Hideg van, meg válság, meg eltakarodott a főgonosz, macerás ilyenkor tüntetni menni, no meg értelmetlen is, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben. Folyik a rendrakás ezerrel, aki másképp látja, hazaáruló, de legalábbis a komenyisták szekértolója. Vagyishát legalábbis ezt állítja az államosításban, lojalitásra alapuló személycserékben és médiacenzurában élen járó Párt. Igen, nagybetűvel, hiszen csak egy ilyen párt létezik, mit létezik, sziporkázik a felfelé ívelő Hungarisztán ragyogó egén. Nem, nem felejtettem el a Maslow-féle szükségleti piramist: előbb a kaja és a többi alapvetés, aztán majd csak utána jöhetnek az úri huncutságok, mint demokrácia meg társai.
Na de hol a picsában tekeregnek azok, akik ennyire azért nem szeretik a kommunizmust és az előző népnyúzó alatt is simán leszarták Abraham Maslow munkásságát?
Amit a maszop-szadesz kormányzatban a legjobban utáltam, az nem is a csilliárd forintnyi lopás volt, hanem a 8 évnyi elvesztegetett lehetőség, ami – mivel pénzben nem is kifejezhető – sokkal nagyobb bűncselekmény. Lehet persze a korrupció totális elpofátlanodása, a már-már leplezetlen mutyiipar látványos felvirágzása miatt is köpködni őket, de sajna a
„hungarisztáni politikus = mérték nélkül lop, csal, hazudik”
egyenlet (melyben a hungarisztáni szorzótényezővel a másik oldalon a mérték nélküliség tart egyensúlyt) számomra olyannyira világos és megkérdőjelezhetetlen, hogy kár a szót vesztegetni rá, amiként az ember azt sem kezdi el magyarázni, hogy 2+2=4. Nos, talán nem lenne teljesen fölösleges, de nem azért, mert esetleg kételyek merülhetnének föl ezzel kapcsolatban, hanem mert – jóllehet, nem egy rakétatudomány – nem mindenkinek sikerült még lederiválnia. Igaz, akkor meg azért lenne fölösleges, mert ha eddig nem sikerült ezt a primitív összefüggést belátni, akkor nem tudom, minek kellene még történnie hozzá, hogy sikerüljön. Az biztos, hogy nem én fogom az érintettek szemét felnyitni, mert ehhez kevés vagyok. Aki elhiszi, hogy Óceánia csapatai mindig is Eurázsiával (vagy Kelet-Ázsiával) álltak hadban, azzal nemigen lehet mit kezdeni.
Mindegy, tény, hogy engem nem a lopás lepett meg, hiszen ha nem is ilyen mértékben, azért a nyelvét nem a pártok csokis seggében tároló polgár az előzmények ismeretében erre bízvást számíthatott. Viszont eladdig (értsd: NENYi előtt) mindenki másnál több idejük és lehetőségük lehetett volna csinálni valamit, valami olyasmit, ami tényleg reform lehetett volna (nem csak annak cimkézett, tutyimutyi egyhelyben toporgás), ami elindította volna az országot egy növekedési pályán, sőt, talán még egy civilizált európai társadalom irányába is. Egyszerűen csak merni kellett volna hozzákezdeni – a választói felhatalmazás megvolt hozzá, soha korábban itt párt még nem nyert zsinórban kétszer (és ahogy elnézem, nem is fog, bár ki tudja – ld. még Churchill úr szíves megjegyzését a demokráciába vetett hitének és az átlagos választópolgár szellemi kvalitásainak kapcsolatáról). Ehelyett azonban országunk Ference, noha a nagyot akarás tán megvolt benne (ez itt a jóindulat helye), minden létező, a lehetőség csíráját magában hordozó döntésből gyáván kihátrált, részint nyilván a begyepesedett és gazdasági gyarapodását féltő párttagság ill. háttérből súgó, hasonló okokból demotivált nagykutyák miatt, akiknek óhatatlanul a lábára kellett volna taposni egy kicsit, de akik azért alighanem nem maradtak volna betevő nélkül; részint pedig egyéb okokból, amik közül csak egy az, hogy benne is alighanem csak az akarás volt meg, a kvalitás nem. Ismerünk ugyebár még ilyeneket, akik a nagyot álmodást tekintik (és szuggerálják) követendő erénynek – nyilván nem ok nélkül.
Álmodozni lehet, és a hungarisztáni társadalom szeret is. Nem mennék most bele olyan teljességgel fölösleges részletezésbe, mint a kiválasztottság/magasabbrendűség életérzése és a kurrens közállapotok közötti szolíd diszkrepancia, végtére is (és a gyakorlat ezt mutatja) bizonyára lehet találni olyan kognitív disszonancia redukciós mechanizmusokat, amelyek sikeresen feloldják a paradoxon belső önellentmondását. Például lehet bűnbakokat gyártani: zsidók, cigányok, szlovákok, románok, homoszexuálisok, szinglik, bankok, multik, IMF, libsik, trianon, globalizmus, zöldek, kerékpárosok/motorosok/autósok, jogászok, orvosok, tanárok, újságírók vagy egyszerűen csak „idegenszívűek” (soha nem tudom eldönteni, hogy ezen a gyönyörűen kreatív szóalkotáson meghatódnom kéne, avagy inkább sírnom), hogy csak a legdivatosabb irányzatokat és nyomógombra felböfögött kulcsszavaikat citáljam. Nem tudom, másnak is feltűnt-e két alapvető hungarisztáni jellegzetesség ezzel kapcsolatban: 1) a generálható és generált bűnbakok szinte korlátlan száma, ill. 2) saját magunk – kvázi „magyarok” – állandó mentessége mindennemű felelősség alól (hazaáruló, ki mást állít, ugyebár, aki meg hazaáruló, az meg nem is magyar, tehát kissé tautologikusan, de tényleg igaz a tétel, kicsinységre nem adunk). De már így is túl sok volt a pszichológia-szociálpszichológia ebben a bejegyzésben, akit érdekel, hogy a 2 jelenség egyidejű fennállása milyen – nagyon súlyos – mentális betegségnek a tünete, nézzen utána maga. Visszatérnék inkább az álmodozni szerető, a realitások által a legcsekélyebb mértékben nem zavartatott hungarisztáni néplélekhez.
A hungarisztáni társadalom egyik kedvenc álma, hogy minden jár neki, mégpedig ingyen. Ebből is látszik, hogy jó ízlése van. Míg más, ún. jóléti államok szorgos munkából teremtik elő a javaikat, addig – így a szokásos (borzasztó hatékony) politikai népámítás – mi ezt meg tudjuk oldani erős akarással, bűnbakkereséssel és egyéb menő, agykontrollos technikákkal – hát nem ők a hülyék, de tényleg? Ennek a szép álmodozásnak az az elsődleges következménye, hogy az erre való cinikus rájátszással (jobb helyeken úgy is nevezik: hazudozással) praktikusan bármire rávehető az a drága, istenadta nép, hogy eszem a zuzáját neki. Példának okáért ha azt mondják neki, hogy az alkalmankénti 300, de évente max. 6000 forintos – amúgy az intézményesített korrupció, a kórháztámogatási rendszerrel történő visszaéléseket felszámolni kívánó – vizitdíj eltörlése a piros-fehér-zöld dolog (ld. még: „négy láb jó, két láb rossz”), akkor boldogan megszavazza, még akkor is, ha amúgy alkalmanként csúsztat 5-10ezret a hófehér köpeny hófehér zsebébe, és fizet az állam (azaz az adófizető, azaz végtére is ő maga) súlyos pénzeket a sohasem létrejövő, saját fiktív kezelései után. Ezzel szemben, amikor ugyanezen gárda azt állítja, hogy az a piros-fehér-zöld dolog, ha fejenként mindenkitől átlag 1 millió forintot elzabrál, amit majd ki tudja hogyan és mi módon beépít a dilettáns, korrupt és cinikus ígérgetése folyamán tarthatatlan költségvetésének toldozgatásába, akkor cserébe a felelős választópolgár azt is örömmel megkajálja, sőt, meg is dicséri, milyen szép rajta a nemzetiszín pántlika.
Nem mondom, szép dolog a következetesség – bár bennem azért erős kérdésként motoszkál, hogy vajon jó-e akkor is, ha ostobasággal, szolgalelkűséggel, a kritikai gondolkodás teljes hiányával párosul. A minap olvastam egy blog vagy blogbejegyzés mottójaként valami ilyesmit: a magyar ember hátán szántani lehet, ha az eke piros-fehér-zöldre van festve. Megkapó költői kép, az egyetlen probléma vele, hogy sírnivalóan igaz. Már amennyiben magyar ember alatt olyat értünk, aki nem kap hányingert attól, hogy nemzeti szimbólumok (zászló, kokárda, korona stb.) és ünnepek einstandolásával, illetve az ezekhez kapcsolódó populista szólamokkal bármilyen eszement, népnyúzó őrültséget el lehet adni, és még bőszen tapsolni is fognak hozzá.
Próbáljuk meg emlékezetünkbe idézni a nem is olyan régmúlt történéseit: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy párt, amelyik mindenfélét beígért annak érdekében, hogy megkaparintsa a hatalmat és az ezzel járó szabadrablás jogát lehetőségét. Olyan jól csinálta a népámítást (pontosabban az ellenzéke úgy elszúrta), hogy az istenadta nép azt mondta, elbaltázott 100 napos program, posztkomcsi pártfunkcik ide vagy oda, az ellenzék még egyszer kimarad a dobásból. Aztán jött egy átlagos nap, amikor ennek a pártnak egy átlagos politikusa tartott egy ébresztőnek szánt, kissé patetikusra tupírozott beszédszerűséget, melyben annak a revelációértékű felismerésnek adott hangot, hogy hazudtak az ámítgatós kampány során. Értjük ugye a jelentőségét: politikusok hazudtak. Sőt: hungarisztáni politikusok hazudtak. Hallatlan, skandallum, reveláció. Ki gondolta volna, de tényleg. Én például biztosan nem, mert ezen újszerű információ birtoklásához minimum Einsteinnek kell lenni. Tény ami tény, derék álmodozó – és a politikusok feltétlen őszinteségében hívő – társadalmunknak ez az újdonság akkora sokkot jelentett, hogy Ferencünknek (merthogy ő volt eme államférfi... izé, szóval férfi) állandó eposzi jelzőjévé vált a Hazudós, hogy csak a legenyhébbet említsem, és hát a lehető legparadoxabb módon ebbe a hazudozást leleplező őszinteségi rohamába annak rendje és módja szerint bele is bukott. Ő már hiába is próbált ígérni, hazug szava a legkisebb királyfiéval szemben semmit sem érhetett. Leginkább azért, mert a legkisebb királyfi maga állította, hogy ő még sosem hazudott, márpedig ha ezt állította, akkor bizonyára így is van – hiszen saját maga szerint még sosem hazudott. Eme szolíd tautologikus okfejtés akkor sem, azóta sem igen szúrt szemet azoknak, akik hinni akartak benne. Enyhébb és orbitálisabb hazugságaira, önellentmondásaira, önnön korábbi énjének szisztematikus arculköpésére pedig hiába derül fény nap nap után, derék álmodozóink mindig készen állnak a magyarázattal, hogy a) az Ő hazugsága miért is más, sőt, tulajdonképpen miért is nem hazugság, továbbá b) mindennemű kritikai észrevétel hivatásos bérrettegés. Gy. F. elkövető igazmondása, hogy hazudott: megbocsáthatatlan hazaárulás. O. V. bűntárs hazugsága, hogy igazat mond: megtapsolandó erény. Hát így megy ez felénk, a nagy álmodozásban. Az őszödi beszéd elegendő volt ahhoz, hogy a maszop akkorát zakózzon, mint ide Lacháza. Hozzáteszem: joggal, bár korántsem az őszödi beszéd, a hazudozás beismerése miatt. Ettől függetlenül akkoriban hetente járkáltak az úgynevezett „emberek” a politikai vákumban szinte mozgásképtelenné vált, s következésképp lagymatag semmittevésbe, kommunikációs szintű reformmakogásba és egyéb szarfűrészelésbe zülledő, szánalmas Ferencünk ellen tüntetni, törni-zúzni, tankot elkötni, az 1956-os forradalom emlékét az egész világ számára élőben követhető módon meggyalázni. Ahhoz képest, hogy Ferenc saját töketlensége, önnön pártjának böszmesége és ellenzékének bornírt, cinikus hozzáállása („minél rosszabb, annál jobb”) miatt tulajdonképpen semmit nem tudott megvalósítani elképzeléseiből, nagy volt a népharagnak álcázott felhördülés. (Hogy e töketlenség miatt hálásnak kell-e lennünk a sorsnak, vagy inkább bánni kell, sosem tudjuk meg (sejtéseink mondjuk akadnak), a maszop/szadesz koalíció a hátralévő időben mindenesetre nagyívű lopássorozattal vígasztalta magát).
Lássuk azonban, hogy mi történik, mióta új seprő seper. Tények és párthívek általi értelmezésük:
Tények: | Tények párthívek általi értelmezése: |
Egyik első intézkedésként hatalmi szóval kifüggesztetett egy némiképp a Rákosi érára emlékeztető, önfényező manifesztum. | „Egy kormánynak joga van hozzá, hogy ott és akkor kommunikálja a programját, ahol és amikor akarja.” |
Nagyszabású tisztogatóhadjárat indult az állami/minisztériumi/önkormányzati pozíciók lojalitásalapú átrendezése érdekében. | „Ez teljesen természetes, az állami adminisztrációban a lojalitás a fő szempont, csak így lehet megvalósítani a föntről jövő programot, mert az esetleges politikai ellenvéleményen lévők megtorpedózhatnák a sikert.” |
Megindult a különböző hatalmi ágak szétválasztását – és ekképpen a hatalmi kontrollt – célzó intézményrendszer lebontása, kézivezérlésre kapcsolása. | „Végre elhárulnak a piti, jogállamiság nevében szőröző akadályok az „igazi” rendrakás elől. Saját embereket az alkotmánybíróságba, ügyészségre, fiskális felügyeletekbe, mindenhova.” |
A média, mint negyedik hatalmi ág, saját káderekkel való feltöltése, kritikai álláspontot megfogalmazó orgánumok/újságírók ellehetetlenítése, a médiahatóság átalakítása, a médiatörvény és a közmédiumok saját szolgálatba állítása külön-külön is, de együtt fokozottan a sajtószabadság – a kritizálhatóság! – durva és leplezetlen megnyírbálását célozzák. | „Ezzel semmi probléma nincs, nagyon helyes, elég volt a ballib médiaszemétből, ideje volt, hogy hatalmi szóval meg lehessen mondani, mit írjon az újság, mit mondjon a rádió/tévé. A továbbiakban semmi szükség szabadságra, épp elég volt belőle ennyi. Aki másképp látja, hivatásos bérrettegő.” |
A szlogenek szintjén „nemzeti együttműködés” kormánya nemhogy a nemzetet nem vonja be az együttműködésbe (pedig érdekelt volna a modus operandi), hanem az egyéni képviselői indítványokkal még a parlamentben helyet foglaló egyéb képviselőktől is megvonja még csak a megvitatás lehetőségét is; a cinikus, „polihisztor” képviselőket feltételező, az indítványok erőből történő átnyomását lehetővé tevő beadványozási gyakorlat az egész szisztéma lényegét golyózza ki. | „Csak akkor tud hatékonyan dolgozni a kormány, ha az ellenzék nem hátráltatja folyton folyvást, logikus kiskapu tehát, ha az esélyt sem adják meg az érdemi beleszólásra.” |
Az ad hoc – és a lakosságra való áthárítást eltagadó – különadók kivetése a bankszektorra, energetikai szektorra, telekom cégekre és a hipermarketekre (ld. még: „azonnali és nagyarányú adócsökkentés”), majd az eredetileg átmenetinek hirdetett különadók többé-kevéssé állandóvá történő átminősítése alapjaiban rendítette meg a tervezhetőségre, kiszámíthatóságra támaszkodó befektetői bizalmat, melyet a bizonyos érdekcsoportokkal való kivételezés sem erősített túlzottan. | „Úgy kell a multiknak, van miből csengetniük, fizessenek csak. Menjenek el nyugodtan, nincs is szükség rájuk, akkor legalább majd a hazai vállalkozások fognak erősödni.” Hogy a már régóta lopásra, csalásra, harácsolásra, munkavállalók totális kizsákmányolására kényszerített, adók és járulékok jármában senyvedő magyar kis- és középvállalkozói (vagy épp nagyvállalkozói) réteg, illetve az általuk kiszolált lakosság miképp fog profitálni a szelektív büntetőadókból (és vajon meddig ússza, úszhatja meg), erre a kérdésre nincs megnyugtató válasz. |
Az egyik legfőbb választási ígéret, az azonnali és nagymértékű adócsökkenés úgy valósul meg, hogy számos feltételhez kötés alapján tulajdonképpen azt a szűk réteget támogatja, amelyik eleve jól keres, miközben az ő támogatásuk miatt kieső költségvetési bevételforrást máshonnan elvont pénzekkel kell helyettesíteni. | Pozitívan érintettek részéről érthető elégedettség, negatívan érintettek részéről zavarodottság, vagy a bizonyítvány magyarázása, miszerint „válság”, „nehéz gazdasági helyzet”, „maszop/szadesz kormányzat felelőtlensége megakadályozza az ígéret azonnali és feltételek nélküli betartását”, bővebben meg nem magyarázott „csontvázak hullanak ki a szekrényből” stb. |
Egyik helyen tökéletesen érthetetlen megszorítás, másik helyen pénzszórás. | „Szegednek úgy kell; jogos hogy kétmilliárdos tudományos célú eszköztől esnek el, miért kellett másra szavazniuk, a Kósa-vezette Debrecen ellenben megérdemli a stadiont, mert régóta be volt ígérve.” |
Esztergomban lassan soha nem látott egyetértés alakul ki a korábbi fideszes városvezetés vasvillával történő elűzése tárgyában. | Független az utód, nehéz rajta kommunistázás szintű fogást találni. Nincs érvelés, csak üresjárati párthű izmozás. |
A bedőlt hitelesek védelmére tett ígéretek ellenére a kormányhoz közel álló erős emberek felelőtlen, vagy talán durván szándékosan cinikus (számító) nyilatkozataikkal már legalább kétszer fektették meg a forintot jelentősebben, hitelesek tízezreit/százezreit szivatva meg ezáltal. | „Nem a kormány(közeli erős emberek) hibája, ha államcsőd lebegtetésére a nemzetközi pénzpiac hisztérikusan reagál.” |
A köztársasági elnöki posztra egy a pozíciójában teljességgel tájidegen, mellesleg már a pártállami rendszert is kiszolgáló bólogatójánost választottak, aki számára szintén fontosabb a jelenlegi pártja iránti lojalitás, mint az amúgy szakmai kötelességét jelentő elnöki kontrollnak akár csak a látszata is. | „Pali bácsi rulez.” |
Gyógyszertárak tulajdonjogi helyzetének visszarendezése úgy, hogy azokból kormányközeli vállalkozók profitáljanak. | (Marginális réteget érint, nincs álláspont.) |
Az etikátlanul kifizetett végkielégítések visszaszerzése érdekében a kormány nem átallja bevezetni az 5 évre visszamenő hatályú törvénykezést, mellyel kapcsolatban ismét manuális üzemmódban szelektál, kit érjen utol az adóhatóság, és ki mentesüljön a súlyosan alkotmányellenes (és jogbizonytalanságot növelő), visszamenő hatályú szankciók alól. | Nem releváns, mert csak az etikátlanul kifizetett végkielégítések megtorlását tartja szem előtt, miközben a visszamenő hatályú, nem átgondolt (differenciálatlan) és az ügyben nem érintettek (köztisztviselők, közalkalmazottak) magántulajdonának védelmét is hátrányosan érintő törvénykezés általános hatásaival és potenciális veszélyeivel nem számol. |
A törvények, az alkotmány és általánosságban a jogállamiság keretei úgy változnak, ahogy azt a kormányzó párt pillanatnyi politikai érdekei megkövetelik. Ha történetesen éppen a magántulajdon védelmének kell kikerülnie az alaptörvényből, hogy a visszamenő hatályú törvénykezést meg lehessen valósítani, akkor a magántulajdont többé nem védi az alkotmány. | Többnyire nincs reakció – egy komplett ország hagyta figyelmen kívül azt a nem kicsit létfontosságú módosítást, hogy a tulajdonhoz való jog Hungarisztánban immáron nem alapjog. Az életet általában hosszú távon meghatározni hivatott törvények pillanatnyi pártérdekek alá rendelését a szimpatizánsok logikusnak tartják, ezek jogbizonytalanságot növelő, társadalombomlasztó káros hatásaival nem számolnak. A jellemző vélemény: „akinek nem tetszik, elhúzhat”. |
A magánnyugdíjpénztárak minden előzetes egyeztetés nélküli és korábbi explicit ígéretekkel szembemenő visszaállamosítása, az így beszedett, a hosszútávú, nyugdíjcélú megtakarításokból származó költségvetési többlet rövid távon felélésre kerül. | „Csak az állam tudja garantálni a nyugdíjat, szükség van a lépésre a demográfiai folyamatok és a nyugdíjak keresztfinanszírozása miatt, ez a pénz soha nem is volt az embereké.” |
A jogot és jogfilozófiát csak távolról látott, csitri minisztériumi osztályvezetőtől az Állami Számvevőszékig bezárólag mindenki alkotmányoz, szentkoronát és kereszténységet emleget egy dedikáltan világi ország törvényeiben – mintha legalábbis pont ez hiányozna csak a felemelkedéshez. | „A szentkoronát és a kereszténységet fontos beépíteni a törvényeinkbe, mert Magyarország történelmét a múltban erősen meghatározta a vallás, pontosabban a kereszténység.” |
És ezek csak a főbb tételek voltak, még sehol nincsenek az apróbb, de nem kevésbé arrogáns stílusban, erőből megoldani kívánt problémák. Még sehol nincs a tipikusan elnyomó államokra jellemző hangulatjavító-feszültséglevezető szelep, a nép itatása (pálinkafőzés legalizálása, mint abszolút prioritás), a Tömjén Zsolt mikropártjának ajándékként odadobott abortuszszigorítás vagy a hipermarketek hétvégi bezáratása, amely rendelkezéseknek adott esetben nemcsakhogy pozitív hozományai nem lesznek, de kifejezetten károsak lehetnek magára a kormányzó pártra nézvést is. Bár talán elnézhető nekem, ha életünk, döntési szabadságunk további szomorítása/korlátozása miatt nem pont a felelősöket fogom sajnálni. Bizonyára számos egyéb példát lehetne még citálni, de egyfelől az ember feje nem káptalan, másfelől már ez is több, mint amennyit a maszop/szadesz kormány egész tevékenykedése alatt átgondolásra érdemesnek tartott. Hogy a futószalagon gyártott, helyesírási, jogi, jogharmonizációs, alkotmányos és egyéb hibáktól hemzsegő, szakmailag gyakorlatilag előkészítetlen, mennyiségi törvénykezés bármiben jobb-e, mint a minőséginek ugyan szintén nem nevezhető, de legalább a megvitatást, ad absurdum szakmaiságot jobban előtérbe helyező korábbi gyakorlat, nos, ez Hungarisztánban – sajnos – nyilvánvalóan pártszimpátia kérdése. Aki a „gyurcsánytakarodj” szlogen ütemes skandálását tekinti magasabb politikának, annak nézőpontját alighanem kevésbé lehet zavarba hozni ilyen marginális részletkérdésekkel. Ami leginkább azért problematikus, mert ha most eljátszanánk azt a játékot, ami miatt két oszlopot hoztam létre a föntiekben, nevezetesen letakarnánk a bal oldali oszlopot, és csak a jobboldali (szándékolatlan szójáték) szólamokat olvasnánk egymás után, az valami egészen döbbenetes hasonlóságot mutatna egy olyan – párthűségre és túlzott állami szerepvállalásra – épülő rendszerrel, amellyel legjobb tudomásom szerint a hungarisztáni nép 1989-ben végleg le akart számolni, illetve amely rendszert leíró szóval leginkább a jobboldal (tehát épp azok, akik ma ezen elveket, szólamokat tekintik minden vitában „ultima ratio”-nak) szokta leminősíteni azokat, akik nem értenek vele egyet. Nem mondom ki a nevét, esetleg ha gyerekek is olvassák a bejegyzést, számukra elrejtem egy rejtvényben: 11 betű, k-val kezdődik, -ommunizmussal végződik, és a magyar társadalom állítólag nagyon, de nagyon utálja. Azért utálja, mert az a rendszer egy olyan rendszer volt, amelyik
- a párthűséget többre tartotta a szakmai rátermettségnél;
- gondolkodás nélkül tisztogatott lojalitási alapon;
- kontroll alatt tartotta a médiát;
- nem tűrte a kritikát vagy akár csak a másképp gondolkodókat;
- korlátozta az emberek szabadságát;
- belemászott az embereknek még magánéletébe is;
- a hatalom egyedüli birtoklására, az ellensúlyok kiiktatására és államhatalmi funkcionáriusainak kézivezérelhetőségére törekedett;
- inkompetens és a hazát leépülési pályára lökő rendelkezéseit hatalmi visszaélésekkel tartatta be;
- hosszútávon fenntarthatatlan gazdaságpolitikáját rövidtávú tőkeinjekciókkal tartotta életben, melyet minden esetben az állampolgárokkal fizetetett meg (vagy akkor, vagy utólag);
- támogatóit a szolgalelkű, helyezkedő, kritikai gondolkodásra képtelen (vagy nyerészkedésből nem azt választó), elvtelen talpnyalók köréből verbuválta;
- a társadalmat (a nemzetet!) önkényesen elvtársra és ellenségre osztotta;
- az egyszeri embertől mindenét elvehette;
- a magántulajdont ellenezte ill. igyekezett felszámolni;
- megmondta, mit kell gondolni;
- kirekesztő volt mindazokkal szemben, akik a méretre szabott dobozokba nem fértek be;
- a végletekig korrupt volt;
- arrogáns és cinikus módon gyakorolta a hatalmát;
- polgárainak véleményét nem kérte ki (sőt);
- az egyént olyan szinten demotiválta, hogy felelősségét és munkamorálját totálisan feloldotta;
- polgárait minden eszközzel izolálni próbálta a jobb, élhetőbb társadalmak megismerésétől;
- nemzetközi körökben viselkedni nem tudását arroganciával pótolta;
- a sportot előrébb valónak tekintette a tudománynál;
- gondolkodás nélkül hazudott, a valóságot az ellenkezőjére kozmetikázva próbálta lenyomni a lakosság torkán;
- éjjel-nappal mantrázta a buta szlogenjeit;
- képtelen volt megtisztulni saját pártbeli hordalékától;
- saját pártkatonáit érinthetetlenné változtatta;
- az alkotmányt és látszatdemokráciát csak kirakatból tartotta fönt, amúgy jogszabályait önkényesen hozta és változtatta meg, pillanatnyi saját érdekeinek megfelelően, önfenntartásra berendezkedve.
Mindent összevetve ez a nagyon utált kommunizmus egy olyan államforma volt, amelyik állampolgárait nem tisztelte, csak kizsigerelte és elnyomta, valamint teljességgel hülyére vette őket; az egyén szabadságát ahol lehetett, megnyírbálta; az állam hatalmát és a párt befolyását összemosta ill. olyan mértékben élt vissza vele, ami az országot egy élhetetlen hellyé tette. (Állítólag ezért utáltuk.)
Ha belementünk a fönti játékba, és letakartuk a bal oldali oszlopot, akkor nagyjából egy ilyen állam víziója köszön vissza az állam- és párthatalmat erősítő, a kritikát és az egyéni szabadságot elnyomni kívánó jobboldali álláspontokból. Két lehetőség van: Hungarisztán vagy ennyire elfelejtette, milyen volt a kommunizmus, vagy ennyire szeretné, ha visszatérne. Nem tudom, hogy a feledékenység vagy a tudatosság a rosszabb.
Gyurcsány Ferenc egy használhatatlan politikai képződmény. Nem azért, mert hazudott, és nem is azért, mert igazat mondott róla, hogy hazudott. És nem is ezzel összefüggésben nem hisszük el neki azt sem, amit kérdez. Cselekedeteivel, illetve annak hiányával bizonyította rátermettségének hiányát. Távozása szükségszerű volt.
Amit azonban nagyon nehéz megértenem, az az, hogy ugyanazon tömeg, amelyik egy őszödi beszédes műbalhé miatt törni-zúzni volt képes, hetekre-hónapokra ostromlott várossá változtatva Budapestet, tankot kötött el, a hatalomban azt a képzetet keltve, hogy kordonnal kell védenie magát; az a tartós tiltakozásra berendezkedett tömeg, amelyik nem átallott a csípős novemberi szélben és szakadó esőben a Kossuth tér bokrai között végezni a dolgát, csak hogy szent ügyük, a gyurcsánytakarodj megvalósuljon; az a tömeg, amelyik öntudatosan járult a szavazóurnákhoz, hogy elutasítsa, amikor arról kérdezték, megéri-e neki alkalmanként egy hamburger árát, hogy kicsit (nem nagyon!) átláthatóbb (és kevésbé átvágható) legyen az egészségügy finanszírozása – nos, amit nem értek, hogy hol van ugyanez a tömeg akkor, amikor nem 1 (vagy a korrektség jegyében: nem évente maximum 20), hanem 3333 hamburger árát veszik ki a zsebéből egyben. Hol van ez a magát hazafinak tartó, piros-fehér-zöldbe öltözött, igen gyakran kommunistázó tömeg akkor, amikor olyan szinten kívánják korlátozni a véleménnyilvánítási szabadságot, mely utoljára a pártállami időkben fordult elő? Hol van ez a tömeg akkor, amikor a szakmaiság helyét ismét a párthoz való lojalitás sajátítja ki? Hol van ez a tömeg akkor, amikor a hatalom mindenféle NENYIk és egyéb kommunikációs szólamok mögé bújva kutyába sem veszi az állampolgárt? Hol van ilyenkor a tömeg, amelyik azt mondja, PÁRTFÜGGETLENÜL elég volt az arroganciából, korrupcióból, népnyúzásból, néphülyítésből? Hol van az az – amúgy rendrakásra áhítozó – tömeg ilyenkor, amikor a rendet úgy valósítják meg, hogy a rend hiányáról nem lehet beszélni? Hol van az a tömeg, amelyik nemet mond a kommunizmusból ellesett hatalomgyakorlási technikákra? A hatalommegosztást biztosító intézményrendszer lebontására és/vagy kézivezérlésre kapcsolására? A sötét középkorba visszavető KDNP-s indítványokra? Arra a valóban arcátlan einstandolásra, amely egy ország megtakarításait a folyó költségvetési hiány csökkentésére, kozmetikázására élné föl?
Mikor mennek ezek a derék hazafiak utcára, ha nem most? Ha múltkor egy hazugságra alapuló kampányolását beismerő miniszterelnök ellehetetlenítéséhez, menesztéséhez elegendő volt a kíméletlen őszintesége, akkor most mi a fene van? Minden jól megy? Jobban élünk mint 4, 8, 12, n éve? Ha a szentkorona megvan az alkotmányban, akkor nyugdíj már nem is kell? Akkor már a sötét középkori ír abortusztörvény a minta? Ha a Párt a hű szolgáinak egy részét már benyomta állami állásokba, attól személy szerint neked, kedves párthű barátom, jó lesz? Ha nem lehet beszélni róluk, akkor nem fognak létezni a problémák? (Innen üzenném, hogy néhányan azok közül, akiket úgy szeretünk isteníteni (úgyismint az 1848-as forradalom kezdeményezői) forognak sírjukban – hát kedves nagymagyarok, akkor töri ismétlés dióhéjban: mi volt a legeslegelső követelésük? Szorgalmi feladat pirospontért: És vajon miért az volt? További kérdés töri faktosoknak: miért vágta ez ki a biztosítékot az abszolút hatalom birtokosainál?)
Hogy hol vannak most ezek a derék tüntetők? Megmondom: Orbán Viktor csokis fenekében. Gondolkodásmódjuk szolgai: nem azért szavaznak egy pártra, mert véleményük nagy vonalakban megegyezik az adott párt által képviselt elvekkel, hanem fordítva: a pártszimpátiájuk (ill. vezérük iránti szimpátiájuk) szabja meg, milyen nézeteket valljanak. Inkább igazodnak a „hivatalos” irányvonalhoz, mintsemhogy kritikával illessék Kárpátok Géniusza II-t, ill. beszari, seggnyaló, a Führer személyi kultuszát építő csapatát. Ha egész Európa felhördül is egy-egy döntés hallatán, ők inkább megmagyarázzák, hogy mindenki más szembe megy az autópályán, csak mi megyünk jó irányba. Ja, és aki másképp látja, hazaáruló, de legalábbis gyurcsányista komenyista. Mer' a kétharmad...
Mindig az a kérdés motoszkál bennem, ez a szervilis ország valaha ki fog-e bújni a pártok csokis seggéből, megtanul-e gondolkodni és vajon egyszer végre azt fogja-e nézni, ami az érdeke, nem pedig azt, amiről azt állítják, hogy az érdeke. Funkcionális analfabéták kedvéért elmesélném szájbarágósan is: nem a másik párthoz kell menni, mert annak pont olyan csokis a segge. Hogy mik vannak, mi?! Sopánka, nem sopánka, a felemelkedéshez vezető első lépcsőfokra majd akkor tudunk felállni, amikor egységesen és pártfüggetlenül elküldjük a picsába azokat, akik elkúrják nekünk, nem kicsit, nagyon. És nem mi alakítjuk a véleményünket a Párt véleményéhez, hanem nagyon jól teszik a mindenkori pártok, ha döntéseik előtt kikérik a mi véleményünket. Ugyanis elméletileg ezért vannak.
Ahhoz ugyanis nem kell politológusnak lenni, hogy a szart külön tudjuk válogatni a francia krémestől. Legalábbis abban a mocskos komenyizmusban még kételkedés nélkül tudtuk, hogy bármennyire is ellene beszéltek a potentátok, azért a bűnös, kapitalista Nyugaton volt jó az élet, nem Türkmenisztánban, Üzbegisztánban meg Kazahsztánban – ahogy azt a jelenlegi kutyaütők próbálják bizonygatni, jó előre játékteret biztosítván a feltehetően kritikus Nyugat diszkreditálására. A komenyizmus és a mostani állapotok között mindössze az volt a különbség, hogy akkor a legelvetemültebb, vonalas párthívő sem gondolta komolyan, hogy egy NSZK jutalomutat esetleg becseréljen egy türkménre, az ezt propagáló pártkommünikét pedig – legalább magában – röhejes komenyista bullshitnek tartotta. 20 évvel a rendszerváltás után már sikerült eljutni odáig, hogy egyesek számára Nyugat-Európa és véleménye már ciki – legalábbis ha a Vezérnek ellent merészel mondani, esetleg egyéb gondolatbűn megvalósítását fontolgatja (vagy csak úgy ab ovo). Hát, lelkük rajta, én mindenesetre inkább oda vándorlok ki ismét, a népbutító hazugságokban való feltétlen hitet pedig meghagyom azoknak, akiknek a 40 év kommunizmus nem volt elég. Vö. még: sajtószabadság és párthű alakok általi korlátozása. Van, aki meg tudja magyarázni magának, miért jó az, ha csak a népnyúzó kormány propagandája jut el hozzá, a kritikai gondolatok pedig messze elkerülik – és ezt szégyenlős röhögés nélkül, teljesen komolyan mantrázza. Hát, ahol jó az élet, ott valahogy nem így mennek a dolgok, de hát az ún. felelős választók választanak. Az idő meg majd bizonyítja a hülyeségüket. Ha meg majd 30-40 év múlva nem lesz nyugdíjuk, mert véletlenül kiderül, hogy hoppá, azt a gondoskodásáról és garanciáiról híres hungarisztáni állam (gy.k.: a nemzeti együttműködés, vagy mifene) valahogy, merő véletlenségből elherdálta folyó kiadásainak csökkentésére, akkor majd dühösek lesznek, bár valószínűleg a Vezért kritika még ekkor sem érheti, mert ostoba talpnyalónak lenni nem csak hungarisztáni alapjog, hanem egyesek szerint egyenesen kötelesség.
Baromságnak tűnik? Az is. De addig, amíg ezt nem sikerül társadalmi méretekben lederiválni, addig coki. Nincs mit szépíteni, még ha ezer NENYi-t is függesztetnek ki minden óvodában, ez lejtmenet marad. Nem kicsit, nagyon. És szeretett politikusaink (lámpavasra őket egytől egyig) mellett ezt bizony kőkeményen azoknak köszönhetjük, akik továbbra is fényesre nyalják a pártok seggét, függetlenül attól, hogy piros-e avagy narancssárga (vagy esetleg valamely más szín) a párt logója, ahelyett, hogy beintenének a középső ujjukkal, amúgy össztársadalmilag.
Köszönjük hát néktek, szervilis seggnyalók, hogy az ún. politikai „elit” mellett ti is segítetek az ország élhetetlenné tételében. Büszkék lehettek magatokra és választott politikusaitokra. Ne gondolkodjatok, csak nyaljátok a segget – előbbi még megártana, míg a csoki örök, legfeljebb a segg változik.