg nem dúskálunk olyan emberekben és általuk képviselt, vállalható, átgondolt véleményekben (legalábbis közéleti szinten), akik/amelyek megütnék ezt a szintet, de tény, hogy ha van is ilyen, mindig akad, aki bebizonyítja, miért is kell őt ill. gondolatait utálni. Hogy aztán ez csak szimplán hazugság, mószerolás, frusztrációkból, irigységből származó lejáratás, avagy olyan tudományos igényű érvelés, mint hogy az illető biztosan zsidó, cigány, buzi, komenyista, náci, vagy esetleg ezeknek valamely szabad permutációja (természetesen ideillő irodalmi igényességű jelzőkkel felvértezve), az voltaképpen mindegy is, Hungarisztánnak szemmel láthatóan nincs szüksége példaképként használható ikonokra, nem akar hiteles embereket a közéletben, nem akarja, hogy bárkire is rásüthető legyen a jó/rendes/tisztességes/derék ember megalázó bélyege (fúj, az milyen már!), inkább lehúzunk-letaposunk mindenkit, aki kicsit is különb lenne. Cserébe boldogan eltartjuk a gyökkettő értelmi színvonalú és hasonló morális szinten vegetáló politikusokat, médiaszemélyeket, egyéb, úgynevezett celebeket és egyéb közéleti állatfajokat. Mert őket legalább tényleg lehet szídni. (Ha meg véletlenül nem ilyen kerül a gépezetbe, az sem baj, bedaráljuk.)

Ugye nem nagyon kell részletezni, milyen káros ez a szemléletmód hosszú távon: nincs társadalom, amely ilyen megosztott, bomlott, frusztrált állapotban képes lenne üzemelni. Korántsem csak politikai megosztottságról beszélek: semmilyen szinten nincsenek olyan közéleti személyiségeink, akiket korlátlanul, jelentősebb fogyatékosságok (vagy azok bélyege) nélkül beemelhetnénk a társadalmi közgondolkodásba, mint mérvadó, hiteles személyeket, akiket érdemes lenne követni, mert úgy élnek, olyat csinálnak, ami példaértékű, vagy legalábbis megfontolandó, akik szemléletmódja drasztikusan javíthatná Hungarisztán belső morális állapotait és külső megítélését egyaránt, ad absurdum, mintegy melléktermékként akár még materiális jólétben is realizálódhatna az egész társadalom számára.

Mi ebből nem kérünk. Önjelölt vélemény- (vagy inkább gyűlölködés-)vezérek mögé állunk, fikázunk, fröcsögünk, feketítünk, sározunk, hörgünk – mert úgy véljük, az élet csak táborokban képzelhető el. A kommunizmus szelleme ebben a vonatkozásban (is) tovább él: aki nem velünk van, az ellenünk. Mindegy, hogy pártról van szó, avagy egy színész, tudós, médiaszemély megítéléséről. Nem az alapján divat ítélkezni, hogy egy illető mit mond, mit gondol adott esetben fontos társadalmi kérdésekben/-ről, hanem hogy személy szerint róla mit mondanak. Előbbihez ugyanis gondolkodni kell, analizálni, emlékezni az illető régebbi megnyilvánulásaira, esetleg kulturáltan vitázni, érveket előkeresni, ütköztetni, megrágni, adott esetben meggyőzetést elismerni, ezeket fejben összerakni és végül individuális véleményt formálni, míg utóbbihoz csak csordához kell csapódni, és csaholni kell, amit a vezérkutya.

Hogy jön ez Tóta W. Árpádhoz és a Nagy Csalódáshoz?

Ott tartottunk valahol, hogy nem az a fontos, hogy személy szerint nekem mi/ki szimpatikus, még akkor sem, ha a fönti általánosítástól (melyért elnézést kérek a nem így gondolkodóktól) eltérve jómagam igyekszem észérvek és morális megmérettetések alapján ítéleteket hozni a közéleti szereplőkről (már akiről egyáltalán érdemes). Az én ítéleteimnél azonban sokkal fontosabb az, hogy az adott illető mit rak le az asztalra.

Tóta W. Árpád újságíró elég sokat letett már. Sok jót is, meg néhány selejtet is. Ki nem, nagy cucc. Nem az utóbbi érdekel. Forgács csak ott nem keletkezik, ahol nem is gyalulnak. Tóta W., és ezt talán még esküdt ellenségei is elismerik, tematizál, mégpedig jól. Fontos témákban szólal meg, és az esetek túlnyomó részében megpróbál valami közelítőleges rendet rakni az arra egyáltalán nem hajlamos fejekben. Ez lenne például egy jó újságíró dolga: formálni a közgondolkodást, mégpedig jó irányba. Hogy mi a jó, az nyilván vitatható (vitatják is), de a tény tény marad: Tóta W. egymagában több fontos társadalmi témáról beszélt az elmúlt években, mint amennyiről a rendszerváltás óta a politikai gengszterbandák garnitúrák együttvéve. Nyilván nem ő az egyetlen, de paradox módon épp a körülötte és témái körül viharzó, igencsak kiélezett dialógus igazolja, hogy valamit jól csinál. Nem a „sajátjainak” ír. Behúzza a csőbe az „ellent” is (szigorúan idézőjelben és dőlt betűvel értve). Akik harapnak is a csalira, és egy részük tán még el is gondolkodik – mi mást, mi többet várhatnánk hungarisztáni viszonyok között?

Tóta W. tehát általában alaposan megmondja a frankót. Ezt nem én mondom, hanem az olvasottsága, látogatottsága, ismertsége, körülötte zajló párbeszéd (ennek minőségéről most nem ejtünk szót). Fontos témákban fontosakat ír. Nem feltétlenül jókat, vagy legalábbis nem mindig, de gondolkodásra, vitára buzdítókat.

Eddig a nagyobb gondolatmeneti bakikat, logikai ugrásokat elkerülte. Ma, a választások második fordulója után azonban olyat írt, ami vállalhatatlan:

„Ahhoz, hogy az MSZP megmaradhasson váltópártként, óvatos, mértéktartó, kímélő elszámoltatás kellene.”

Nem szokásom szövegkörnyezet, vagy szövegkörnyezet magyarázata nélkül idézni bármit is, de ezt lelkiismeretfurdalás nélkül megteszem, ezen ugyanis semmilyen kontextus vagy magyarázkodás nem segít. Itt nem lehet még csak azzal sem érvelni, hogy a maszop a kisebb rossz [tudniillik a Jobbiknál], és kvázi ezért kellene óvatos, mértéktartó elszámoltatást tartani. Ez ugyanis, drága Tóta W. úr (túl azon, hogy egyenesen a maximális elszámoltatást követelő Jobbik malmára hajtja a vizet, tehát kontraproduktív!) a bűnök relativizálása, a demokrácia megkérdőjelezése. Olyan nincs, hogy egy jogállamban aszerint számoltatunk el, hogy épp milyen politikai célt igyekeznénk elérni. (Illetve van ilyen, hogyne lenne, de épp az lenne a cél, hogy ne legyen ilyen, nem igaz?) Hungarisztán – és ezt Ön tudja a legjobban – azért szavazott és fog szavazni ilyen arányban a szélsőségre, mert frusztrált attól, ahogy a szeme előtt lopják szét szégyentelenül az országot (miközben neki ez csak korlátozottan sikerül). Ilyen helyzetben bármiféleképp kendőzni a volt kormányzat bűneit, felelősségét, nem más, mint társtettesség, és/vagy politikai/közgondolkodói öngyilkosság. Ilyet, mint ami a fönti idézet, felelős újságíró semmiféle szövegkörnyezetben nem ejthet ki a száján, tollán, szövegszerkesztőjén. Nem azért, mert pártos(-nak fogja tartani MINDEN EGYES olvasója – és joggal!), hanem azért, mert ez olyan szintű gondolatbűn, amire már nem él a forgácshullásos mondás. Itt nem a forgács hullik ugyanis, hanem az egész munkadarab megy a selejtbe. Itt az Ön elmúlt évekbeli újságírói, közgondolkodói hitelessége ment a salátába.

Kár érte. Nagyon-nagy kár. Ma újságírót temetünk.

Sokat hozzátenni ehhez nem lehet: a törvényekre fittyet hányó rendszabályozási kísérleteiről elhíresült monoki polgármester ismét úgy gondolja, hogy rá nem vonatkoznak törvények. S az hagyján, hogy írottak nem, de még csak íratlanok sem. Ezúttal azonban a saját tartozásával kapcsolatban véli úgy, hogy a hitel folyósítójának nem áll jogában behajtania a nem törlesztett hitelt.

Nem, nem a kedves olvasó hibbant meg. A „politikus” tényleg komolyan úgy gondolja, hogy neki jogában áll terepjárót hitelre venni, de törlesztenie nem muszáj, mert a mocskos, kizsigerlő pénzintézeteknek amúgy is túl jól megy. Azt bírja mondani, hogy "Ma Magyarországon tartozni nem szégyen, hanem állapot". Hát, szemmel láthatólag ő tényleg nem szégyelli, mert még erényt is próbálna kovácsolni belőle.

Szerintünk mondjuk szégyen, ha egy politikai babérokra törő, ráadásul "rendcsinálással" népszerűséget hajhászó figura a saját háza táján nem sepreget elég szorgosan (és ez ugyebár még csak nem is az első vödörnyi szoáré volt, ami kiborult), illetve nem átall bornírt marhaságokat böfögni nagy médianyilvánosság előtt. De még nagyobb szégyen, hogy voltak, vannak és lesznek hívei, követői, akik számára a "monoki modell" [sic!] – élén a derék rendcsinálóval – példaértékű.

Hát csak tessék, tessék, kedves hungarisztáni szavazók: mindig van lejjebb!

A svédországi Mercedes-beszerző expedíció (aka Csikós-saga) tragikus fordulatot vett – ám közel sem abban az értelemben, amire a kalandokat figyelemmel kísérő olvasóközönség elsőre gondolna. A közel fél évszázados, eladdig törésmentes Merga finn kamionos általi lezúzása ugyanis szörnyű hír minden technikabuzi számára, nyilván még ennél is lesújtóbb esemény a múzeális értékű autót alig pár órája tulajdonló, kiváló autós újságíró és expedíciós csapata számára, ám mindez nem tragédia. A tragédia leginkább az, ahogyan a kétségkívül nagyon rossz hírre az olvasók egy jelentős része reagált és reagál.

A cím alapján a poszt szólhatna akár bizonyos politikai(nak vélt) csoportosulások hagymázas „magyarkodásairól” is, de döglött oroszlánba minek rugdosson az ember. Akinek az élete olyannyira szűkölködik mindennemű kvalitásban és értékben, hogy identitását leginkább és elsősorban csak egy olyan identitásképző elem alapján képes meghatározni, amiről tulajdonképpen semmit sem tehet, hiszen határon belüli vagy éppenséggel kívüli születése determinálta (ekképpen tehát az erre irányuló büszkeség is elég értelmezhetetlen számomra, de ez most lényegtelen, amiként abba se menjünk bele, mi légyen a határon kívüli születésű, ám magukat magyarnak vallók népes táborával – talán lesz erről egyszer egy önálló bejegyzés), nos, az ilyen egyedekkel amúgy sem lehet mit kezdeni, sosem fogják megérteni, hogy ember és ember között nem az alapján teszünk különbséget, hogy milyen színű a zászló, ami alatt honfitársai vagy ők maguk versenyeznek a nemzetközi sportversenyeken. Ők ugyanígy azt sem fogják megérteni, hogy egyazon zászló alatt is élnek ilyen meg olyan, sőt, még olyanabb emberek – amiként más zászló alatt is élhetnek ilyen, meg olyan, meg még olyanabb emberek. És persze azt sem fogják megérteni, hogy attól, hogy valaki eltol valamit, még nem szükségszerűen rossz ember., akit azonmód fel kellene koncolni. Már csak azért sem, mert nincs ember, aki időről időre ne tolna el valamit (kivéve persze ezen trollokat, legalábbis saját maguk szerint).

Nem tudom, az ilyen emberek hol élnek, honnan szerzik a tapasztalataikat, milyen kognitív disszonancia redukciós mechanizmusok működnek náluk az ilyen „négy láb jó, két láb rossz”-típusú végletes egyszerűsítések elfogadása érdekében, mindazonáltal lássuk be, abban azért van valami egészen patologikus beütés, ha valaki az identitását elsősorban valami ellenében határozza meg. (Mondjuk nem véletlen tán, hogy nemrégiben az egyik hazai szakember azt nyilatkozta, pszichésen körülbelül minden harmadik magyar nem százas. Ami még akkor is iszonyatos szám, ha levonjuk belőle a szakmai elfogultságot, és csak a tizede igaz. De elnézve például a pirosfehérzöld-betegségben szenvedők magas számát, kétségtelenül lehet benne valami.)

Őróluk tehát itt és most lemondanék, mert reménytelenek. Aki azon egyszerű tételmondat belátására képtelen, hogy az emberek különbözőek, és különbözőségüket nem csak a nemzetiségük (e merőben mesterséges, politikai kreálmány) hordozza, annak a továbbiakban nincs mit mondanom, mert ugyanennyi erőfeszítéssel bármit képes tökéletesen illogikusra torzítani, s ezennel a kommunikációs folyamatot okafogyottá degradálni. A többiekhez szólok tehát, akik agytérfogatuk fölös erőtartalékait – a populáris szólamok bégetésének vezérlése helyett – nem átallanak kritikai gondolkodásra használni.

Nézzük az előzményeket.

Kisdobos becsszó: én tényleg írni akartam a – már a leadben is emlegetett – svédországi merdzsóbeszerző expedícióról, illetve ennek pozitív járulékairól. (A kezdetekről itt lehet olvasni (nem keveset), a komplett sagává kinövő folytatást pedig a Belsőség, a méltán népszerű Totalcar autós webzin salátablogja közli közel realtime-ban.) Sőt, nemcsakhogy írni akartam, hanem a blog történelmében alighanem először egy kicsattanóan lelkes bejegyzést akartam létrehozni, csupa pozitív jelzővel, meghatottsággal, miegymással. Nem rajtam múlott, hogy ez nem (így) jött össze.

Azoknak, akik nem tudják vagy akarják végigolvasni az expedíció teljes dokumentálását (kezdeti tépelődésektől a kábelfektetési beszámolón át a finn kamionosig), röviden összefoglalnám a lényeget:

• Adott egy kiváló újságíró, aki történetesen autós szakújságírónak vallja magát, ám ennél jóval több. Ő az a személy, aki
  
  a) nemcsakhogy évek óta székében marad annak ellenére, hogy ért ahhoz, amit csinál, sőt, jól csinálja, amit csinál, de
  b) csodával határos módon még az olvasótábor szinte egyöntetű tiszteletét/rajongását is sikerült kiváltania.
  
  Nem kis dolgok ezek Hungarisztánban, becsüljük is meg alaposan! Utóbbiban persze benne volt néhány évtized korrekt (szak)újságírás, egy nagy adag EMBERSÉG, írásokon átsütő normális hozzáállás, őszinteség, személyesség, önirónia, humor – megannyi (szinte) ismeretlen fogalom nemcsak a hazai újságírásban, de úgy általában az egész közéletben. Nem akarok nagyon nyálas lenni, nem is halotti beszédet írok, de tény, hogy nem véletlenül kapja a szóban forgó újságíró a Csikós for president! kommenteket tucatszám. Boldogabb, élhetőbb ország lenne Hungarisztán, ha több Csikós Zsolt lenne országszerte. A szentté avatást itt be is fejezem, mert nem ez írásom fő csapásiránya, meg ez még úgysem az a szint, hanem a normális országokban kábé mindenkitől elvárható alapattitűd.
   
• Fentemlített úriember autóbuzi (félreértések elkerülése végett: ez egy pozitív minősítés), azon belül is a régebbi verdákért él-hal. A már linkelt kezdő cikkben szépen leírja, miként jutott el odáig, hogy családi kasszát kimerítő módon licitált egy Svédországban fellelt ritkaságra, egy közel fél évszázados Mercedes-re. Az amúgy győztes licit ugyan nem érte el a kikiáltási árat, ezért eredménytelen volt, viszont a svéd eladó kapcsolatba lépett újságírónkkal, hogy üsse kő, annyiért is odaadja, ha komoly a vételi szándék.
   
• Figyelembe véve a szűkös anyagiakat, a szállítás lebonyolításának akadályait és halmozódó költségeit, a látatlanban vásárolandó autó bizonytalansági faktorait, a svéd tél embert és veteránautót próbáló körülményeit, a határidő szorítását, s az összes szervezési nehézséget, indul a vacilálás: az összes fentemlített, józan ész ellenében ható szempont ellenére belevágjon-e.
  S ekkor megtörténik a csoda, amihez hasonlatosat még nemigen láttam ebben az országban: nem csak a pálya széléről történő bekiabálások kezdenek érkezni kibicnek semmi sem drága alapon, hanem indulnak a kisebb-nagyobb pénzbeli, szállásbeli, személyes, és ki tudja, még milyen felajánlások. Emberek azért akarnak adakozni, hogy egy általuk becsült (!!!) újságírónak (!!!) összejöjjön a vágya. (Nem győzöm kiemelni az eset sci-fibe hajló jellemzőit.)
   
• A Merdzsót hazajuttató expedíció végül persze elindul. Sok szervezkedés, hosszas kiutazás és kevés alvás árán ugyan, de minden szépen megy, Csikós úr szerencsés és boldog tulajdonosává válik egy jó áron megvett múzeális Mercinek. Időközben az út részleteiről folyamatos beszámolók látnak napvilágot a Belsőség blogon, a projekt rajongótábora egyre bővül, s furcsamód még mindig szinte 100%-ban drukkolókból áll a kommentelői gárda. (Ilyet hungarisztáni celeb vagy politikus még csak közelítőleg sem tudott elérni soha – persze az okokat ismerjük jól.) A hangulat emelkedett: mindenki együtt izgul a sikerért, jönnek a támogató-szurkoló hozzászólások százával/ezrével minden egyes újabb hírre, az útvonalon élő külhoni magyarok is beszállnak vacsorameghívással, szállásfelajánlással, az egyszeri blogger meg csak ingatja a fejét álmélkodva és hitetlenkedik az összetartás, segítőkészség és önzetlenség eme (Hungarisztánban) sosemlátott megnyilvánulásán.
  Egy régi Merci lenne a hungarisztániak Szent Grálja? És akkor ezt most vegyük Égi Jelnek, és tényleg bízzuk az országot Csikós Zsolt autós szakújságíróra? (Ha engem kérdeznek, igen. Ha akarna sem tudna többet ártani, mint a jelenlegi politikusgárda, de lehet, hogy még használna is. Ő legalább már bizonyított. De vissza a témához.)
   
• A sikeres expedíció a messzi Domsjöből elindul vissza Budapestre, majd néhány óra múlva beüt a krach: a svéd téli utakon egy finn sofőr vezette kamion hátulról megkínálja az eladdig – közel fél évszázadon át töretlen! – veteránt. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár nem jelentős (feltéve, hogy találni a ritka autóhoz eredeti alkatrészt), annál inkább az eszmei. Aki csak nyomonkövette a projektet az elmúlt napokban (a tényleges számról nincs tudomásom, de egy elejtett félmondat 40ezres rajongótábort emleget), annak most egyszerre sajdul a szíve: hogy lehet ennyire peches valaki? Pár órás tulajként leamortizálják azt a féltett kincset, ami évtizedeken át sikerrel maradt sértetlen, és épp most került új, szerető gazdáihoz. Beleszédül a racionálisabb észjárás is: mennyi ennek az esélye? Egy 2700 km-es út persze hosszú, bármi történhet, de azért mindenki úgy indul neki, hogy azt feltételezi: sok százezer kilométert levezettem már esemény nélkül, miért pont most következne be? A sors azonban néha furcsa játékokkal bosszantja az embereket. Ha tudja, hogy egy út ilyen sok embernek ilyen fontos, akkor odaküld egy picit figyelmetlen kamionost, hátha bejön az 1:1000000000 esély. Ami persze nem is ennyire kicsi: egy koccanás végtére is mindennapos dolog, a résztvevők napjait persze alaposan elrontja, de mindannyian szinte naponta látunk/hallunk ilyeneket, jószerivel fel sem kapjuk rá a fejünket. Ezek azonban észérvek, melyre – mint a mellékelt ábra sokadszor is bemutatja, hungarisztán polgárai csak szórványosan vevők.
   

Nos, körülbelül idáig tartott a különleges hungarisztáni összefogás fölött érzett eufória. Mert amit az eddig lelkes rajongótábor (egy jelentős része) innentől kezdve művelt, az minden, csak nem eufóriára okot adó, sőt, körülbelül ez az a pont, ahol az összefogás inkább elszomorítóvá válik.

Mert az egy dolog, hogy az ember picit jobban kesereg egy ilyen esetben, mint akkor, ha a szomszéd 12 éves, lelakott Buzuki Swiftjét húzzák meg a Tecsó parkolóban. Akár még kicsit teátrálisabbak is lehetünk, végtére is tényleg minden józan észt felülmúl az, hogy milyen apróságon dől el, hogy karcmentesen ér haza az expedíciós Merga, vagy pár horpadással (vagy neadjisten soha nem is ér haza...). Igen, könnyen meglehet, hogy ha valaki leejti a tollát induláskor, akkor a felemelésére szánt 2 másodperccel később indul vissza a társaság, emiatt az első bekötőúton már elsőbbséget kell adniuk az elhaladó forgalomnak, ekképpen a főútra már az elhaladó kamion mögött fordulnak ki, és a koccanás sosem történik meg. A kamionos épségben és esemény nélkül leszállítja az árut, a vidám expedíciós túra karcmentesen fut be Budapestre egy hét múlva, és a nagy összefogás fölött érzett eufóriám egy pillanatra sem inog meg, happy end, mindenki boldog. Igaz, az is ugyanúgy múlhat ezen a két másodperces lehajoláson (csak ezen kissé kellemetlenebb elmélázni), hogy a kamion nem utoléri, hanem mondjuk telibekapja őket a főútra kanyarodáskor. Lehet tehát, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele van, és az elátkozott sors valójában nagyon is kegyes volt. Sosem tudjuk meg. Egy dolog biztos, mégpedig az, ami megtörtént: egy kamionos, aki történetesen finn, kicsit rácsúszott az előtte haladó autóra, ami történetesen egy fél évszázados veterán verda volt, aminek a sorsáért történetesen épp fél Hungarisztán aggódott.

Az igazi tragédia azonban csak itt kezdődött. Nem, nem a finn sofőrrel. Ő elszabta, mindenkivel előfordul. Nem is a svéd rendőrökkel: jól látható a fotón, hogy mosolygósan állnak modellt az expedíció dokumentátorának. Alighanem az intézkedéseik is hasonlóan emberiek voltak. A katasztrófa a hungarisztáni fejekben kezdődött, mégpedig akkor, amikor elkezdtek bűnbakot keresni és minő meglepetés: a bűnbakon sokan leginkább fizikai erőszakkal kívántak elégtételt venni. Ami sajnos még akkor sem pusztán megmosolyogtató, ha az esetek túlnyomó részében egészen nyilvánvalóan fotelhuszárok szájkaratézásáról van szó.

Az eddig csupa lelkesedést és pozitív érzelmet kiváltó történet itt fordul visszafordíthatatlanul szomorúvá: az eladdig hibátlanul alakuló túra némiképp sokkoló rossz hírére minden korábbi kommentfolyamot felülmúlva özönleni kezdenek a felháborodott, dühös, szenvedélyes, és sajnos túlnyomórészt ostoba, felületes, átgondolatlan, intoleráns, agresszív vélemények. A túlnyomó többség vért akar, mégpedig azonnal. Természetesen a vétkes kamionsofőr vérét. Hogy az isten barma hogyan képzelte azt, hogy lezúzza Hungarisztán Szent Grálját! Hogy minek annyira rátapadni valakire, ha guruló múzeum megy előtte. Hogy fizetné ki az egész vételárat, útiköltségestül, mindenestül. Ja, és ezen felül lenne oly kedves megdögleni bónuszként. És így tovább, és így tovább: a hangnem pallérozottsága alulról üti a vidéki kocsmákét. Van, aki woodoo bábut készít, van, aki a kedves mama vélt foglalkozására tesz roppant szofisztikált megjegyzéseket, és persze vannak, akik egyből radikálisabb hangon nyitnak: a rendszám ismeretében már fenyegetik is a közlekedési malőr nemmagyar résztvevőjét. Az a sajnálatos tény pedig, hogy a híradás közölte: finn sofőrről van szó, egyenesen odáig repítette a közhangulatot, hogy egyesek olyan következtetéseket bírtak levonni, hogy a) márpedig ők akkor sosem isznak több Finlandia vodkát, b) „ezek” (megvető hangsúly) nekünk nem rokonaink (más ezt azzal toldja meg, hogy ellenben a románoknak igen!), van, aki ezt a sértést ki is kéri magának, c) innentől ők utálják a finneket, nincs mese (és persze a nem létező finn-magyar barátság is bedőlt), d) le kell rohanni Finnországot (!).

Természetesen indul az összeesküvéselmélet is: nyilván így áll bosszút az, aki elbukta a kocsira való licitálást (a derék kommentelő alighanem ostobasági rekordtartó az amúgy igen erős mezőnyben).

Van, aki kirúgatná a sofőrt (és ennek érdekében tömeges levélírásra szólít fel – ehhez valami belsőséges kommentelő kontakt infót is mellékel a szállíttató (!) céghez, később más is beír több, a szállítmányozó céghez tartozó emailcímet kifejezetten a gyűlölködő (hatemail, ahogy írja) levelek továbbításához), sokan mindössze sünt szaratnának vele (esetleg több generációnyit és/vagy nagycsaládosat), akad, aki a ravatalon gyakatná (?) meg a surbankó (?) finn anyját, megint más azzal fenyegetőzik, hogy ha magyar földre teszi a lábát, széjjelbassza (nem tudjuk, ez kinek lenne nagyobb szívás, valamint azt sem, hogy a finn sofőr vajon miért jönne a fotókon szereplő svéd rendszámú traktorral (alkalmi munkaeszközével) a szent magyar földre, és vajon a derék szájkaratés kommentelő hogyan szerezne tudomást róla, hogy esedékes a beígért anális közösülés), a kevésbé visszafogottak pedig afelől érdeklődnek, hogy Csikós úrék ugye nem hagyták életben a koccanást (!) előidéző sofőrt, illetve praktikus módozatokat is szorgalmaznak, úgyismint felakasztást, lelövetést, áramvezetést, felkoncolást, falhozállítást & tarkónlövést, Zyklon B szívást, valamint ehhez hasonló kellemes és vidám elfoglaltságokat.

Kétségünk nem lehet afelől, hogy tört angolságú, cserébe a föntiekhez hasonló civilizáltságú emailek tömegével landoltak a szállítmányozó cég levelesládájában. (Persze akadt olyan is, aki finnül (bár a szállítmányozó cég még mindig svéd!) vagy angolul tudóval íratta volna meg a levelet, mert nyelvtudása nincs, ellenben gyalázkodni szívesen gyalázkodna. Hungarisztán über alles!)

Tobzódnak a finn sofőrt, és rajta keresztül úgy általában a finneket (mint népet, nemzetet) illető lejárató jelzők: rohadt vodkalefetyelő, köcsög, prosztó, büdösszájú, narkós, rénszarvaszabáló (bár hogy ez miért is negatív, az nem derül ki pontosan), büdöslábú, telibevertanyjú gyökér, bunkó, ökör, isten állata, vadparaszt, rénszarvasnyereg gyártó [sic!] (nyilván a lovasnyereg-gyártó magyarok/hunok az más...), kecskebaszó geci, tahó paraszt, finnvodkafüggő, tapló csupor, szarfaszú – hogy csak az első párszáz komment közül mazsolázzak egy kedvességet.

Mindezt (és még ennél cifrábbakat) ugyebár azért, mert egy (azaz 1) darab finn kamionsofőr vétkes volt egy koccanásban.

Lehetne itt ugyebár humorizálni, hogy milyen választékos, nyelvileg sokszínű tárházát mutatták be a magyar nyelvnek a derék kommentelők. Dagadtra röhöghetnénk magunkat egyik-másik hozzászóló önmagát nevetségessé tevő értelmi színvonalán. De nem lenne őszinte a vidámságunk, mert tudjuk, ez sajnos kőkemény hungarisztáni reality show. Az itt felsorakozó, elképesztő ostobasággal a való életben is mindennap találkozunk, csak még nagyobb dózisban.

Sajnos korántsem vígasztal, hogy tudom: a hőzöngők javarésze végsőkig frusztrált szájkaratés, aki csak az internet adta anonimitás védőburkán belül szivárogtatja végtelen bölcsességét és civilizáltságát (szerencsére a létező vagy nem létező erejét is). Azért nem vígasztal, mert ezek az emberek, akik egy koccanás ellentételezéseképp komplett országokat, népeket, nemzeteket néznek le, valamint válogatott trágárságoktól a gyilkosság különböző módozataiig terjedő szankciókkal sújtanák egy koccanás előidézőjét, elméletileg teljes jogú szavazópolgárok. Márpedig aki ilyen értelmi szinten áll, az bármire és bárminek az ellenkezőjére képes (kivételt képez persze az empátia, racionális ítélethozatal, arányosság mérlegelése, tolerancia, disztingválási képesség, humanizmus és hasonló civilizációs „marhaságok”). Ezek az emberek azok, akik életben tartják Hungarisztán agressziókultuszát, ők azok, akik az utakon ordítanak, dudálnak, káromkodnak, öklöt ráznak, előzés után satufékeznek büntésképp, vagy adott esetben (ha felmérték, hogy náluknál gyengébb vagy civilizáltabb az „ellenfél”) akár tettlegességre is fajulnak, önbíráskodnak. Ők azok, akik nem is értik, ez miért nem jó így. Ők azok, akiknek az esetében termékeny talajra hullik minden megosztó, nacionalista demagógia, akik a magukért beszélő tények ellenére is képesek lenézni és megvetni bármilyen más nemzetet, lett legyenek azok fényévnyi elérhetetlenségben Hungarisztántól. Ők azok, akik annak a neve mellé húzzák be az ikszet, aki hangosabban hőbörög és a legnagyobbat mondja és a legtöbb radikalizmust hirdeti, azaz aki a legtávolabb esik attól, ami a civilizált és kultúrált Európát megkülönbözteti azoktól a népektől, melyeket leginkább ők szoktak megvető lenézéssel emlegetni. Ők azok, akik bármikor készek gyalázkodó leveleket küldözgetni ismeretlen svéd szállítmányozó cégeknek, és primitív agyukkal fel sem fogják, hogy valójában mennyit ártanak közben Hungarisztán – amúgy sem makulátlan – imázsának. Ők azok, akik miatt a normális kisebbség folyamatosan szégyenkezik külföldön és belföldön egyaránt. És ők azok, akik összefogni leginkább csak valami/valaki ellenében tudnak.
Ez az igazi tragédia, nem Csikós úr lezúzott bal hátsó lámpája.

A svéd Mergamentő expedíció nagyszerűen indult, és korántsem csak az autó miatt. Olyan szívesen lelkesedtem volna tovább is!
Ismét nem hagyták.

Kár volt érte.

Nézem a TV-t reggel félálomban. Peregnek az unalmas, hírnek álcázott, szövegipari termékek, majd egyszercsak megjelenik nemzetközi hírnévre szert tett köztörvényes bűnözőnk (mellesleg olimpiai bajnok birkózó), F. Péter, amint a ferihegyi reptéren kommandósok gyűrűjében, arcán boldog vigyorral söpri be a „te vagy a legjobb!” kiabálásokat és ovációt.

És itt megint lefagy az operációs rendszerem egy pillanatra.

Mert az egy dolog, hogy egy birkózó a bűnözés jövedelmező mezsgyéjére lép. Láttunk már ilyet, nem mondom ugyan, hogy mi mást várjunk egy olimpikon birkózótól (véletlenek nincsenek, mégsem sakkvilágbajnok ugyebár), mert nekem azért lenne egy minimális, amolyan teljesen idealista elvárásom minden olimpikonnal szemben, de tudomásul veszem a tényt, hogy számára a drogtermesztés jobb biznisznek tűnt, mint köztiszteletben álló sportolónak lenni. Van ez így.

Az is egy dolog, hogy vannak haverjai (szám szerint 4-et említett a sajtó), akik kimennek elé a reptérre, hogy legalább egy pár percig lássák a pár évre hűvösre kerülő spant.

Na de hogy ugyanezen haverok – a barát személye miatti szégyen, és az ebből fakadó szerény meghúzódás helyett – magyar zászlóval, ovációval és harsány világ legjobbikának nevezéssel pózolnak a nagy számban megjelent sajtó képviselői előtt, az azért erős kávé reggel, éhgyomorra.

Mert miben is a világ legjobbika F. Péter köztörvényes? Nehezen tudom körvonalazni a sejtésemet, de ha tutira akarok menni, akkor talán annyit mondhatok teljes bizonyossággal, hogy valóban ő a legjobb magyar, drogtermesztőként ismertté vált olimpikon. Hát, fene tudja, azért ez így, ebben a formában nem egy olyan nagy truváj...

Azt is kiabálták a haverok, hogy „Itt van Farkas Péter olimpiai bajnok!” Hogy ezesetben mi járhatott a szóban forgó agytrösztök fejében, annak kitalálására végképp nem vállalkoznék, ugyanis

1. nulla bit agykapacitással is feltételezhető, hogy a nagy számú sajtó egészen nyilvánvalóan tudta, hogy ki érkezik (ugyebár nem teljesen véletlenül másztak ki Ferihegyre az éjszaka közepén);
    
2. F. Péter köztörvényes akkor és ott egészen bizonyosan NEM olimpikonként volt jelen, minthogy a kommandósok kísérete sem csak kártyapartnerként avagy díszletként glasszálgatott mellette – úgy is mondhatnánk, hogy egy igazi olimpikon kvázi tájidegen egy ilyen közegben, az ebből eredő következtetés pedig nem az, hogy F. Péter a kommandós szakszervezet éves bálján ad éppen autogramokat az őt kísérő derék, marcona úriembereknek, hanem hogy éppenhogy ő van itten erőszakszervezetileg kísérve, mégpedig jó okkal, és különösen nem olimpikonként, hanem veszélyes köztörvényesként;
    
3. nehezen érthető, miért kellett a 2. pontban kifejtett tényálladékra azon – amúgy nem érdeklődő, ám véletlenül arra csellengő – emberek figyelmét felhívni, akik eladdig nem realizálták a helyzet tősgyökeres hungarisztáni báját: a bilincsbe vert fickó egy magyar olimpikon... A magyar olimpikonok nevében én direkt megköszönném ezt a lejárató reklámot a derék haveroknak.

Egy müzlivel később azt is megtudom, hogy F. Péter kiadatásáról természetesen beszámoltak Andorrában, és feltételezem, a kiadatási útirány révén érintett Spanyolországban is, de azt hiszem, ilyen kis színes csemegére a világ minden bulvárszerkesztője örömmel ugrik – talán nem túlzás tehát azt vélelmezni, hogy F. Péter életében másodszor is nemzetközi hírnévre tesz szert, igaz, nem olyan szépen csillogóra, mint az első alkalommal, de hát ne legyünk telhetetlenek, ez is egy teljesítmény.

Tegyük hát félre a szokásos hungarisztáni elégedetlenkedést és örüljünk neki, milyen nagyszerű hírünket viszi a világban! Köszönjük, Péter!
És persze ne feledjük a haverokat: köszönjük meg nekik is, amiért a magyar zászló szorgalmas lobogtatásával, az ovációval, a legjobbozással egyértelművé teszik világszerte, kikre is vagyunk mi büszkék. Nem kétséges: ő a mi kutyánk kölyke!

Még ki sem hűlt a hír, miszerint a Malév részben vagy egészben visszakerül az államhoz, máris több oldalról támadták, hogy ez a lépés mennyire sérti az EU-s versenysemlegességet, milyen piacellenes, ésatöbbi, ésatöbbi.

Alighanem ez mind igaz. S bár a svájci és belga példát citáló ellenérdekeltek arról mélyen elfeledkeznek, hogy Malévhoz hasonlatos, újabb és újabb állami tőkeinjekciókkal vastüdőn tartott európai „nemzeti” légitársaságok szép számmal akadnak (példának okáért az Alitalia valószínűleg erős esélyes lenne a legtöbbször konszolidált légitársaság kontesztben), azért nem tartom lehetetlennek (miként különösebben elvszerűtlennek sem), hogy az EU keze gyorsabban fog eljárni egy ilyen nyugat-balkáni periférián, mint az erősebb érdekérvényesítő képességekkel rendelkező országok esetében.

Tegyük hozzá azonnal, hogy gyors fejszámolást követően nekem sem tűnik annyira jó ötletnek, hogy már megint az adófizetők fizessék meg a még mindig posztszoci körülmények között üzemelő nagyvállalat elképesztő pazarlásait, a menedzsmentek (szigorúan többesszám!) alkalmatlanságát, dilettantizmusát, vagy cinikus cégzüllesztését.

De.

Felmerülnek talán egyéb szempontok is, melyek a Malév azonnali beszántása ellen szólnának. Most ilyen elavult fogalmakkal, mint történelmi, sőt, kultúrtörténeti jelentőség, országimázs, sok évtizedes szakmai tapasztalat, javarészt eseménymentes repülési teljesítmény ablakon kidobása – nos, ezekkel nem hozakodnék elő, mert rövidtávú gazdasági előnyöket szem előtt tartó, s ehhez mérten szemellenzős korlátoltaknak ez amúgy is falra hányt borsó lenne.

Más kérdés, hogy mitől különb még egy nemzeti légitársaság. Hát mondjuk attól, hogy reprezentál. Hogy diplomáciai szerepet is betölt. Gazdasági potenciált kommunikál. Igen, ezeket mind-mind nagyon nehéz jó magyar forintra váltani, különösen akkor, ha konkurrenciaként valaki abban érdekelt, hogy az ilyen tényezőket elbagatellizálja. Nekik nem is rovom fel mindezt, bár tény, hogy kissé nagyon gusztustalan, amint a Malév hátán felkapaszkodottak most zokszó nélkül hátbaszúrnák a céget, ahol megtanulták a szakmát. Illetve szakmákat, vagy ha repülős terminológiában jobban érthető: szakszolgálatokat. De hát megszoktuk, Hungarisztán vagy mifene, gerinctelenség, permanens hányinger be van táblázva minden napra.

Ami viszont a megszokott reflux ingereket is übereli, az az, ahogy a Wizzair reagált. Eme neves cég ugyanis nem bírt várni. Pedig csak egy kicsit kellett volna visszafogni a nyálhabzást, s a sunyi hátbatámadást: a Malév koncra ugyanis a kiélezett versenyben egészen bizonyosan egy sor másik cég is ráugrott volna (mint ahogy például a Travel Service már mozdult is). Simán elvégezték volna a piszkos melót Brüsszelben, a Wizzair pedig székében kényelmesen hátradőlve, az árulkodás potenciális előnyeit így is, úgy is első kézből élvezve, megőrizhette volna a tisztességesség – amúgy talmi – látszatát.

A Wizzair döntéshozói azonban nem így választottak. Nekik kellett lenniük az elsőknek, akik felnyomják a Malévot az óvónéninél.

Nos, az okot értjük. A mentalitást már kevésbé, de tudjuk, hogy ez nem áll távol a káeurópai lelkek berendezkedésétől. Szomorú menedzseri butaságot sugall viszont az az érvelés, mely a Malévot a Wizzair konkurrenciájaként látja. Ez ugyanis sosem volt így, és valószínűleg soha nem is lesz így. Merőben más választja ugyanis közlekedési eszközeként a valamivel drágább, ám jóval kultúráltabb céget. Aki eddig a Malévot válaszotta a brüsszeli desztinációra, az nem azért választotta, mert szeret sokat fizetni, hanem azért, mert nem akar még egyszer annyit földi közlekedni, amennyi idő alatt átrepülte fél Európát, valamint – és itt tessenek figyelni, kedves Wizzair tótumfaktumok – mert gyűlöli a balkáni hangulatot, amit a Wizzair fillérbaszó üzleti politikája magával hoz. Gyűlöl kőbunkó utazóközönséggel egy társaságban lenni, akik nem bírnak sorba állni, akik fél órával a gép indulása előtt már tülekednek, lökdösődnek, beelőznek, s ezáltal minden nem kőbunkót is arra kényszerítenek, hogy süllyedjenek le az ő szintjükre, ha jót akarnak – és mindez azért, mert nincs helyjegy. Drága Wizzair menedzsment: a XXI. században, Európa közepén, a teljesen automatizált jegykiadó és kezelő rendszerek korában Önök egy ilyen pitiáner spóroláson bukják el a Malévot választó utazóközönség javarészét. (Nem, a pótcselekvésként hadba állított prioritásos beszállás nem minősül helyjegynek, mert nem szünteti meg a balkáni érzést, különösen akkor, ha a szolgáltatás megvásárlása sokhelyütt nem garantál valódi tartalmat.)

Gondolom, a sok nagykutyának idáig már nem sikerült eljutni a gondolkodásban. Nem baj, tessenek menni árulkodni, megelőzve mindenki mást – aztán ha a temérdek balfaszkodása mellett azért számos erénnyel is rendelkező nemzeti légitársaságot már beszántották, de az utazóközönsége mégsem a Wizzairnél kötött ki, akkor majd tessenek elgondolkodni legalább utólag, hogy vajon mi lehetett a probléma. És akkor majd neki lehet menni a jointly operated Malév járatok nevető harmadikjainak, akik learatták az árulkodásból származó hasznot. Csak ott már nem döglött oroszlánokba kell rugdosni...

Törjön be középületbe Ön is! Lopjon onnan, gyújtson fel autókat, menjen neki a tehetetlen rendőrségnek, randalírozzon, verje szét a várost! Okozzon anyagi kárt! Vandálkodjon! Félemlítsen meg törvénytisztelő állampolgárokat (már ha talál még ilyet), legyen agresszív, szólítson fel másokat is ilyen magatartásra! Csináljon ebből akár rendszert is Ön! Erre buzdít a Fővárosi Bíróság legújabb, humoreszknek is beillő határozatában.

Na persze nem konkrétan ezt mondta a nagytiszteletű döntéshozó (avagy döntéshozó testület), de a rendőrség maradék tekintélyét ismételten (immáron szisztematikusan – ld. a korábbi bejegyzést hasonló ügyben) szétverő bíróság tulajdonképpen ezt az üzenetet közvetíti ezekkel az ítéleteivel és indoklásaival.

Ha ugyanis a bíróság szerint az nem szervezkedés, hogy „A tévészékház ostroma előtt Toroczkai László kihangosítva szólította fel az embereket, hogy vonuljanak a Kossuth térről a Szabadság térre”, akkor nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mi minősül annak.

Lehet, hogy jogi csűrés-csavarással be lehet bizonyítani, hogy a szervezkedés az valójában csak akkor áll fenn, ha emailen, faxon, telefonon, élőszóban, rádióban, tévében, interneten és írott sajtóban egyaránt bejelenti valaki a bíróságnak, hogy kéremszépen, én most akkor egy kicsit szervezkednék tévészékház ostrom ügyében; ezzel szemben minden más tulajdonképpen csak lírai költemények döngicsélése eolhárfa kísérettel. De vajon azért tartunk-e igazságszolgáltatást, hogy teljességgel ferde ítéleteket hozzon teljességgel abszurd indoklásokkal?

Kérdés, hogy mi értelme az értelem megerőszakolásának, és főképp a szerecsenmosdatásnak.

Egyszer már írtam, hogy szeretném azt hinni, hogy mindössze lefizették a bíróságot, hogy ilyen felelőtlen módon ítélkezik – ez lenne ugyanis az egyszerűbb eset. Ha nem ez áll fenn, akkor ugyanis sokkal nagyobb a baj: valakik valahol nagyon meghibbantak. Vagy azok, akik úgy érzik, teljesen korrekt, hogy magukat forradalmárnak képzelő legendás bajkeverők, nota bene: közönséges huligánok szabadon garázdálkodhatnak és tetteikért semmi felelősséggel nem tartoznak, vagy azok, akik ellehetetlenítik (akár jogalkotói, akár joggyakorlói szinten), hogy a társadalmi rendet, közbiztonságot veszélyeztető alakok elnyerjék méltó büntetésüket.

Mert az, hogy ezek a díszpintyek gondolnak egyet és törnek-zúznak, vandálkodnak, gyújtogatnak kedvük szerint, az egy dolog. Aljanép minden társadalomban akad.

Az is egy dolog (bár tény, hogy eléggé magáért beszél), hogy utólag, mikor a társadalom számonkérné a derék úriembereken és finom hölgyeken, hogy mégis hogyan képzelték mindezt, akkor sunyi módon, farkukat behúzva mutogatnak mindenki másra, ők nem csináltak semmit, ott sem voltak, pláne nem szervezkedtek, különben is tessenek bizonyítani bármit, mert ők maguk a ma született bárányok, a megtestesült ártatlanság. Az ő kezükhöz vandalizmus, bujtogatás, agresszió ugyan nem tapad! Még a feltételezés is sértő! (És közben cinikusan összeröhögnek az őket jó pénzért védő ügyvédmaffiával, akik majd behajtják az államon/felperesen (ami jelen esetben a rendőrség, tehát szintén az adófizetők) a perköltséget. Kicsit ugyan a hányinger kerülget, hogy tulajdonképpen én szponzorálom a tisztelt csürhe agresszióját, illetve mind az abból származó anyagi kárt, mind a tetemes ügyvédi költségekeit, de ezen felháborodni már fáradt vagyok – számoljanak el a lelkiismeretükkel ezen ügyvédek, már ha van még nekik olyan, vagy egyáltalán volt valaha.)

Az azonban egy teljesen más történet, amikor a társadalmi igazságosság letéteményesei, a bírák böfögik a képünkbe, hogy mehetünk a sunyiba, – Örkényt parafrazeálva – lófasz fog itt folyni, nem igazságszolgáltatás. Ez ugyanis már olyan kaliberű társadalomrombolás, amiről a napi szinten általuk felmentegetett pernahajderek még csak álmodozni sem mernek. Ezzel ugyanis azt mondják: merj Toroczkai / Budaházy stb. lenni, a következménye nulla. Tedd tönkre a környezeted, városod, hazád – mi nem fogunk érte elítélni. Megtaláljuk a módját, hogyan mosdassunk ki a szarból.

Mit mondhatnék? Alighanem ki kéne állnom néhány bíró villája elé, és hangosbeszélőn buzdítani a népet, hogy gyújtsák föl. Hiszen mint tudjuk, ez nem szervezkedés.

***

Körülbelül 15 éve hallottam a rádióban egy amúgy igen szimpatikus bíróval egy hosszú és elég erősre sikerült interjút. Egy ponton az úriember szomorúan azt találta mondani: Magyarországon nem igazságszolgáltatás van, hanem joggyakorlat. Finom distinkció, de egyre gyakrabban jut eszembe eme tényleíró megállapítás.
Egyetlen dolgot szeretnék tudni, de nagyon: vajon kinek jó ez, és miért.

A csapból is az folyik, hogy ajaj, baj van a magát ma született bárányként pozicionáló, amúgy főként elszámoltatást, a politikai/gazdasági élet megtisztítását követelő és hirdető párttal, merthogy nem számolt el a pártpénzekkel 2003 óta.

A fő probléma nem azzal van, hogy nem számolt el. Láttunk mi már ilyet sokkal nagyobb nagyságrendben is, sőt, mást sem látunk, csak ezt. Rendes magyar ilyen szenzációra fel sem kapja már a fejét, hiszen ez tulajdonképpen nem is hír. Hír az lenne (igaz, az valóban világrengető!), ha valamelyik párt elszámolt volna. Mármint úgy rendesen, nem csak úgy kamuból.

A fő probléma még csak nem is azzal van, hogy az emlegetett párt nem tartja magát összeférhetetlennek saját magával. A magyar erkölcs egyedüli letéteményeseként definiálván önmagát mondjuk szemet szúrhatna neki egy s más, de a húsosfazékhoz navigálás kellős közepette nem várhatjuk el tőlük, hogy kollektív harakirit kövessenek el egy ilyen kis marginális affair miatt. Hiszen ők attól még erkölcsösek, akárki meglássa – hiszen ezt mondják magukról már mióta! Bolond, aki nem hiszi. A saját háztájon még akad sepergetnivaló, de az országot biza seperc alatt rendbetennék, kisdobos becsszó. (Ja, az nem, mert komenyista találmány. Hát akkor igazmagyari becsszó, annak már csak hiszöl, nem?)

Hagyjuk tehát a pártot, mert az igazi problémát nem a jól érthető indokokból elkövetett parasztvakításokat szajkózó vezetőség jelenti, hanem a kézivezérelt, az ÉS logikai operátor használatáig el nem jutó hívek, akikkel nagyjából a következő morális szintű diskurzusokat lehet lefolytatni bármelyik tetszőleges online és offline fórumon:

– No, szép kis firma ez a Vona-banda! Papolnak itt az elszámoltatásról, aztán lám, lám, ők is pont úgy sumákolnak, mint az összes többi.
– Nem is, mert igazából őnekik eddig nem volt támogatottságuk, ezért nem is volt mit ellopniuk. Különben is, minden önkéntesen megy, csak adakozásból és társadalmi munkából tartja fönn magát a párt.
– De hát induló pártként legalább 70milliót kapott kampányolásra, ügyészségi vizsgálatot indítottak ellenük, ez már csak jelent valamit, nem?
– Ó, hát az nagyon érdekes! Pont most, mikor választások! Csak a vak nem látja, hogy zsidó-bolsevik-kommunista-cigány lejáratókampány!
– Nono, azért nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja!
– Ismerjük mi az elfogulatlan igazságszolgáltatást!
– De hát nem éppen a Jobbik akar kíméletlen igazságszolgáltatást, elszámoltatást, sőt, leszámolást? Nem ők hirdetik magukról, hogy ők tiszták? Hogy a legfőbb erényük, hogy nem lopnak/csalnak/hazudnak? Hogy keveredhet a közelükbe ügyészségi vizsgálat mégis, ha egyszer ők annyira tiszták?
– Ármány, lejáratás, hangulatkeltés, mert félnek a hatalomátvételtől, az igazi számonkérés eljövetelétől! Hiszen jól tudjuk, a többi párt mennyivel többet lopott és lop!
– Ebben nincs is vita. A kérdés az, hogy miért tekint magára erkölcsileg kiemelkedőbbnek a Jobbik, ha ugyanazt csinálja, mint a többi párt.
– Nem ugyanazt csinálja, mert nem az államtól lop, hanem csak az adakozók pénzével nem tud elszámolni. Illetve el fog tudni, már dolgoznak rajta.
– Ezekszerint a saját híveit meglophatja a párt, az erkölcsileg helytálló?
– Mocskos liberálbolsevikzsidókapitalisakomenyistafideszes lejáratókampány.
– Az tény, hogy 2003 óta nincs elszámolása a pártnak.
– A többi sokkal többet lop.
– Akkor tehát mégiscsak vannak elszámolásbeli hiányosságok.
– Nem, nincsenek.
– De hát ügyészségi eljárás...
– Szocialistaszadeszesfideszes lejáratókampány. A zsidók és a cigányok tehetnek róla.
– Nem érted? Nem az a fő vitapont, hogy a Jobbik lop-e vagy sem. Az a fő vitapont, hogy hogyan képzeli, hogy azt állítja magáról, hogy ő a magyar erkölcs egyedüli letéteményese, ÉS közben pedig mégsem számol el a pártpénzekkel?
– Az nem érdekes, mert a többi párt sokkal többet lop. Különben meg most jut eszembe, nem is lop, mert igazából őnekik eddig nem volt támogatottságuk, ezért nem is volt mit ellopniuk. Minden önkéntesen megy, csak adakozásból és társadalmi munkából tartja fönn magát a párt.
– ...

Da capo al fine.
Míg az okosabb meg nem unja.

Van az indexnek egy rovata, ahol rendszertelen időközönként Joób Sándor mondja meg a tényeket és egyéb annak látszó ojjektumokat jól. Mármint csokorba szedi az egy-egy téma köré jegecesedő nyilatkozatokat, kontrákat, rekontrákat, szub-, hirs- és mordkontrákat, valamint Fedák Sárit személyesen. Joób ezeket jól összerázza, és úgy tálalja, hogy közben direktben igyexik nem véleményt mondani, mert hát ő egy ilyen gáncsnélküli lovag, a jelek szerint hisz a liberális újságírásban, miszerint ha ütköztetjük x-et, y-t és z-t (esetleg továbbá mínusz x-et, mínusz y-t és mínusz z-t), akkor a Nagyműveltségű Nyájas Olvasó majd kimazsolázza magának, hogy ki állította a tutti frankót, a többiről meg jól megyjegyzi az ő memóriájával, hogy nemtelen hazug. Hát, a gyakorlatból ismerjük, hogy ez saccperkábé mennyire üzemképes, de most nem erre akarok kilyukadni.

Történt, hogy Joób úr – bár nem a rovaton belül jelentette meg – ismét fabrikált egy szájbarágást, ezúttal a BKV sztrájk idején szárnyra kapott pletykákból, urbánus legendákból és egyéb népszerű műfajokból. Most attól tekintsünk el nagyvonalúan, hogy kábé több, javarészt általa feltett kérdést hagyott megválaszolatlanul, mint amennyit megválaszolt, mert valahogy talán be tudom majd tölteni a tátongó űrt tudásra szomjúhozó elmémben. Koncentráljunk viszont egy sajnos méltatlanul elsüllyedt, ámbátor igen kiváló (minden irónia nélkül mondom) párhuzamra, ami mindenképpen figyelemreméltó (lett volna), még ha kissé demagóg módon húzta is elő (de hát miért pont ő ne legyen az, ha a politikusoknak szabad, meg jó ügy érdekében, meg különben is, az vesse rá az első követ, aki ..., ugyebár).

Szóval, Joób úr arra az összehasonlításra jutott, hogy 2009-ben egy BKV sofőr (igaz, mindenféle pótlékkal és juttatással egyetemben) átlagosan havi nettó 197491 forint bevételhez jutott, míg ezzel szemben egy közoktatásban dolgozó tanár hasonló paraméterekkel (azaz minden nem-bérjellegű juttatást beleszámolva) átlagosan havi nettó 166ezer forintot vitt haza.

Nos, hagyok egy kis időt a fönti két adat emésztgetésére. És kivételesen én sem írok semmiféle véleményt hozzá, se demagógot, se mást, mert akinek ez nem szúrja a szemét, annak úgyis fölösleges lenne, a többinek meg minek.

Aszongya a médiában az egyik kézről elnevezett párt, illetve ennek felkent vezetője, hogy azért delegálta a Pörzse nevű furcsángondolkodót^® jelöltként, merthogy – idézem – „hiteles tudott maradni”.

Muhaha.

Nem, nem érdekel, hogy jogos-e a sztrájk vagy sem. (Amúgy kb. 70%-ban egyetértek Tóta W. Árpád álláspontjával az állami szektorban elkövetett sztrájkügyben, de itt és most nem mennék bele miért vannak fenntartásaim 30%-ban).

Az sem érdekel, hogy a folytatólagosan válogatott gazemberek által vezetett BKV végül megadja-e a hasonlóképp válogatott (ám valamivel kevésbé jól fizetett) gazembereknek a zsarolási pénzt. (Nem azért nem érdekel, mert érdektelen vagyok. Épp ellenkezőleg: nagyon is tudatosan szemlélem Hungarisztán történéseit, csak túlléptem már egy pontot: nem látom a reményt, hogy bármi változhatna, fölöslegesen meg nem fogom túráztatni magam. Mondjuk jó kérdés lenne, hogy akkor meg mivégre ez a blog. Hát, erre nemigen tudnék válaszolni.)

Az egyetlen dolog, ami a sztrájkkal kapcsolatban érdekel, az az, hogy az én jogaimat és lehetőségeimet mennyiben korlátozza a szakszervezetek átgondolatlan, félrepozicionált akciója. (Merthogy ugyebár ez a sztrájk a legkevésbé érinti azokat, akik tehetnek róla: az ún. „menedzsment” (bár nagyon kelletlenül használom rájuk ezt a szót, mert azt a tévképzetet sugallja, hogy menedzselnek, intéznek, vezetnek valamit) és a politikusi gerinctelenek már rég nem az összehányt, összevizelt, összeszart, csövesszagú, lerobbant, összegraffitizett, füstöt utastérbe pöfögő, fűtetlen, huzatos, mocskos járműveken közlekednek havi 10 ezerért, hanem szép nagy fekete céges autókon adófizetői pénzből.)

Engedtessék meg nekem, hogy a bérletem áráért egy picit önző legyek. No nem annyira, mint a tömegközlekedésre kényszerülő (!) emberek türelmével maximálisan visszaélő szakszervezetek, hanem csak egy icipicit, épp csak annyira, amennyi bőven jár nekem a pénzemért.

Szóval, ha mondjuk az észérvek egy jelentősebb csokrát félretenném, akkor akár még arra is kapható lennék, hogy szolidaritást vállaljak sztrájkolókkal (a szimpatizálás azért már erős kifejezés volna). Nem mondom, hogy könnyen menne, mert ugyebár nap mint nap találkozom a BKV színvonalát méltó módon képviselő agresszív, bunkó sofőrökkel, olvasom a BKV-s kalandokat (melynek ha csak a tizede, mit tizede, százada igaz, már akkor is fejeknek kellene hullania minden létező szinten), és azt gondolom, jogosan merülne fel bennem, hogy mivégre kapjanak ezek bármit is, pláne ilyen áron, ha egyszer úgy végzik a munkájukat, ahogy. A karakánabb énem azt mondja, vastagon örülnék a helyükben, hogy munkám van. No de ne vádoljon senki szívtelenséggel és empátiahiánnyal. Két diplomával, befejezés előtt álló doktori fokozattal, kiváló nyelvismerettel, több éves külföldi munkatapasztalattal, egy rakás jártassággal kínálnak nekem bruttó 148ezer forintos fizetést a derék hungarisztániak, így inkább a tisztes munkanélküliséget választva tökéletesen meg tudom érteni a BKV magasan képzett, kiváló munkatársainak követeléseit, miszerint nekik jár az, amit megkívánnak. Most ugyan csak az eddig meglévő kollektív szerződés feltételeiért sztrájkolnak, de ki jósolhatná meg felelősséggel, a következő követelésük vajon mi lesz. Végtére is, ha a sztrájk beválik (márpedig a munkakörből eredően elég durva nemzetgazdasági kárt tudnak okozni), mi akadályozza majd meg benne őket, hogy ne ismételjék meg amikor csak akarják?

Tegyük félre eme fejtegetést, már csak azért is, mert nem szeretnék ötleteket adni. Viszont vizsgáljuk meg végre, hogy ha ennyire empatikus vagyok, akkor a post címében vajon miért is küldtem el a JQA-ba a BKV-s szakszervezeteket!

Nos, a válasz igen egyszerű. Felőlem legyen sztrájk, akár (ha nehezen is) még szolidaritok is. De az, hogy cserébe a szakszervezetek arra sem képesek, hogy megállapodjanak egy minimum szolgáltatási szintben, valamint hogy az ennek megfelelő menetrendet kidolgozzák ill. közzétegyék, az mindennek a teteje. Ez ugyanis már nem arról szól, hogy zsarolják a céget (és azon keresztül persze a mi zsebünkben turkálnak), hanem arról, hogy az illetékesek úgy vélik, nekik csak jogaik vannak a sztrájkolással kapcsolatban, az utazóközönséget illető kötelességeik pedig figyelmen kívül hagyhatók.

A BKV kríziskommunikációja így délután öt óra körül (miután hetek óta lebegtetik a sztrájkot – rákészülni tehát éppenséggel lehetett volna) nagyjából a következő kulcsszavak köré épített mondatokból áll:
– várhatóan
– bizonytalan
– nem közlekedik
– a korábban írtakkal ellentétben mégsem
– sajnos mégsem.
(forrás: A 2010. január 12-ére meghirdetett sztrájk alatti közlekedés a Fővárosban és Aktuális forgalmi helyzet)

Az, hogy emberek tíz- vagy százezreit károsítják meg, felbecsülhetetlen nemzetgazdasági károkat okoznak, de még csak tájékoztatni sem képesek, mindent elárul a cinikus, munkakerülő hozzáállásról, úgy a BKV, mint a szakszervezeteik részéről. Mottó: minden és mindenki le van szarva, csak én jöjjek ki jól anyagilag.

Merthogy a sok terelés mellett elsikkadt egy eléggé lényeges hír: a kollektív szerződés lejárta igazából a szakszervezeti vezetőknek fáj: a BKV ugyanis évi 142 millió forintot fordít a 12 szakszervezeti vezető bérezésére (járulékok nélkül). Ez átlagban havi 983ezer forintos bruttó fizetés, ha a most veszélyben forgó prémiumokat is beleértjük. (Ld. a szóban forgó keretes írást itt ill. az általam ugyan nem preferált, de itt kivételesen gyönyörű írást közlő bulvárlap cikkét arról, hogyan hárítanak a sarokba szorított, ám szokás szerint szégyentelen kutyák.)
Évi 142 millióba kerül tehát nekünk az, hogy a szakszervezeti vezetők egy nyomorult sztrájkmenetrendet ne tudjanak összeállítani, valamint hogy a havi 10ezres bérletért minimum szolgáltatást se kapjunk.

Hát, röviden ezért mehet a pokolba az összes. Eljátszották nálam a hitelüket, a szolidaritásnak annyi.

Az egyetlen kérdés az maradt, lesz-e képe a BKV-nak jegyet/bérletet ellenőrizni a sztrájk napjaiban.

Az utóbbi időben kezd nagyon elharapódzni a gyakorlat, hogy ha egy közlekedési cég – a tisztánlátás kedvéért nekifutok még egyszer: közfeladatot ellátó közlekedési cég – alkalmazottai sérelmeznek egy szakmai vagy bérezésbeli problémát, akkor nekiállnak sztrájkolni, vagy a minapi BKV-s káosz esetében úgymond passzív ellenállást folytatni.

Namármost az is egy szépséges helyzet, hogy Hungarisztánban úgy lehet passzívan ellenállni, hogy a szóban forgó alkalmazottak egyszercsak betartják a szabályokat. Ebben ugyanis legalább két dolog bennefoglaltatik:
a) eddig nem tartották be a szabályokat
b) olyanok a szabályok, hogyha betartják őket, megbénul a cég.

A b) ponttal egyszerű végezni: nem másról van itten szó, mint a szokásos hungarisztáni dilettantizmusról, amellyel lépten-nyomon találkozni. Olyanok hozzák a szabályokat, akiknek lövésük nincs hozzá, illetve olyan szabályokat hoznak, amelyeket jobb lenne nem meghozni.

Az a) pont ennél egy fokkal érdekesebb, ugyanis itt tulajdonképpen egy merőben újszerű hungarisztáni jelenségnek lehetünk szemtanúi: valakik elismerik, hogy folytatólagosan áthágták a szabályokat. Persze ők nem egészen így fogalmaztak, de azáltal, hogy kihangsúlyozták, a passzív ellenállás annak az eredménye, hogy egyszercsak betartották a szabályokat, azzal egyszersmind azt is elismerték, hogy eddig ez nem volt így, azaz tulajdonképpen felelősök azon közállapotok kialakulásában, amelyek lehetővé teszik számukra az úgymond passzív ellenállást. (Azaz a szabályok betartását. WTF???)

Persze a buszvezetők javarésze valójában leszarja, milyen állapotban van a járműve, nem ezellen sztrájkol ő. Zsarolásának a tárgya merőben juttatásbeli természetű, a szakmai (ál)érvek csak kamu indokul szolgálnak. Tudjuk ezt mindannyian, nincs ezzel probléma.

A probléma a sztrájkolással kezdődik, illetve itt is folytatódik és itt is ér véget. Nem lehet ugyanis eléggé elképedni azon a butaságon és/vagy cinizmuson, amivel a terv kiagyalói elvétik nemcsakhogy a célpontot, de magát a céltáblát is.

A sofőrök (és felbújtó tettestársaik, a szakszervezetisek) ugyanis a trilliócsillió forintokat elsíboló menedzsmentre (illetve az annak álcázott izére) dühösek/irigyek, de sajnos ahhoz nincs elég kreativitásuk/bátorságuk, hogy velük szálljanak szembe, ezért az utast büntetik. Azt, akiből élnek. Azt, aki ha elpártol a tömegközlekedéstől (amire minden oka megvan), akkor egyre több közlekedési alkalmazottnak lesz sanyi. Nem átmenetileg, hanem végleg. A most magukat okos sztrájkolónak/ellenállónak gondolók pedig nem kevesebb pénzt fognak kapni, hanem nagyon is konkrétan nullát. Mehetnek hullát mosni – már ha lesz mivel munkába járniuk.

Hogy az absztrakció ezen szintjéig nem sikerül ellátniuk, az egy dolog – nem is azért fizetik őket, hogy a relativitáselméletet csiszolgassák összefele a kvantummechanikával. Na de azt nem észrevenni, hogy miattuk (és akkor innentől nyugodtan veheti magára a MÁV is) olyan emberek tíz- vagy akár százezrei szívnak, akiknek semmi de semmi közük ahhoz, hogy az említett cégeknél kik és hogyan lopják szét a közvagyont, illetve hogy emiatt miért az egyszerű talpas sofőröknek lesz kevesebb a borítékban – nos, ehhez nem kell 180-as IQ. De konkrétan még csak 70-es sem, tehát elméleti esély akár még kínálkozhatna is rá, hogy felfogják: nagyon nem kóser, hogy a BKV vezetések bűneiért az utasok bűnhődnek.

Kicsesznek a sofőrökkel a saját elöljáróik? Ki hát. Nem kötelesek eltűrni? Nem hát. Támogatná őket a közvélemény, ha normálisan állnának ki az érdekeikért? Támogatná, vastagon. Elővenné-e minden jó érzésű ember a vasvillát is akár, hogy elűzzék végre a sok szégyentelen rablót? Nem kérdés, elővenné, s még használná is.
Akkor meg mi a francért nem lehet gondolkodni három másodpercig, és olyan módszert találni, ami nem a vétlen utazóknak fáj, hanem a vastagon sáros vezetésnek? Mert véletlenül nem az utast szívatnák, és az nem fér össze a BKV íratlan szabályaival?

Mi lenne, ha első körben mondjuk a szakszervezetek tökét kapnák el, és azt mondanák a sok senkiházinak: nem azért tartunk el benneteket, csesszétek meg, hogy a fizető utassal baszkuráljatok. Menjetek neki a menedzsmentnek: találjatok kompromittáló szerződéseket/iratokat (ne mondjátok, hogy nem tudtok ilyenekről), pereljétek őket, fizettessétek vissza velük az ellopott milliárdokat, építtessétek le a bürokratikus/politikai vízfejet, találjátok meg azokat a szarságokat, ami miatt a BKV/MÁV Európa legdrágább, ugyanakkor legmocskosabb, legbüdösebb, legbunkóbb (és lassan legszabálytalanabb) közlekedési társaságaivá váltak – ez lenne a dolgotok, nem a közfeladat elszabotálása.
Vagy ez így nem megy? Vajon miért nem? Tán csak nem azért, mert ehhez kicsik vagytok, vagy mert mindannyian benne vagytok a buliban? Az üzemanyag és alkatrészlopásban -újraelosztásban? A sógorkoma rendszerű tanácsadásokban, szolgáltatásmegrendelésekben, kamu teljesítésigazolásokban, nagyösszegű kifizetésekben, kiszervezésekben, hűtlen kezelésekben és társaikban?

Vagy ha az agyatlan (cserébe legalább inkorrekt) szakszervezeteitek nem tudnak/mernek mit kezdeni a menedzsmenttel, akkor kenjétek be kutyaszarral a szolgálati autóikat minden nap, eresszétek le mindegyiknek az összes kerekét, kerüljenek rájuk vicces feliratok, bánom is, találjátok ki – én, az utas adjak tanácsokat?

Egy dolog nem opció: az, hogy az utasokkal baszakodtok. Ez ugyanis nem csak sunyi, ostoba cinizmus, de hatalmas öngól és egyben butaság is. A saját jövőtöket kockáztatjátok ugyanis. A léc már most is nagyon rezeg: Hungarisztánban ugyanis kitartó munkával sikerült elérni, hogy az individuális közlekedésnek semmilyen szinten nem alternatívája a közösségi tömegközlekedés. Nem gyorsabb, nem komfortosabb, nem környezetkímélőbb, de még csak nem is olcsóbb. A BKV havi 10ezer forintért kínálja, hogy fűtetlen, összehányt, összepisált, összeszart, mocskos, büdös, takarítatlan (=fertőzésveszélyes), összegraffitizett, összekarcolt, kulturálatlan járműveken bunkó, agresszív sofőrök és még bunkóbb/agresszívabb ellenőrök packázzanak az utassal – azzal az utassal, akit kiszámíthatatlan járatsűrűségekritkaságű járművek kiszámíthatatlan idő alatt juttatnak el A-ból valahova (nem B-be, mert épp terelés, túrás, megállóáthelyezés, vágányfelszedés, járatmegszüntetés van), miután kiszámíthatatlan ideig fagyoskodhattak a sztrájkoló/ellenálló sofőrökre várván (vagy csak úgy).

Gondoljátok végig picit, hogy meddig lehet még feszíteni a húrt. Nagyon azonban ne lepődjetek meg, ha egyszer az utasok is sztrájkba kezdenek. Merthogy ha nekik nincs jegyük / bérletük, akkor az szerződésszegés, és mint ilyen, bírsággal sújtandó, igaz? Nagyon helyes! Csak akkor ne feledkezzünk meg a jegy-/bérletvásárlással létrejövő szerződés másik megszegőjéről sem!