A tegnapi határidő lejárta után napvilágot látott, hogy kicsivel több, mint százezer fő vállalta „önként”, hogy kiközösíttetik az állami nyugdíjrendszerből (illetve egyéb szociális juttatásokból) „most és mindörökké”. Nincs kétségünk afelől, hogy a társadalom egy széles rétegében támogatásra talál az a mélyen etikátlan (és alighanem jogszerűtlen) elgondolás (irigység forevör!), hogy miközben az utánam befizetett nyugdíjjárulékot más fogja megkapni, addig én cserébe nemcsakhogy nem leszek jogosult semmiféle állami nyugdíjra (se rokkantnyugdíjra, se betegbiztosításra), de még az eddigi állami befizetéseim is elúsznak, azaz papíron egy soha nem dolgozó polgárnak is több joga lesz az énutánam – valaha és a jövőben – befizetett, elméletileg nekem járó gyűlő nyugdíjamra, mint jómagamnak, másrészt afelől sincs kétségünk, hogy a szokásos kollektív memóriazavar pár éven belül valóban „önkéntes” választásként fog emlékezni a szégyenletes zsarolásra, melyet kormány népe ellen intézett (sok újbeszél kormányzati nyilatkozat ugyebár disznót győz!), pedig jelenleg alighanem még a legseggnyalóbb Fidesz/KDNP-szimpatizáns számára is nyilvánvaló, hogy itt két, potenciálisan tragikus kimenetelű „választási lehetőség” között kellett döntenie az egyszeri szavazóautomatának állampolgárnak, ahol a „lehetőség” inkább elméleti jelentőségű – ez utóbbi tételt amúgy a számok is bizonyítják. A kormány sikerrel kényszerítette bele a polgárait valamibe, ami többségüknek – bár egy részük tán nem tud róla – egyáltalán nem érdeke. Büszke lehet rá mind a kormány, mind seggnyalói talpnyalói hívei, kár, hogy e hatékony zsarolás valódi sikerességéről csak az utókor fog dönteni, az is szelektíven és szubjektíven.

Igen érdekes kérdést vet fel az, hogy vajon mit érdemel egy olyan ország, melynek a polgárai  nemcsakhogy tűrik bármely kormányzó párt zsarolását, de némelyek egyenesen éltetik azt. Jó, a többesszámból lejön 100ezer kivétel, ami azonban a 8millió fölötti szavazójogos polgárnak alig több, mint 1% körüli marginális csoportja, sőt, a 3700000 körüli aktív keresőnek is csak mintegy 2,7%-a (bár mióta a 2706292 kormánypárti szavazó 2/3-nak minősül, azóta én óvatosabban dobálózom a százalékokkal... – már megint az a fránya oktatási színvonal!)

1% (vagy statek szempontból engedékeny esetben 2,7%) döntött most úgy, hogy ellenébe megy a zsarolásnak. Vagy azért, mert így éri meg neki, vagy azért, mert döntését az mnyp-einstandolással szembeni protestálásnak szánta, erősen bízva benne, hogy egyszer majd valaki visszacsinálja az antidemokratikus, alkotmányellenes ámokfutást. Kétség nem fér hozzá, a társadalomnak ezt a szegmensét – még ha jellemzően a pénzügyi/értelmiségi elitről van is szó, vagy esetleg pont ezért – a politika egy mozdulattal lesöpri az asztalról. Nem tétel, úgymond. És ez még akkor is így van, ha a zsarolás következtében jóval többekben maradt – adott esetben elpártoláshoz vezető – tüske, mint amennyien effektíve a maradásra szavaztak.

Fontos-e a kormánynak ez a százezer (párszázezer) szavazó, vagy sem (jobbanmondva: fontosabb-e annál, mint hogy azonnal elverhető pénzhez jusson), nem túl érdekfeszítő. A „kétharmad” arroganciájából nem is látszik. Ellenben e pár százaléknyi protesztszavazat megmutatta, hogy 21 évvel a rendszerváltozás után visszatértünk a kiindulóponthoz: a hungarisztániak túlnyomó többsége úgy döntött, nem bízik eléggé a magántulajdonban, ami – tekintettel az állandóan változó, leginkább hatalmi harcoktól függő, a magántulajdont napi szinten kockára tevő körülményekre – persze nem is csoda, ellenben a Mindenható Állam(párt) Atyuska víziója, amelyik majd „valahonnan” [??? – a szerző értetlenkedése] pénzt szerez a gondoskodásra, nagyon is bejövős neki. A társadalom tulajdonképpen teljes egészében (mínusz pár százalék) azt jelezte: fogcsikorgatva vagy szívesen, de elhiszi azt a dajkamesét, hogy egy adott miniszterelnök és hatalommaximalizáló konzorciuma 2010-ben simán garantálja neki a 30-40 (stb.) évvel későbbi állami kifizetéseket, miközben az aktív keresők száma drasztikusan csökken (nem csak születési, hanem munkanélküliségi okokból is), az eltartottak száma (nyugdíjasok, leszázalékoltak, korkedvezményesek stb.) ezzel párhuzamosan drasztikusan nő. Mindezt egy olyan országban kajálják be, ahol még az sem biztos, tegnap mi volt, nemhogy az, holnap mi lesz. (Igaz, ha visszamenő törvénykezést lehet csinálni, akkor a 30-40 évre előre kiható törvénykezés ehhez képest smafu.)

Drága barátaim, nem szeretnék senkit sem riogatni, de kurva nagy lózungra tettétek fel a pénzeteket. Az a rendszer ugyanis, amelyikben az állampolgár a Mindenható Állam(párt) Atyuskától várja a sültgalambot, megbukott. Nem tudom, kinek tűnt fel például a SZU, vagy az úgynevezett „keleti blokk” összeomlása, lényeg az, hogy ez a rendszer akkora nagy zakót kapott, hogy még a kitalálója is belebukott, köszönik szépen, azóta sem bír(nak) kikecmeregni belőle. 1989-ben állítólag a dicső legvidámabb barakk is arra szavazott, hogy nem kér több kommunizmust, ellenberger inkább beengedi a rothadó állapotában is szemrevalóbb kapitalizmust, hogy ne kelljen már csóró és gyanús komcsiként Bécsbe sompolyogni hűtőszekrényért meg 300ezret futott kettes Golfért. Alig két évtized – no meg párezer szégyentelenül populista, pártos fejmosás – után a hungarisztáni pógár ismét úgy véli, hogy mégiscsak jó neki a langymeleg, fentrőlmegmondós államhatalom.

Álnaív persze nem szeretnék lenni, érzékeltem én is a nagyon durva zsarolást – senki nem szeret a szopóág szívó oldalára állni „önként” (hogy Matolcsy-t idézzem). Ám épp itt válna el egymástól a francia krémes és a szar: itt lett volna a lehetőség megmutatni, hogy egységben az erő. Itt lett volna az idő, hogy megmutassuk mennyire igaza volt a politikusnak, amely nem átallott azt mondani (persze mennyi mindent nem átallott már mondani az Ember, Aki Még Sosem Hazudott), hogy a „Nemzet nem lehet ellenzékben”. A derék szavazópolgárok itt és most megmutathatták volna, hogy a nemzet valóban nem lehet ellenzékben, ellentétben azzal a kormánnyal, amelyik megzsarolja őt. Ehelyett a nemzet igazodott, betagozódott, együttműködött a kormányzat eddigi legvadabb elképzelésével, ahelyett, hogy az együttműködést szajkózó kormányon kérte volna számon a saját maga által fabrikált minőségbiztosítási tanusítványukat kiáltványukat, a dicső NENyi-t.

Úgy tűnik, a zemberek még mindig nem tanulták meg, hogy a politika van őértük, és nem fordítva. Kár, mert amíg ez a lecke nem tiszta, addig nem lehet tovább menni.

A nép – megint egyszer – belement abba, hogy ledarálják „föntről” (istenem, be szép lett volna, ha mára ez kiveszik a magyar nyelvből – Pali bácsi, nem tudna tenni valamit onnan föntről?). A fogcsikorgatva tűrést – zsarolás esetében – valahogy még lehet védeni (bár az élhető ország víziójának szemszögéből nézve kérdés: kell-e, érdemes-e), viszont a támogatás, a kormány kommunikációs szólamainak („nyugdíjvédelem” – muhaha!) kritika nélküli bégetése, a hosszútávú megtakarítások pillanatok alatt történő felélésének éltetése védhetetlen és legott felveti az állampolgári felelősség kérdéskörét (ha már politikusok esetében nem beszélhetünk ilyen fogalomról). Ép ésszel nehezen érthető a kemény, le- és bedarálós államhatalmat kívánó közgondolkodás.

Megintcsak nem szeretnék álnaív lenni: pontosan tudom, hogy milyen válaszreakciót vált ki egy társadalomból az, hogyha az ún. „rendszerváltozása” utáni időszak szinte mással sem kapcsolódik össze, mint a „rend” hiányával (értsünk bármit is „rend” alatt). A folyamat, amely a keménykedő hatalom igényéhez vezetett, tehát érthető, ám továbbra is azt mondom: az a társadalom, amelyik élhető állam helyett túlszabályzott, erős államhatalmat (párthatalmat!) akar, az bizony meg is fogja kapni, amire vágyik, és az eme súlyos aránytévesztés következtében létrejövő kreálmány bizony köszönő viszonyban sem lesz egy olyan ország képével, ahol jó lenne élni. A „mit érdemel az a bűnös...” kérdése valamennyire tehát értelmetlen is, mert a büntetés nem fog elmaradni, automatikusan jár a lebutító csomaghoz: aki azt bírja gondolni, hogy mnyp-s megtakarításainak az einstandolása megmentette a nyugdíját (copyright by Selmeczi „Nyugdíjszócső” Gabriella), az óriásit fog koppanni, mikor odakerül. Nem hogy élhető társadalmat nem fog kapni sem időközben, sem akkor, de még csak a morzsáit sem; a vasárnapi csirkefarhát pedig egyenesen a luxus szimbóluma lesz. Minden létező szakértő évek óta mondogatja: a nyugdíjrendszer az idősödő társadalom következtében fenntarthatatlan; a nyugdíjrendszer összeomlása időzített bomba: eljön az a pont, amikor a fiatal generációk már nem tudják keresztfinanszírozni az eltartandókat. Ehhez képest Hungarisztán arra szavazott, aki azt handabandázta, hogy dehogynem. Majd az állam... (Mert az állam egy ilyen csodalény: ha kell, az majd szerez pénzt, vagy nyom, vagy akármi, lényeg az, hogy lesz majd...) Pedig ha az egész manyup-históriát övező hazugsághadjáratban egy biztos pont volt, az éppen az, hogy az államra semmit nem szabad bízni, mert a) ellopják, b) nem működik és a maradékot is ellopják. Az, hogy költségvetési kozmetikázás céljából a manyupoktól zabrált pénzek 20%-át („kétharmados” százalékszámítók kedvéért: a matematikában/statisztikában ez még mindig 1/5-öt jelent!) még idén belenyomják a folyó költségvetésbe, ékes bizonyítéka volt (lehetett volna) annak a tételnek, miszerint az állam a legrosszabb gazda. Ha a tendencia folytatódik (és egyelőre nemigen látszik, hogy miért ne folytatódna, hiszen Hungarisztán tartozásait csak töredékében fedezi a lenyúlt manyup pénz), akár még a saját ciklusuk alatt úgy fel tudják élni meg tudják védeni a nyugdíjainkat, hogy hírmondó sem marad belőle. Már azokét, akik beadták a közösbe. Én, és sorstársaim, akik kiközösíttettek, nos, mi csak szimplán nem kapunk a saját pénzünkből...

***

Százezer. Sokféleképp lehet értelmezni ezt a számot, és abban az országban, ahol eddig minden választást az összes párt megnyert, valamint ahol a 2706292-t folytatólagosan sikerül kétharmados felhatalmazásra kihozni, ott az elkövetkező hetekben valószínűleg sokan sokféleképp is fogják értelmezni. Egy dolog biztos: Hungarisztán végrehajtotta a lehetetlennel határos bravúrt: saját maga ellenzéke lett. Megszavazta magának nyugdíjának lenyúlását, valamint Mindenható Állam(párt) Atyuska visszatérését, aki majd gondoskodik róla.

A rendszerváltozás (ma is) megbukott.