Nem, nem érdekel, hogy jogos-e a sztrájk vagy sem. (Amúgy kb. 70%-ban egyetértek Tóta W. Árpád álláspontjával az állami szektorban elkövetett sztrájkügyben, de itt és most nem mennék bele miért vannak fenntartásaim 30%-ban).
Az sem érdekel, hogy a folytatólagosan válogatott gazemberek által vezetett BKV végül megadja-e a hasonlóképp válogatott (ám valamivel kevésbé jól fizetett) gazembereknek a zsarolási pénzt. (Nem azért nem érdekel, mert érdektelen vagyok. Épp ellenkezőleg: nagyon is tudatosan szemlélem Hungarisztán történéseit, csak túlléptem már egy pontot: nem látom a reményt, hogy bármi változhatna, fölöslegesen meg nem fogom túráztatni magam. Mondjuk jó kérdés lenne, hogy akkor meg mivégre ez a blog. Hát, erre nemigen tudnék válaszolni.)
Az egyetlen dolog, ami a sztrájkkal kapcsolatban érdekel, az az, hogy az én jogaimat és lehetőségeimet mennyiben korlátozza a szakszervezetek átgondolatlan, félrepozicionált akciója. (Merthogy ugyebár ez a sztrájk a legkevésbé érinti azokat, akik tehetnek róla: az ún. „menedzsment” (bár nagyon kelletlenül használom rájuk ezt a szót, mert azt a tévképzetet sugallja, hogy menedzselnek, intéznek, vezetnek valamit) és a politikusi gerinctelenek már rég nem az összehányt, összevizelt, összeszart, csövesszagú, lerobbant, összegraffitizett, füstöt utastérbe pöfögő, fűtetlen, huzatos, mocskos járműveken közlekednek havi 10 ezerért, hanem szép nagy fekete céges autókon adófizetői pénzből.)
Engedtessék meg nekem, hogy a bérletem áráért egy picit önző legyek. No nem annyira, mint a tömegközlekedésre kényszerülő (!) emberek türelmével maximálisan visszaélő szakszervezetek, hanem csak egy icipicit, épp csak annyira, amennyi bőven jár nekem a pénzemért.
Szóval, ha mondjuk az észérvek egy jelentősebb csokrát félretenném, akkor akár még arra is kapható lennék, hogy szolidaritást vállaljak sztrájkolókkal (a szimpatizálás azért már erős kifejezés volna). Nem mondom, hogy könnyen menne, mert ugyebár nap mint nap találkozom a BKV színvonalát méltó módon képviselő agresszív, bunkó sofőrökkel, olvasom a BKV-s kalandokat (melynek ha csak a tizede, mit tizede, százada igaz, már akkor is fejeknek kellene hullania minden létező szinten), és azt gondolom, jogosan merülne fel bennem, hogy mivégre kapjanak ezek bármit is, pláne ilyen áron, ha egyszer úgy végzik a munkájukat, ahogy. A karakánabb énem azt mondja, vastagon örülnék a helyükben, hogy munkám van. No de ne vádoljon senki szívtelenséggel és empátiahiánnyal. Két diplomával, befejezés előtt álló doktori fokozattal, kiváló nyelvismerettel, több éves külföldi munkatapasztalattal, egy rakás jártassággal kínálnak nekem bruttó 148ezer forintos fizetést a derék hungarisztániak, így inkább a tisztes munkanélküliséget választva tökéletesen meg tudom érteni a BKV magasan képzett, kiváló munkatársainak követeléseit, miszerint nekik jár az, amit megkívánnak. Most ugyan csak az eddig meglévő kollektív szerződés feltételeiért sztrájkolnak, de ki jósolhatná meg felelősséggel, a következő követelésük vajon mi lesz. Végtére is, ha a sztrájk beválik (márpedig a munkakörből eredően elég durva nemzetgazdasági kárt tudnak okozni), mi akadályozza majd meg benne őket, hogy ne ismételjék meg amikor csak akarják?
Tegyük félre eme fejtegetést, már csak azért is, mert nem szeretnék ötleteket adni. Viszont vizsgáljuk meg végre, hogy ha ennyire empatikus vagyok, akkor a post címében vajon miért is küldtem el a JQA-ba a BKV-s szakszervezeteket!
Nos, a válasz igen egyszerű. Felőlem legyen sztrájk, akár (ha nehezen is) még szolidaritok is. De az, hogy cserébe a szakszervezetek arra sem képesek, hogy megállapodjanak egy minimum szolgáltatási szintben, valamint hogy az ennek megfelelő menetrendet kidolgozzák ill. közzétegyék, az mindennek a teteje. Ez ugyanis már nem arról szól, hogy zsarolják a céget (és azon keresztül persze a mi zsebünkben turkálnak), hanem arról, hogy az illetékesek úgy vélik, nekik csak jogaik vannak a sztrájkolással kapcsolatban, az utazóközönséget illető kötelességeik pedig figyelmen kívül hagyhatók.
A BKV kríziskommunikációja így délután öt óra körül (miután hetek óta lebegtetik a sztrájkot – rákészülni tehát éppenséggel lehetett volna) nagyjából a következő kulcsszavak köré épített mondatokból áll:
– várhatóan
– bizonytalan
– nem közlekedik
– a korábban írtakkal ellentétben mégsem
– sajnos mégsem.
(forrás: A 2010. január 12-ére meghirdetett sztrájk alatti közlekedés a Fővárosban és Aktuális forgalmi helyzet)
Az, hogy emberek tíz- vagy százezreit károsítják meg, felbecsülhetetlen nemzetgazdasági károkat okoznak, de még csak tájékoztatni sem képesek, mindent elárul a cinikus, munkakerülő hozzáállásról, úgy a BKV, mint a szakszervezeteik részéről. Mottó: minden és mindenki le van szarva, csak én jöjjek ki jól anyagilag.
Merthogy a sok terelés mellett elsikkadt egy eléggé lényeges hír: a kollektív szerződés lejárta igazából a szakszervezeti vezetőknek fáj: a BKV ugyanis évi 142 millió forintot fordít a 12 szakszervezeti vezető bérezésére (járulékok nélkül). Ez átlagban havi 983ezer forintos bruttó fizetés, ha a most veszélyben forgó prémiumokat is beleértjük. (Ld. a szóban forgó keretes írást itt ill. az általam ugyan nem preferált, de itt kivételesen gyönyörű írást közlő bulvárlap cikkét arról, hogyan hárítanak a sarokba szorított, ám szokás szerint szégyentelen kutyák.)
Évi 142 millióba kerül tehát nekünk az, hogy a szakszervezeti vezetők egy nyomorult sztrájkmenetrendet ne tudjanak összeállítani, valamint hogy a havi 10ezres bérletért minimum szolgáltatást se kapjunk.
Hát, röviden ezért mehet a pokolba az összes. Eljátszották nálam a hitelüket, a szolidaritásnak annyi.
Az egyetlen kérdés az maradt, lesz-e képe a BKV-nak jegyet/bérletet ellenőrizni a sztrájk napjaiban.
