Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].

Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.

Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!

Aki véletlenül még nem hallott volna róla, baleset történt a múlt héten: egy autónyi(nál bő 20%-kal több) jászsági néptáncos a fővárosból hazafelé tartván rossz irányból próbált fölhajtani a Lágymányosi hídra, ahol egy szabályosan (vagy legalábbis szabályos irányban) közlekedő postai teherautóval karamboloztak; három halott, három súlyos sérült az egyik oldalon, két pszichésen sokkoló történést átélő ember a másik oldalon. Azért kezdődött a cikk úgy, hogy „aki véletlenül még nem hallott róla”, mert az eseményről nem csak a vérszagra bármikor lelkiismeretfurdalás nélkül rábukó bulvármédia tudósított kéjesen borzongva-borzongatva napokig, hanem számos blogbejegyzés és komment is foglalkozott a „nagy médianyilvánosságot szerzett” (már a kifejezés is hipokrita) balesettel. Pillanatok alatt előkerültek az úgymond „szakértők” (hogy eddig hol rejtőztek és miért, nem tudjuk, nemkevésbé hogy egy hét múlva hol lesznek és miért fognak ismét rejtőzni, miképp azt illetően is felválogosítatlanok maradtunk, vajh miféle „szakértelem” kell mindenki számára ismert, bárki által minden nap látható problémák kamerába mondásához), akik a pár perc médiafényben sütkérezve jól megszakértették, melyik tábla miért volt rosszul kihelyezve, sőt, melyik nem kihelyezett tábla volt rosszul nem kihelyezve, hányféleképp lehetséges rosszul (szemből) behajtani – az amúgy tényleg kaotikus – kereszteződésből a híd lehajtójára, és egy emberként szörnyülködtek a felfestések kopottságán, félreérthetőségén, ad absurdum, egyenesen félrevezető mivoltán. Jöttek aztán tömegesen a kommentelők, akik a) hullagyalázástól sem ódzkodván, arrogáns, lekezelő, pökhendi stílusban, saját tévedhetetlenségük súlyos tévhitében tetszelegve szólták le azokat a „lúzereket”, akik kvázi „beszopnak” egy ilyen láma helyzetet, illetve azok, akik b) nekiálltak bólogatni a „szakértőknek”, hogy fú, tényleg, de rossz helyen van/nincs az a tábla, mennyire benézhető a lehajtó felhajtónak, és igenis ők maguk is legalább 10x benézték már, jóllehet Kimi Räikkönen hozzájuk képest pályakezdő óvodás, már ami a vezetési készségeiket illeti.

A bulvármédia a maga szokásos bumfordiságával, illetve az utóbbi kommentelők azonnal, habzó szájjal felelőst követeltek, illetve egyesek tudni is vélték a felelősöket (igaz, mindenki mást vélt tudni, de ez a megmondói kompetencia hiteléből mit sem von le), kiket természetesen – vérmérséklettől függően – különböző súlyosságú büntetésekkel is kívántak volna sújtani, de azért lehetőleg statáriális jelleggel, csak a miheztartás végett, meg hát minek is kéne olyan hülyeségekkel húzni az időt, hogy esetleg átgondoljunk, mérlegeljünk dolgokat, az akció a lényeg, a mi fétisünk a forradalmi hevület, nem a józanság.

Aztán a táborok egymásnak estek, és osztották egymást rendesen, már ahogy az lenni szokott a hungarisztáni blogoszféra tetszőleges kommentfolyamában, a fizetett médiamunkások még – ahogy az lenni szokott – próbáltak lenyúzni 1-2 bőrt a témáról, de kicsit kilógott a felfújásügyi lóláb, mert hát lássuk be, fiatal néptáncosok ide vagy oda, ennyi erővel bármelyik nap lehetne úgynevezett hírt gyártani, hiszen minden nap többen meghalnak az utakon, tragikusan, fiatalon, vagy épp tragikusan és öregen, vagy épp tragikusan és középkorúan; a téma pedig – ahogy az lenni szokott – amilyen gyorsan felfutott, annyira gyorsan le is eresztett.

A médiában szereplő szakértők máma már nem szakértik tovább, hogy kopott a felfestés, visszamentek oda, ahol eddig is léteztek hangtalanul, jeltelenül, névtelenül; szakértik maguknak az eseményeket vagy az események hiányát, vagy a semmit. Vagy nem, kit érdekel. Majd ha lesz megint kedves, fiatal néptáncosokat érintő, tragikus baleset, megnyomjuk a gombot, és 2 napra előjönnek ismét szakérteni, szörnyülködni, vagy amire éppen használni akarják őket. A habzó szájak más célpontra habzanak, a kereszteződésre alighanem rányálaznak majd valami látszatfestéket (ha egyáltalán, egyelőre megy a sunyi kivárás, hátha elül annyira az ügy, hogy nem kell megmozdulni sem), amúgy meg marad minden a régiben.

Nem tudom, másnak is feltűnt-e, hogy itt szakértők mindig csak utólag tudnak felbukkanni, de akkor aztán nagyon. Utólag hihetetlenül jól tudja mindenki a frankót, mégis, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mikor arra kerül a sor, hogy esetleg eleve szakértőkkel kéne dolgoztatni, a nem hozzáértőket meg kirúgni a picsába, akkor már nem is szeretjük annyira a szakembert, mert vagy túl drága, vagy túl kevéssé rokon/haver, vagy túlságosan is kiderülne, hogy tulajdonképpen mi magunk nem vogymuk valami nagy pengék a témában, márpedig ki az a hülye, aki magának hoz konkurenciát. Jobb tehát, ha a szakértők távol maradnak és valami mást csinálnak, lehetőleg olyat, amiben ők nem szakértők, így mindenki jól jár – vagy legalábbis valami ilyesmi közgondolkodást vélek felfedezni a véletlenszerűnek egyáltalán nem nevezhető, nagy össznépi dilettantizmus konteszt tendenciózus jellegében. De erről majd máskor.

Az igazán szörnyű a következménynélküliség.

Én ugyan nem vagyok televízióba felkért „szakértő”, de mióta ismét Budapest utcáin közlekedem, azóta idegesítem a környezetemet azzal, hogy a felfestések kopottsága, hiánya, a csomópontok, átépítések átgondolatlansága, dilettantizmusa, a toldozott-foldozott (de leginkább kátyúkkal, felgyűrődésekkel, átjárhatatlan vasúti árjárókkal tarkított) adventure-park (amit városvezetők nem átallanak úthálózatnak nevezni) nem egyszerű hanyagság, amire lehet legyinteni, amihez jobb, ha hozzászokunk, hanem explicite közveszélyokozás, sőt, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölési kísérlet. Aki kerékpározik, robogózik, motorozik, tudja, miről beszélek, de aki autózik, az sem érezheti magát teljes biztonságban: jó előre szólok, hogy a budai alsórakparton nemrégiben elvégzett felújítás következtében a Margit hídtól picit délre, az út közepén elhelyezett, az út nyomvonalát hirtelen S alakban megtörő jelzőlámpa potenciális gyilkos. Nem az a kérdés, hogy bele fog-e szállni valaki, hanem csak az, hogy mikor. Elég hozzá egy magasabb hátfalú teherautó, ami csak az utolsó pillanatban teszi láthatóvá az út közepére eszkábált lámpaoszlopot és a hozzá tartozó szigetet, és kész a baj. Ezt előre lehet tudni. Engem ugyan nem fizetnek a megszakértésért, de a veszélyforrást akár más nyomvonalvezetéssel, akár belógatott, lengő jelzőlámpával ki lehetett volna iktatni, ehhez nem kell közlekedésmérnöki diploma. Így azonban borítékolom, hogy ott súlyos baleset fog történni, márpedig ennek a tervezésnek, kivitelezésnek számtalan felelőse van (illetve lehetne): nemcsak azok, akik így tervezték, így építették (miért így? hol szerezték a diplomájukat? miért nincsenek még kirúgva az összes tervezőirodától?), hanem azok is, akik a tervet jóváhagyták, a kivitelezést átvették (miért? hova tették a szemüket? mennyit kaptak zsebbe? miért nincsenek még kirúgva?). Tucatnyi szakértő, és egynek sem tűnt fel. Majd ha valaki frontálisan belemegy, vagy rossz irányba rántja félre a kormányt, és még a szembejövőt is belenyomja a Dunába, no akkor megint jön a bulvármédia a „szakértőkkel”, csakúgy, mint a kommentelők és felelőskövetelők hada – utólag. Pár napig majd csámcsognak a témán, aztán marad minden a régiben. A közlekedésszervezésben érintetteknek innen üzenném: ez csak egyetlen példa volt, de napestig lehetne sorolni őket. A felfestések például nem csak a Lágymányosi híd tövében botrányosak, hanem az egész városban, amit a legkisebb nedvesség is tovább ront. (Moszkva téren, Rákóczi úton, Hungárián sem jár senki, hogy észrevegye? Ott is halálesetekre kell várni?) Pedig az ezerszer sarcolt autóstársadalom iszonyatos pénzösszegeket fizet azért, hogy cserébe legalább a közvetlen életveszély megszüntetését elvárhassa. Ez ráadásul nem rakétatudomány, évtizedek óta ismert technológiák léteznek rá, miként lehet egy veszélyzónát egyértelműen, esőben is jól láthatóan felfesteni fényvisszaverő festékkel, kirakni aszfaltba süllyesztett prizmákkal. Na ja, nem kéne a 10x-es árú, üvegtörmelékes speciális fényvisszaverő festéket kiszámlázni, majd helyette hagyományos fehér festékkel rányálazni, hogy 9x-es árú hasznot zsebre lehessen rakni, meg mondjuk folyamatosan kellene csinálni a felújítást, ennyi a nagy titok. Kevesebb lopás, tisztességes munka, felelősségvállalás – ez így működik. Hungarisztán azonban úgy véli, fordítva jobb: több lopás, pocsék munka, felelősség elmaszatolása, majd utólagos hörgés (2-3 napig), hogy hogyan kellett volna.

UPDATE: Mostani hír, hogy a táblákat illetően – alig 4 napos fáziskéséssel – már sikerült odáig eljutni, hogy kihelyeztek egy második behajtani tilos táblát is, ami kiváló látszatintézkedés, mert vajmi keveset segít az útburkolat és az útburkolati jelek általánosságban tapasztalható pocsék minőségén, cserébe az üzemeltetésért „felelős” FKF-es fiúk legalább azt már megnyugtatóan tisztázták, hogy ők maguk semmiben sem felelősek, a csomópont mindenben megfelel az előírásoknak, biztonságos, szabályszerű, ésatöbbi, ésatöbbi. A felfestések minőségét pedig még vizsgálgatják egy darabig, mert ők nyilván más szemmel nézik, ami ugyebár könnyen adhat más eredményt, mint a naponta a városban közlekedő átlagsofőr nyilvánvalóan felületes észlelése, mely szerint konkrétan igen gyakran nem észlel semmit a felfestésekből...

A legvalószínűbb az, hogy ha egyáltalán lesz valami eredmény a vérlázítóan cinikus időhúzás után, abban sem lesz köszönet: alighanem újból megállapítást nyer, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, a szabályokat maximálisan betartották, sőt, minden ötödik február huszonkilencedikén, a 15 óra 29 perckor bekövetkező, naplemente előtti súroló fényben, elektronmikroszkóp használatával elérhető, hogy a felfestés néhány nanorészecskéje kiválóan látható legyen, tehát aggodalomra semmi ok, ők nem hibáztak, a felfestés és az útburkolat minősége osztályon felüli.

A hír szerint illetékeséknek további hiánypótló intézkedésük az, hogy bejelentést tettek közzé: az összes osztott pályás útra felhajtó és lehajtó útszakaszt meg fogják vizsgálni.

Számoljunk: egy 2007-es adat (http://index.hu/belfold/budapest/bhjtd3491/) szerint csak a Lágymányosi hidat napi 110 ezer jármű használja. A híd 1995. október 30-i forgalomba helyezése óta eltelt 5503 nap, ez azt jelenti, hogy azóta kb. 605 millió jármű gurult föl és le a híd fel- és lehajtóin. Még ha az első időszakra nem is számítunk teljes értéket, akkor is legalább 500 millió járműről van szó, kizárólag a Lágymányosi híd esetében; megtippelni is nehéz lenne, hogy az ország összes fel- és lehajtója (hídak, felüljárók, autópályafelhajtók) mekkora forgalmat produkált megépítése óta anélkül, hogy az autósok 99,99999999999999999%-a elrontaná a fel- és lehajtást. Egészen biztosan sokmilliárd az egyhez arányról beszélünk. De ha csak a jelen fatális példánál maradunk, akkor is 500millióból történt 1 olyan eset, ahol különböző tényezők összjátéka folytán tragikus baleset történt. Tudom, hogy minden haláleset óriási veszteség, pénzben nem kifejezhető, ésatöbbi, ésatöbbi. Véletlenül sem szeretném elbagatellizálni az érintettek személyes tragédiáját. De összehasonlítás gyanánt: a legbiztonságosabb közlekedési ágazatnak a légiközlekedést tartják (nem ok nélkül), ahol a légiszerencsétlenségben való elhunyás esélye körülbelül 1 a 10millióhoz. 50-szer nagyobb tehát, mint annak, hogy valaki a csütörtöki balesethez hasonló módon haljon meg. Ha tehát ebből a rideg, racionális szempontból nézzük (márpedig innen kell nézni, mert valahol meg kell húzni a határt), egészen észbontó közpénzpocséklásnak tűnik a balesetmegelőzésért felelős, hivatásos „szakemberek” nyilatkozata arról, hogy az ország összes fel- és lehajtóját át fogják vizsgálni. A félreértések elkerülése érdekében: ez a nyilatkozat nem önmagában rossz. Nem önmagában az a baj, hogy csökkenteni akarják a balesetveszélyt. A baj a költség-haszon elemzésben rejlik: ez a nyilatkozat annak a fényében nagyon rossz, hogy a szakmaiságot alárendelik a bulvármediális szempontoknak: látszatintézkedés, miközben ennél sokkal fontosabb balesetmegelőzési szempontokról (életveszélyes kátyúk, forgalomtechnikai megoldások, felfestés hiánya stb.) nemhogy nem tesznek említést, de egyenesen mellébeszélnek. Azt bírják a pofánkba tolni, hogy a felfestést még napokig vizsgálni fogják. Namármost én szinte naponta fordulok ott elő, de nem kell hozzá helyismeret, hogy az ember anélkül is tudja, egy felfestésen még a legalaposabb tudományos módszerességgel sem lehet napokig vizsgálódni. Odamegy egy ember, ránéz, és látja. Ez nagyon erős becslések alapján sem vesz igénybe többet 30 másodpercnél, oda-vissza utazással, esetleg gondos méricskéléssel, anyag- és eszközszükséglet becsléssel együtt legyen mondjuk 3 óra, és akkor már iszonyatosan engedékeny voltam, mert egy szakember (már ha szakember!) nekem tudja első ránézésre is, mennyi festék és milyen eszközök kellenek egy adott csomópont körülbelüli fedéséhez. Ez a dolga ugyanis, ezért fizetik. Nem azért, hogy az eset után 4 nappal kezdjen el hülyeségeket beszélni és újabb többnapos határidőket vizionálni, különös tekintettel arra, hogy a felfestés problematikája minden létező, Budapesten vezető autós számára közismert. A város számos egyéb pontján ketyegnek az időzített bombák szorgalmasan. Időről időre fel-felrobban egy, de nem ülnek a kocsiban szimpatikus néptáncosok, vagy „csak” anyagi kár keletkezik, ezért megelőzésről, karbantartásról (nota bene: ami a dolguk lenne, amire az autósok és mindenki más az adóját fizeti) szó sem esik. Van egy nagyon régi magyar mondás: eső után köpönyeg. Az illetékeseknek innen üzenném: akkor alkalmazzuk, ha valaki egy hibát utólag, tökéletesen értelmetlenül, irracionális eszközökkel és/vagy intenzitással, és a hiba múltbeli bekövetkezése okán teljességgel fölöslegesen, rossz módon akar korrigálni.

Jelen esetben ezt az tetézi, hogy az illetékesek még csak tanulni sem hajlandóak a hibából: ha itt ki is javítják majd a felfestést (az útburkolatot nem, mert a patchwork kinézetű aszfalt szerintük teljesen normális, szabályszerű, biztonságos), a város egyéb, felfestésügyileg még sokkal rosszabb állapotban lévő útjait ismét hagyják úgy, ahogy vannak.

Egy ilyen közúti példa nyilván kiragadott részlet, de mint cseppben a tenger, a lényeg benne van. Tökéletesen rávilágít arra, mi folyik nagyban, illetve minden szinten, minden egyéb területen: dettó ugyanez. Szemet húnyunk a lopás fölött (a karbantartás folytatólagos elmulasztása effektíve minimum lopás – mert a pénzt benzinárban/autópályadíjban beszedik érte –, de ami engem illet, hajlanék akár a gyilkossági kísérlet klauzulára is), megtűrjük magunk körül a pocsék munkát és az ideig-óráig tartó látszatbalhék után sunyiban elül minden ügy, felelősök nincsenek, nem is voltak, nem is lesznek – túl kényelmetlen lenne sokaknak, ha komolyan vennénk a dolgokat.

A törvényszerűen bekövetkező tragikus események, katasztrófák után pedig megindul a ló másik oldalára való átesés: az aránytalan, idióta túlkompenzálás, miközben a súlyponti feladatokra, a további potenciális veszélyforrások eliminálására még annyi erőforrást sem mobilizálnak, mint előtte. Atombiztos bunkert építünk a petárdagyár leégett bodegája köré, miközben a melósok továbbra is dohányoznak a többi épületben – a felelősök pedig mossák kezeiket. Illetve nincsenek is.

Nem mondom, innen szép nyerni, de nagyon kellene, mert ez így el van kúrva. Nem kicsit, nagyon.

[p.s.: Azért a konkrét balesethez annyit mindenképpen illene hozzátenni, mielőtt a szakértők a körülmények okolása közbeni ügybuzgalmukban végképp szentté avatják a sofőrt (és itt távol álljon tőlem mindennemű otromba vádaskodás, pusztán a már ismert tényekre hagyatkozok): ha a józan racionálét nem is nézzük (kereszteződés közepén lévő sziget nem „bekanyarodásbarát” alakjának a kiképzése ill. miképp vezethet fel a hídra jó irányba egy folyamatos balkanyar), mert mindenki tévedhet, pláne fáradtan, de ettől eltekintve is a fiatalember legalább 4 helyen sértette meg a közlekedési szabályokat, erre pedig már nehéz azt mondani, hogy véletlen. Lehet relativizálni, lehet azt mondani, hogy biztos vétkes volt a másik fél is (tény és való, mivel a hídon nem lehet mérni, a megengedett hetven helyett inkább a 80-100 a jellemző sebesség, pláne éjszaka – épp eleget féltem az életemet ott a pöcsköszörű robogómon, hogy tudjam, milyen átlagsebességgel szokás közlekedni arrafele), lehet szemet húnyni általános közlekedési kultúrába még „beleférő” (csak másokat idéztem!) „apróbb” szabálytalanságokon, egy dolgot nem lehet: be nem látni, hogy legalább 4 KRESZ szabály (és akkor a biztonsági övet még bele sem számoltam...) egyidejű megsértése néha sajnos ilyen következményekkel jár. Túl nagy az ár, amit fizettek? Igen, egészen biztosan. Épp ezért lenne jó tanulni belőle, és kicsit jobban tisztelni a szabályokat. Nincs „kicsi”, még „beleférős” szabálytalankodás. És tán nem az összes szabály van direkte ellenünk...]