Nem vagyok benne bizonyos, hogy szándékos szerkesztői kikacsintás volt, mindazonáltal tegnap gyönyörűen egymás alá került két hír:
Az egyik arról szólt, hogy a görögországi zavargásoknak immáron három halálos áldozata is volt. Három banki alkalmazott, akikre a felhergelődött tömeg egyszerűen rágyújtotta a bankot.
A másik arról, hogy Orbán Viktor úr szerint "Nincs helye óvatosságnak és hezitálásnak" a 2006 októberi eseményekkel kapcsolatban, "[e]zért felelni kell, nincs kivétel sem rangra, sem beosztásra, sem életkorra [való] tekintettel".
Arról is lehetett ugye hallani, hogy szar került a palacsintába, mert a Belügyminiszter, Aki Alighanem Túl Sokat Tud, nem egészen úgy nyilatkozott, ahogyan azt a főnökség elvárta volna. Skandallum, de ahelyett, hogy beszállt volna a politikai boszorkányüldözésbe, a média ezirányú kérdésére egy sokkal mértéktartóbb megjegyzést tett, ami persze a főnökség részéről szemöldökráncolást eredményezett (Sanyikám! Még meg sem száradt a tinta a kinevezéseden, máris önállóskodsz?), másfelől viszont – ha nagyon idealista és széplelkű szeretnék lenni – akár úgy is értékelhető, hogy P. Sándor nagykorúnak fontosabb a reá bízott intézmény mundérbecsületének a védelme, mint a főnökék demagóg – és főként hipokrata – boszorkányüldözése.
Még szerencse, hogy engem idealizmussal nehéz lenne megvádolni, ezért az utóbbi dajkamesét meghagyom annak, akinek valóban szép a lelke, és abban szeretne bízni, hogy most végre valami olyasmi jön, hogy megtisztítjuk a rendőrséget a reá tapadó negatív konnotációktól, kiirtjuk a rossz reputációnak még az írmagját is (lett légyen bármi is az az írmag), mégpedig azért, hogy innentől kezdve az állami rendfenntartó erő hatékonyan, a köz szolgálatában és a köz által megbecsülten tudja fenntartani a rendet. Azt a rendet, amelyre a középvonaltól jobbra elhelyezkedő politikai erők retorikája igen alaposan bazíroz (ám amit ellenzékben a legkisebb aggály nélkül feláldozhatónak tart).
Ehhez az elképzeléshez persze valóban nem ártana kitisztítani a sorokat, hogy az átlag rendőr legalább első ránézésre különbözzék egy kicsit azoktól, akiket üldöz, illetve hogy a túlkapásokban példamutatóan szorgos kollégák az élet más területein hasznosítsák fölös energiáikat, ám alighanem a szakértelméről elhíresült (ezt nem én mondom, hanem állítólag ezért nevezték ki – muhaha) belügyminiszter tudja a legjobban, hogy ha mindez megtörténne, kábé 12 rendőr maradna az országban. Az meg még akkor is kevés a 2 héten belüli rendrakáshoz, ha egytől egyig feddhetetlenek.
Tagadhatatlan, hogy P. Sándor nagykorú mértéktartóbb nyilatkozatában valószínűleg közrejátszott a fönti gondolatmenet, ugyanakkor nyilván azt is tudja, hogy a boszorkányüldözés leginkább a politikai demagógia célját szolgálja, a főnökség darabszámot akar, akiket kirakatba lehet állítani, lám, így jár az, aki a népet, a nemzetet (azaz bennünket!) bántja, s messzemenőkig nem érdekli, konkrétan kik mennek a vágóhídra, ott voltak-e egyáltalán, jogszerűen és arányosan használták-e az erőszakot. Ezek a politikai kommunikáció művészetében marginális részletkérdések csupán.
Ami leginkább azért baj, mert Orbán úr még mindig nem ismerte föl, mivel játszik. Az, hogy nagygyűléseket tart hébe-hóba, ahol a kézivezérelt, önálló gondolkodásra képtelen droidoknak megmondhatja az aktuális dakota közmondásokat, szóvirágokat és egyéb, általában mémmé váló jelszavakat, illetve megmártózhat az ezért kijáró, kétségkívül lélekmelegítő imádatban, az egy dolog. Hogy elhiszi-e magáról, hogy most akkor ettől ő tényleg nagy politikus, vagy cinikusan röhög és lenézi magában a szolgalelkűség és primitívség ezen szintjén vegetáló híveit, nem tudjuk, soha nem is fogjuk megtudni, ő meg bolond lenne elárulni. Az viszont már egy teljesen más kategória, mikor a tűzzel játszik: amikor a lélekmelegítő, önajnároztató nagygyűléseket időben és térben úgy rendezi, hogy nem zárja ki az esélyét a szituációs eszkalálódásnak. Ismerjük ugye a mondást: ha a színpadon pisztoly van, az bizony a darab során el fog sülni. Amikor a javarészt jámbor híveinél sokkal agresszívabb tábor fizikai és időbeli közelségébe hirdeti meg a nagygyűlését, akkor nehéz elhinni róla, hogy nem számol a balhé eshetőségével. Ami természetesen menetrendszerűen be is következik, a szélsőségesek lehallgatott mobiljai (húzzuk rá a rendőri oszlatás elől menekülőket a fidesz gyűlésre!) egyértelműen árulkodnak az eshetőség nagyon is valós realizálódásáról. Lehetetlennek tartom, hogy Orbán úr ne tanult volna szociálpszichológiát a jogi karon, vagy hogy azóta sem hívta föl senki a figyelmét rá, hogy a csoportok, különösen a tömeg teljesen más szabályok szerint működik, mint az egyén. Egészen pontosan a csoport/tömeg dinamikája teljesen más, mint az egyéné, a tömegben feloldódik az individuum, és ezzel az egyéni felelősségtudat. A csoport nem csupán individuumok összessége, hanem egy új, merőben más, az egyének összességénél kiszámíthatatlanabbul viselkedő entitás. A náci németország „bevadulását” értetlenül szemlélő Nyugat számos katonai és polgári kutatást finanszírozott a témában, elég ugyebár csak Zimbardo prof híres börtönkísérletére utalni, ahol a legjámborabb egyetemista is képes volt agresszív állattá alacsonyulni a hatalmi csoporthoz tartozás tudatában. Vagy ha ez nincs meg, elegendő megnézni a Das Experiment című német filmet, ami gyakorlatilag ugyanezt a témát dolgozza fel, csak kicsit továbbmegy.
Orbán úr tehát vagy nem tudja, mivel játszik, mikor a tömeget ingerli, illetve megteremti rá a lehetőséget, hogy a „saját”, jámbornak vélt tömege külső gyújtóforrással keveredjen; vagy nagyon is tudatosan bazírozott erre, tudván, hogy a mártírszerep az ő politikai állásait erősíti. Mivel Orbán urat a legkevésbé sem tartom műveletlennek és/vagy butának, elég sanszos, hogy nem merő gőg volt, hogy nem volt hajlandó más időpontra és/vagy helyszínre áttenni a nagygyűlését, hanem nagyon is tudatosan számolt a szélsőséges rendzavarókkal való keveredéssel. Ha úgy tetszik, simán beáldozta a hívei testi épségét.
Rég volt, mindent megcsámcsogtak róla a jobbos és balos médiában, ismét egymásnak ugrott az ország, de már az is lefutott kávé, mondhatja erre bárki. Igen, én is ezt gondoltam tegnapig, mikor a téma újra terítékre került, mégpedig nem más, mint Orbán úr általi személyes felmelegítéssel. Ami azért legalábbis felveti a cinizmus árnyékát: nem elég, hogy kitette a híveit a rendőri agressziónak, de utólag még máson is verné le a felelősséget. Tévedés ne essék, a rendőri túlkapásokra nincs és nem is lehet mentség. Csak egy kicsit záptojásszagú az a történet, melyben egyedül rendőri túlkapásokról esik szó. A másik oldalt, azaz a túlkapásokat (és a túlkapások mellett a teljesen jogos rendészeti fellépéseket) előidéző rendzavarást akkor is, azóta is masszív agyonhallgatás övezi.
Nem az a baj, hogy Orbán úr ismét előráncigálja ezt a témát. Bár tény, hogy akár királyt is csinálhatna magából, olyan arányú zakót kapott mellette mindenki más (azért ne feledjük, hogy a választók jelentős része ismét nem rá, hanem a többiek ellen szavazott – ami azért nagy különbség!), ezért kissé érthetetlen, miért van erre a boszorkányüldözésre az új kormányzat egyik első lépéseként szükség. Alighanem verbális pótcselekvés, üresjárati puffogtatás, hogy a „rendszerváltó” hangulat megmaradjon.
Mindazonáltal – és itt jön a képbe a görögországi, eleddig három halottal járó zavargások híre – nem lehet szó nélkül elmenni amellett a differenciálatlan nyilatkozgatás mellett, amely a 2006-os eseményeket erősen torzítva, pusztán a rendőrségi túlkapások ügyeként tematizálja. Túl azon, hogy a túlkapásokra alkalmat és lehetőséget adó orbáni felelősség (illetve ennek elhárítása) a politikusi cinizmus csimborasszója, a rendőrség maradék (amúgy igen kevés) renoméjának további lejáratása hatalmas politikai öngól is lehet. A rendteremtéssel való kampányolás nem csak a szélsőjobb sajátja. Maga az új kormányzat is kiemelten hangsúlyos kérdésként kezeli (ld. a romaügyi biztos kinevezését, a két hét alatti rendrakásról szóló nyilatkozatokat), mégpedig jó okkal: nehezen lehetne nem észrevenni, hogy a társadalom túlnyomó többsége igen központi kérdésnek tartja a témát. Hab a tortán, hogy ha a Fidesz nem brillírozik e téren, a sarkában acsargó, a populizmusversenyben sokkal esélyesebb Jobbik boldogan fogja einstandolni a közbiztonság, a rendrakás kérdését – miként tette ezt az eddigiekben is.
Orbán úrnak és díszes kompániájának tehát elemi érdeke lenne, ha a rendőrség társadalmi megbecsültségén nem tovább rontana, hanem esetleg nagyon gyorsan megpróbálna valahogy emelni. Nem várok olyat, hogy azt mondják, derék híveim, a 2006-os események azért egy kicsit a mi sarunk is volt, de jelzésértékű lenne, ha
- a meghirdetett boszorkányüldözés a valódi bűnösök felelősségrevonását jelentené,
- a felelősségre vont bűnösök között nem csak intézkedő rendőrök lennének, hanem mondjuk azok a huligánok (nevezzük nevén: köztörvényes bűnözők) is, akik az egész rendbontási hullámot megkezdték, végrehajtották, és akik erre most is bármikor hajlandóak lennének
- mindenféle forradalmi maszatolás helyett egyáltalán kimondanánk és nevén neveznénk a huliganizmust, vandalizmust, rendbontást, és számszerűsítenénk az ezáltal okozott károkat, illetve anyagi felelősöket találnánk hozzájuk.
Ez az a minimum, amit a 2006-os eseményekkel kapcsolatban felelős kormányzattól elvárnék. És persze nagyon gyorsan elgondolkodnék azon, hogy szükségesek-e az akolmeleget biztosító, Orbántömjénező nagygyűlések. Mert hogy eddig nem történt haláleset, az nem Orbán Örökös Népvezér bölcsességének volt köszönhető, hanem a vak szerencsének. A görög példa adott, és nem kéne abban az illúzióban ringatózni, hogy mi mások vagyunk, itt ez nem történhet meg. Igenis hogy pontosan ugyanazok, vagy legalábbis ugyanolyan politikai demagógiák tarolnak a magyar társadalomban is, mint a görögben, és itt is létezik pont olyan agyatlan, randalírozásra bármikor kapható réteg, ami elindítja a szikrát.
Márpedig a randalírozásból származó halottakat ott sem a rendőri túlkapás eredményezte.
