Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Közel 7 évet éltem Nyugat-Európában, és úgy nagyjából az első év után már ki is élveztem minden percét. Hogy miért csak az első év után? Azért, mert a külföldre költözés a legtöbb esetben nem annyira diadalmenet, mint amennyire azt az irigykedő rokonok, ismerősök annak látják. Egyfelől rengeteg a szivatás mind a fogadó állam, mind a Dicső Hugarisztáni Dumaköztársaság részéről: különböző engedélyek, papírok beszerzése, hivatalos fordíttatások, pecsételtetések, illetékbélyegek, visszadobálások, újbóli körök megfutása, adminisztráció, rohangálás itt, rohangálás ott, hivatalokban való sorbanállások ill. önkényeiknek való kiszolgáltatottság, várakozások, packázás, másodrendűség-érzés, ideiglenesség, frusztráció, új munkahely, új lakás, új környezet, megfelelési kényszer ésatöbbi ésatöbbi. Ha mindez nem lenne elég, ott van még az idegen nyelvi környezet, adott esetben a magányosság/önmagunkra utaltság (amibe sokan nem gondolnak bele: egy egyszerű lábtörés is RÉMÁLOM tud lenni, ha nincs ki segítsen a bevásárlásban, ügyek intézésében), és végül – de nem utolsó sorban – a kultúrsokk. Utóbbi lehet egyaránt pozitív és negatív, de az átlag külföldre költöző még akkor is inkább negatívan éli meg a különböző környezet és a fent említett, apró-cseprőtől jelentősig terjedő problémák okozta nehézségeket, ha egyazon kultúrkörön (esetünkben Európán) belül marad, vagy egyenesen eggyel(-kettővel) „feljebb” lép (esetünkben Nyugat-Európába költözik). Lehet ezt elbagatellizálni, s a kultúrsokk mértéke valóban erősen függ a lelkialkattól, beállítódástól, személyiségtől, szemléletmódtól, de hazudik, aki azt állítja, számára ez ismeretlen jelenség. Van, akit jobban megvisel a váltás, és van, akit kevésbé – vagy legalábbis ő maga ezt gondolja, közben pedig kompenzál, látensen frusztrált. Túlzott lelkiismeretesség, szorongásra való hajlam, a nyelvi, munkahelyi és/vagy szocializációs kompetencia hiánya, valamint az első alkalom megsokszorozza a leterheltséget – idő kell tehát hozzá, mire az ember végigjárja a maga útját: mire a hivatalos/bürokratikus körök többé-kevésbé megnyugtatóan lezárulnak, mire beletanulunk az új munkahelybe, felpolírozzuk a használatlanságban megkopott nyelvtudást, mire eltájékozódunk a városban, mire megtaláljuk az állandó pontokat, mire rendes szállásra lelünk, megtaláljuk a szupermarketben a hazaihoz leginkább hasonlító túrót, mire felfedezzük, miként lehet jól eltölteni a szabadidőt (mire egyáltalán először szabad időhöz jutunk!), mire kezd kialakulni egy ottani – ha nem is baráti, de legalább – ismerősi kör. Beismerem, nekem ez lassan ment, igaz, az első fél-egy év megpróbáltatásait nehéz különválasztanom az akkoriban éppen akut párkapcsolati válságom gyötrelmeitől, mindazonáltal tény, hogy ez alatt az idő alatt igen gyakran a pokolba kívántam a vállalkozókedvemet, s barátaim/ismerőseim inkább annak voltak tanúi, hogy szenvedek, semmint annak, hogy kolbászból lenne a kerítés. Időközben rájöttem én is, hogy a beilleszkedés és a harmonikus külföldi lét nem hullik az ember ölébe magától: ez bizony egy kőkemény, aktív tanulási folyamat, ahol az embernek akarnia kell megszeretnie az országot, ahol él; meg kell találnia azokat a pontokat/embereket, amelyek feledtetik a keserű pirulák ízét, meg kell tanulnia tisztelettel viseltetni, különben olyan begyepesedett külföldi magyarrá válik, akiktől az első pillanattól kezdve hányingerem volt, és akikből sajnos olyan sok van szerte a világban. Ismerjük ugye a típust: „itt minden szar, hülyék a helyiek, Magyarországon bezzeg...”. A logikus kérdés óhatatlanul felvetődik: az ilyen miért nem marad otthon? – sajnos ez a kérdés a legtöbb esetben megválaszolatlan marad. Értem én, hogy frusztrált, előítéleteihez makacsul ragaszkodó, lelkileg bizonytalan, nem nyitott, ismert pontoktól elszakadni nem képes ember, de ha ez ennyire így van, és változtatni sem akar rajta, akkor miért jött ki egyáltalán? Miért mérgezi saját magát és az egész környezetét? Ami engem illet, elég tudatosan próbáltam elkerülni ezt a csapdát, de egy dolog ismerni az elméletet, és egy teljesen más dolog az, hogy az ember a gyakorlatban jól tudja érezni magát. Onnantól, hogy sikerült idáig eljutni, minden egyes percét élveztem a külföldi létnek, viszont addig – bár egyre csökkenő mennyiségben – alighanem sokat panaszkodtam a kolbászkerítés mítoszában élő, következésképp értetlenkedő, sőt, irigykedő ismerőseimnek. Nyilván ehhez a kezdeti stádiumhoz képest volt számukra még érthetetlenebb, mikor az első kultúrsokkon túl átbillentem és – részben pont azért, mert megtaláltam azokat a pontokat, ami miatt érdemes Hungarisztánból elhúzni – magam is beálltam azok közé, akik szerint van olyan hely, ahol kolbászból van a kerítés (Hungarisztánhoz képest legalábbis).

Természetesen a kerítés sehol nincs kolbászból, mindenkinek mindenütt a saját problémái a legégetőbbek – lett légyenek azok bármely pitiánerek is hungarisztáni szemmel nézve. Finn, olasz, belga, svájci, kanadai, holland, német, francia, dán, norvég, svéd barátaim (hogy csak irigyelt „nyugati” országokat említsek) mind-mind biztosítottak róla, hogy országaikban elviselhetetlen a bűnözés, a korrupció, a szegénység, az elbutulás, a nacionalizmus, a diszkrimináció, mocskos a politika, nincs fogyasztóvédelem, megalázóak a munkakörülmények, rosszak a bérek és az elhelyezkedési lehetőségek, katasztrofális a közlekedési morál, szörnyű a társadalom általános állapota ésatöbbi ésatöbbi. Az ember eleinte megpróbál vitába szállni, mert hát van szeme, füle és egyéb érzékszervei, ennek megfelelően érzékeli a szolíd diszkrepanciát a hungarisztáni és a nyugat-európai viszonyok között, de végül kénytelen feladni, mert

a) óhatatlanul is csak a saját fészkébe piszkítással bírná felnyitni a saját országuk (számunkra) pitiáner problémáin szörnyülködő derék nyugati polgárok szemét (már ha ez elméletileg lehetséges volna, hiszen mint mondám: mindenkinek a saját problémája a legégetőbb, és ez egy természetes, így van jól), és mert

b) teljesen fölösleges: a helyzet ugyanis az – és tényleg ez a legsokkolóbb az egészben –, hogy ami számunkra pitiánernek tűnik, az számukra már valóban komoly probléma, tűrhetelen állapot, elfogadhatatlan viszony. Alighanem éppenhogy ez a különbség a balkán és Nyugat között: hogy csak egyetlen példát mondjak, teljesen más a megítélése annak itt és ott, ha valaki az adóval ügyeskedik. Itt ugyebár ma is virágzó történelmi hagyományai vannak (ld. még: Deák Ferenc és a passzív ellenállás), sőt, kvázi modern hős, aki a „kiskapukat” (már maga a kifejezés is gyönyörű k-európaizmus) úgymond „kihasználván” úgymond „ügyeskedik” (figyeljünk a durván szépítő eufémizmusra!). Ezt másutt köztörvényes bűnözésnek tartják, és nem csak jog, hanem morális közgondolkodás szerint is (vagy éppen fordítva: nem csak morális közgondolkodás, hanem jog szerint is). Elég ha felelevenítjük, hogyan lett a németek félisten státuszú teniszezőjéből, Steffi Grafból egy szempillantás alatt mindenki által megvetett adócsaló, mikor kiderültek bizonyos, még a karrierjének a kezdeti időszakára jellemző pénzügyi tranzakciói – ennél szélesebb körű megvetést csak azzal tudott aratni, mikor az apjára kente az egészet, akit annak rendje és módja szerint letöltendő börtönbüntetésre is ítéltek – pedig a Steffi lány letett valamit az asztalra, és ismertsége alighanem komoly százmillió márkákban mérhető hasznot hajtott Németországnak. A mi fogalmaink szerint tehát az állam lehetett volna nyugodtan úgymond „nagyvonalú” vele/velük szemben, mert pénzügyi értelemben még mindig pozitív volt a mérleg. De nem volt, mert a törvény az törvény, mindenkire vonatkozik, és ami még ennél is súlyosabb: a morál az morál – ezt még annyira sem szabad megszegni, mint a törvényt, mert ennek sokkal távolabbra mutató, társadalombomlasztó hatása lenne. (Ez utóbbit kiválóan tanulmányozhatjuk az olyan banánköztársaságban, ahol egy bedrogozott énekes, akinek a vizeletmintája véletlenül elkevederik az utólagos rendőrségi vizsgálat során, életveszélyes fővárosi ámokfutására egy vétlen rendőr meggyilkolásával tesz pontot – és a végén még ő van megsértődve nagy nézettségű műsorokban, hogy őt igazságtalanul és aránytalanul meghurcolták...)

A kutya tehát ippeghogy ottan vagyon eltemetve, hogy mit is bélyegez szörnyűnek, tarthatatlannak, elfogadhatatlannak egy adott társadalom. „A” jelzésű társadalom akkor sem bocsát meg a morálisan ballépő Steffinek, ha azóta már sokszorosan „behozta” a ballépésének az árát, míg „B” jelzésű társadalom örömmel szavazza meg sokadszor is ugyanazt a politikusgárdát, amely naponta sikálja el Miss Graf ballépésének a sokszorosát, és ehhez még mindenféle felmentő ideológiát is gyárt, miszerint „legkisebb rossz” és társai.

Látszólag messzire kanyarodtunk a bevezetéstől és főképp a címtől. Hogy kerül hát a csizma az asztalra? Ott tartottunk valahol, hogy a kerítés sehol nincs kolbászból – csak éppen mást tart kolbásznak a dán és mást a hungarisztáni társadalom. Ami onnan nézve legjobb esetben is valami avas, szottyadt, kutyák által megrágott kolbászmaradék, az a szúette, szétrohadt-szétkorhadt deszkamaradékok irányából nézve még mindig nagyon is ehető, nagyon is irigyelhető, nagyon is kolbász. (Bár arra is van példa, hogy egyesek inkább rágnák a mi deszkánkat, csak azért, mert kvázi a mienk (ld. még: magyar narancs), meg mert okos politikusok cinikusan rájátszanak, és megmagyarázzák, hogy a rothadó deszka miért ízletesebb a kolbásznál.)

Kezdeti „szenvedéseim” ismeretében, s „pálfordulásom” után igen gyakran kérdezték tőlem az ismerőseim, mégis mi az, amitől a kolbászkerítés jobb, mint a korhadó deszkakerítés. Erre egyfelől azért nehéz válaszolni, mert az ismerősök nagy részét a) nem érdekli a válasz, b) már a kérdésben eldöntötte, hogy csak a deszkakerítés rágcsálása lehet üdvözítő, c) praktikusan nagyon nehéz annak az elvárásnak megfelelni, hogy az ember komplett társadalmi elemzést közöljön egy szemmel láthatólag maximum 2 másodpercesre méretezett válaszban. A kérdezők jelentős része ugyanis a Szent Grálra kíváncsi: legyek már szíves elmondani, lehetőleg egy kulcsszóban, mi az, ami ott jobb, mert akkor nyilvánvaló, hogy ha ezt az egy dolgot megváltoztatjuk (legalábbis tegyük fel, mert hát azért azt még nem árt megfontolni elébb, hiszen sokak szerint jobb a korhadó deszka, mint a dekadens nyugat ópiumaként is ismert kolbászkerítés!), akkor itt is pikk-pakk beköszönt a kánaán. (Mármint ismét beköszönt, vagy még kánaánabb lesz, hiszen már az van, itt mindig is az vót, mint azt tudjuk, mindig csak az idegenek mesterkednek ellene – vagy azok, akiket egyesek – ügyes tautologikus oksággal – idegenszívűnek minősítenek.)

Szóval az ilyen, max. 2 másodperces választ váró típuskérdésre kénytelen voltam kiválasztani egyetlen olyan tényezőt a milliónyiból, amiben leginkább kijegecesedik a kolbászos kerítés kvintesszenciája, már ha szabad ilyen szép képzavarral élnem.

Hogy miben különbözik leginkább a „Nyugat” Hungarisztántól? A rövid válasz:

AZ ERŐSZAKKULTUSZ HIÁNYA

És akkor jöjjön a hosszabb válasz, mert ezt azért nem árt kibontani kicsit. Pusztán azért, mert korántsem olyan magától értetődő, mint az némely olvasóban felvetődhet. Konkrétan egyáltalán nem úgy tűnik, hogy társadalmi közmegegyezés lenne azügyben, hogy vajon miért is jó, ha nem az önbíráskodásra bízzuk ügyeink intézését.

Kezdjük azon, mit is értünk erőszakkultuszon. Ha nagyon egyszerűsíteni akarnám, akkor azt mondanám, hogy a leginkább szembeszökő Hungarisztánban az, hogy az elmúlt két évtizedben kifejlődött itt egy egészen sajátságos alfaj (csakhogy a fajelmélet hívői is boldogok legyenek). Külső-belső jellemzőik olyannyira uniformizáltak, s emiatt oly széles körben ismertek, hogy az ember már-már arra gyanakodik, hogy az alfaj képviselői egytől egyig ugyanazon felmenőktől származnak, vagy legalábbis valami sajátságos beltenyészet öröklődésmenetét követik: kétajtós szekrény méret, baltával faragott arc, tarkopasz fej vagy ahhoz közeli hajzat, a testmérettel fordítottan arányos IQ, 200-300 szavas szókincs, melyben az indulatszavak és trágárságok erősen felülreprezentáltak. Ogrénkhoz sajátos tárgy- és viselkedési kultúra is párosul: előbbi elsősorban sötétített üvegű, nagyteljesítményű német prémiumautók valamint különböző harci eszközök és fegyverek birtoklásában, utóbbi ezek rutinszerű alkalmazásában, valamint a „ha valami kell, elveszem” illetve „az erősebb kutya baszik” nemes elveinek gyakorlatba ültetésében manifesztálódik. Az alfaj kifejezetten csoportosan fordul elő, a magányos egyed bátorsága (a sakálhoz hasonlatosan) csak akkor jön meg, ha nálánál kisebb, gyengébb élőlénnyel találkozik. Az egyedek önfenntartása rejtélyes, mivel ép eszű ember egy fél kiló túrót őrzését sem bízná rájuk, a villantott fukszok és egyéb luxustermékek birtoklásából mindazonáltal arra lehet következtetni, hogy az alfajt nem szükséges a veszélyeztetett állatfajok listájára felvenni, mert valamiképp nagyon is jól boldogul, tenyészete masszív, a populáció egyre növekszik.

Namármost a probléma nem önmagában az, hogy ez az alfaj megjelent, hiszen a világ számos pontján évezredek óta jól érzi magát. A baj az, hogy a világnak ezen pontjai nem vágnak egybe azokkal a pontokkal, ahol jó élni (sőt), illetve hogy valamiféle sajátos pozitív társadalmi visszacsatolás következtében a hungarisztáni populáció rohamosan növekszik, nemkívánatos kommunikációs patternjei és erőszakos viselkedéskultúrája pedig rátelepszik a társadalom egyéb rétegeire is.

A jelenség természetesen nem csak ok, hanem egyben okozat is: a pártállami államhatalom gyengülésével, a rendvédelmi szervek szétesésével, a liberális elvek felelőtlen szabadossággá torzításával, a hungarisztáni demokráciakísérlet tragikus vadhajtásaival párhuzamosan nyert teret az a mára széles körben elterjedt nézet, hogy mindent lehet. Szét lehet verni valakinek az autóját, mert nem engedte bepofátlankodni az ogrét, mikor jobbról előzte a dugóban araszoló kocsisort. Le lehet rúgni valakinek a veséjét azért, mert szóvá teszi az ogrénak a viselkedésbeli fogyatékosságait. Jogtalan előnyökre lehet szert tenni az élet bármely területén, ha az ember kellőképpen agresszív/erőszakos. Lehet megfélemlíteni, zsarolni, önbíráskodni, bűnözői életformát folytatni, szélsőséges esetben akár ölni is, mert a lebukás esélye kicsi, a potenciális haszon ezzel szemben óriási. A társadalom pedig két dolgot tesz:

1) tétlenül nézi, amint atomjaira bomlik a köz- és jogbiztonság;
2) magáévá teszi a haszonnal kecsegtető értékrendet és egyre nagyobb számú egyed tagozódik be.

A folyamattal leginkább az a probléma, hogy önfenntartó. Az életforma kifizetődő, egyre többen járnak hát gyúrni a szakközépben a robotika szakkör helyett. A társadalom az erőszakot jutalmazza. Részben persze azért, mert mára már a lovak közé dobódott a gyeplő, egyének szintjén a probléma megoldhatatlan, kezelhetetlen; össztársadalmi szinten pedig már most olyan, generációkon átívelő problémahalmazt jelentene, melynek államhatalmi kezelése minimum rengeteg pénzt és társadalmi konszenzust igényelne még akkor is, ha ebben a minutumban elkezdenék a harcot az erőszakkultusz ellen – amire nemcsakhogy a leghaloványabb kezdeményezés, szándéknyilatkozat, konszenzus nincs meg, de erős a gyanú, hogy a hatalmi elit az ebül szerzett vagyonának/jólétének védelmében nem is igen kívánja a status quo megváltoztatását. Bármikor kapóra jöhet egy konkurrens párt, vállalkozás vagy egyszerűen csak egy dühítő peres vagy vitapartner nem egészen civilizált, ámde hatékony „megrendszabályozása”. Minél nagyobb lé forog kockán, annál inkább néz félre (vagy vesz részt a felbújtásban) az öltönyös politikus/nagyvállalkozó is – ilyen körülmények között mit lehet várni az istenadta néptől? Hát ugyanazt. Erőszakot, agressziót. A képlet olyan ősi, hogy leírni is banális, ám ez kevéssé csökkenti a jelenség veszélyességét: ha elismerjük az agresszió jelenlétét, azzal tulajdonképpen legitimáljuk őt magát és az eszközeit, s minél inkább elfogadjuk, annál inkább követendő minta is lesz – a kör bezárul. Kár, hogy kopasz kigyúrt állatok nemigen termelnek GDP-t, mert sem a nanotechnológiában, sem az őssejtkutatásban nem túl járatosak, de valószínűleg a legtöbbjük egy alapvető számítógépes vagy nyelvi kompetenciateszten sem ugorná meg a kettes szintet, márpedig így nehéz gazdaságot és jólétet építeni. A kiszipolyozottak egyre kevesebben lesznek, az einstandolt javak egyre többfelé osztódnak, végül csak a kisemmizett, lerabolt ill. bűnözői, értéktelen társadalom marad.

Nem teljesen véletlen, hogy fejlett civilizációk már jó pár száz éve úgy döntöttek, nem az erőszak lesz a fő csapásirány, hanem az ipari/technikai haladás. A gyarmattartás kizsákmányoló gyakorlata nem volt hosszú távon fenntartható; a történelmi lecke adott (lenne, ha tanulnánk történelmet): minden erőszakra épülő birodalom, még a legnagyobb is, szükségszerűen megbukik előbb vagy utóbb. A szellemi tőke az a jószág, amire építve tartós jóléti társadalmat lehet alapozni. Belgium, Hollandia, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Dánia – ha nehezen is, de mind megtanulta a leckét, ma nem afrikai és dél-amerikai gyarmatokról tartják fenn a jóléti társadalmaikat, hanem mikroelektronikából, nanotechnológiából, biotechnológiából, telekom és IT bizniszből; tudomány, technológia és ipar iszonyatos fejlesztéséből. Pénz onnan van rá, hogy egyrészt ez termeli a pénzt, másrészt pedig ebbe akarják nyomni a pénzt, kvázi hamarosan megtérülő befektetésként.

Sorry, fiúk, az a rossz hír, hogy vágósúlyba gyúrásból valamint ehhez kapcsolódó bűnözői létformákból nagyon kevés nemzet tudott felemelkedni. Konkrétan nulla, és ennek oka van: az emberiség relatíve korábban felismerte, hogy egységben az erő; míg az individualizmus, önzés, kapzsiság maximum átmeneti és gyorsan avuló, hosszú távon valójában romboló eredményeket ér el, addig az összefogásban, társadalomban gondolkodás multiplikátorhatást eredményez. Ennek viszont elemi követelménye a társadalmi igazságtalanság felszámolása, amíg ez nincs meg, addig mindig győzedelmeskedik a rövidtávú haszonra optimalizált, korlátolt individualizmus.

Hungarisztán úgy választott, hogy szereti elnézni maga körül a trottyos tarkójú, zéró IQ-jú kopaszgyerekeket sötétített bömösben. Hungarisztán nevet rajta, mikor a Dumaszínházas srác szórakoztató formába csomagoltan legitimizálja az utakon dúló vad erőszakot. Senki nem csap az asztalra, hogy ezt ne... – mára természetesenek vesszük, hogy van nekünk egy ilyen szép állatfajunk, kiismertük szokásait, viselkedését, s abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy ha nem hergeljük a bestiát, akkor bennünket nem fog megtámadni.

Utóbbiaknak csak annyit üzennék: tessenek szívesek lenni egy picit megtanulmányozni az amúgy középiskolai tananyag Rousseau úr szíves értekezéseit a társadalmi szerződés ill. a „mindenki mindenkinek farkasa” elv felülvizsgálatának szükségességéről. Ja, hogy ő „csak” egy semmirekellő bölcselkedő, filozófus volt? Mihaszna élősködő a társadalom kebelén? Hát fene tudja. Ahol megfogadták a gondolatait, ott ma javarészt jólét van és nyugalom. Lehet, hogy mégis ő tudta a frankót, nem pedig a társadalmilag elfogadott ogrék?!