Nem tudom, mit ölel fel az etika tantárgy. Őszintén szólva azt sem tudtam, hogy létezik ilyen, pedig nagyon örvendeztem volna már pusztán a tudatnak is. Persze lehet (= valószínű), hogy egy kábé olyan elbaltázott tantárgyi koncepcióval van dolgunk, mint amilyen a történelem órába épített társadalomismeret ill. filozófia tantárgyak voltak abban az időben, mikor én érettségiztem. Nem tudhatjuk, de már csak a tantárgy létjogosultságának felmerülése is boldog perceket szerezhetett volna, ha másként szerzek róla tudomást. Hiszen mindig lehet egy-két tanár, aki személyiségével, műveltségével, pedagógusi kvalitásaival a legdebilebb minisztériumi/tantárgyi koncepciót is képes élvezhetővé, érdekessé, vagy legalábbis elgondolkodtatóvá tenni, és akkor máris megérte, hogy valahol, valamikor, valaki a minisztériumban rábólintott a tárgyra, hogy szükséges ez, mint egy falat kenyér. Hogy adminisztratív tévedés történt-e, vagy valaki belülről bomlasztotta a nemzet- és önpusztításra tartósan berendezett oktatási rendszert, esetleg stikában, ravaszul egy köteg más aláírandó között, úgymond „salátában” (ld. még: „salátatörvény” – mindig tanul az ember valami hasznosat!) nyomták az illetékes elvtárs orra alá az erről szóló dokumentet (aki vagy azért írta alá, mert észre sem vette, vagy azért, mert nem akarta elárulni az alárendeltek előtt, hogy tulajdonképpen gőze sincs róla, mi is az az etika) – nos, ez teljesen mindegy is. Jobb nem bolygatni a valós okokat, mielőtt kiesik a szekrényből valami csontváz. Lényeg az, hogy van nékünk immáron etika tantárgyunk, juhé. Látszatja mondjuk nem sok, de fő a pozitív gondolkodás.
Hogy konkrétan milyen jövőtervvel rendelkezik, vagy milyen felvételire aspirál az, aki etikából érettségizik, még kevésbé tudom elképzelni, mint magát a sillabuszt, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy ha van valami Hungarisztánban, amire egyáltalán nincs semmiféle kereslet (értsd: igény), akkor az az etika – lett légyen szó a filozófiai-historikus, avagy a mai mindennapokban történő értelmezéséről (már ha még bárki is képes értelmezni eme avíttos kifejezést).
Nem mondható tehát, hogy – a tárgy puszta lététől eltekintve – különösen meglepett volna, hogy széles e Hungarisztánban mindösszesen egyetlenegy diák akadt, aki az emelt szintű érettségin ebből a tantárgyból is vizsgázott.
Emésztgessük egy kicsit ezt a számot. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a „lúzerről”, aki ilyen – súlyos élhetetlenségről árulkodó – témából vizsgázik.