A svédországi Mercedes-beszerző expedíció (aka Csikós-saga) tragikus fordulatot vett – ám közel sem abban az értelemben, amire a kalandokat figyelemmel kísérő olvasóközönség elsőre gondolna. A közel fél évszázados, eladdig törésmentes Merga finn kamionos általi lezúzása ugyanis szörnyű hír minden technikabuzi számára, nyilván még ennél is lesújtóbb esemény a múzeális értékű autót alig pár órája tulajdonló, kiváló autós újságíró és expedíciós csapata számára, ám mindez nem tragédia. A tragédia leginkább az, ahogyan a kétségkívül nagyon rossz hírre az olvasók egy jelentős része reagált és reagál.

A cím alapján a poszt szólhatna akár bizonyos politikai(nak vélt) csoportosulások hagymázas „magyarkodásairól” is, de döglött oroszlánba minek rugdosson az ember. Akinek az élete olyannyira szűkölködik mindennemű kvalitásban és értékben, hogy identitását leginkább és elsősorban csak egy olyan identitásképző elem alapján képes meghatározni, amiről tulajdonképpen semmit sem tehet, hiszen határon belüli vagy éppenséggel kívüli születése determinálta (ekképpen tehát az erre irányuló büszkeség is elég értelmezhetetlen számomra, de ez most lényegtelen, amiként abba se menjünk bele, mi légyen a határon kívüli születésű, ám magukat magyarnak vallók népes táborával – talán lesz erről egyszer egy önálló bejegyzés), nos, az ilyen egyedekkel amúgy sem lehet mit kezdeni, sosem fogják megérteni, hogy ember és ember között nem az alapján teszünk különbséget, hogy milyen színű a zászló, ami alatt honfitársai vagy ők maguk versenyeznek a nemzetközi sportversenyeken. Ők ugyanígy azt sem fogják megérteni, hogy egyazon zászló alatt is élnek ilyen meg olyan, sőt, még olyanabb emberek – amiként más zászló alatt is élhetnek ilyen, meg olyan, meg még olyanabb emberek. És persze azt sem fogják megérteni, hogy attól, hogy valaki eltol valamit, még nem szükségszerűen rossz ember., akit azonmód fel kellene koncolni. Már csak azért sem, mert nincs ember, aki időről időre ne tolna el valamit (kivéve persze ezen trollokat, legalábbis saját maguk szerint).

Nem tudom, az ilyen emberek hol élnek, honnan szerzik a tapasztalataikat, milyen kognitív disszonancia redukciós mechanizmusok működnek náluk az ilyen „négy láb jó, két láb rossz”-típusú végletes egyszerűsítések elfogadása érdekében, mindazonáltal lássuk be, abban azért van valami egészen patologikus beütés, ha valaki az identitását elsősorban valami ellenében határozza meg. (Mondjuk nem véletlen tán, hogy nemrégiben az egyik hazai szakember azt nyilatkozta, pszichésen körülbelül minden harmadik magyar nem százas. Ami még akkor is iszonyatos szám, ha levonjuk belőle a szakmai elfogultságot, és csak a tizede igaz. De elnézve például a pirosfehérzöld-betegségben szenvedők magas számát, kétségtelenül lehet benne valami.)

Őróluk tehát itt és most lemondanék, mert reménytelenek. Aki azon egyszerű tételmondat belátására képtelen, hogy az emberek különbözőek, és különbözőségüket nem csak a nemzetiségük (e merőben mesterséges, politikai kreálmány) hordozza, annak a továbbiakban nincs mit mondanom, mert ugyanennyi erőfeszítéssel bármit képes tökéletesen illogikusra torzítani, s ezennel a kommunikációs folyamatot okafogyottá degradálni. A többiekhez szólok tehát, akik agytérfogatuk fölös erőtartalékait – a populáris szólamok bégetésének vezérlése helyett – nem átallanak kritikai gondolkodásra használni.

Nézzük az előzményeket.

Kisdobos becsszó: én tényleg írni akartam a – már a leadben is emlegetett – svédországi merdzsóbeszerző expedícióról, illetve ennek pozitív járulékairól. (A kezdetekről itt lehet olvasni (nem keveset), a komplett sagává kinövő folytatást pedig a Belsőség, a méltán népszerű Totalcar autós webzin salátablogja közli közel realtime-ban.) Sőt, nemcsakhogy írni akartam, hanem a blog történelmében alighanem először egy kicsattanóan lelkes bejegyzést akartam létrehozni, csupa pozitív jelzővel, meghatottsággal, miegymással. Nem rajtam múlott, hogy ez nem (így) jött össze.

Azoknak, akik nem tudják vagy akarják végigolvasni az expedíció teljes dokumentálását (kezdeti tépelődésektől a kábelfektetési beszámolón át a finn kamionosig), röviden összefoglalnám a lényeget:

• Adott egy kiváló újságíró, aki történetesen autós szakújságírónak vallja magát, ám ennél jóval több. Ő az a személy, aki
  
  a) nemcsakhogy évek óta székében marad annak ellenére, hogy ért ahhoz, amit csinál, sőt, jól csinálja, amit csinál, de
  b) csodával határos módon még az olvasótábor szinte egyöntetű tiszteletét/rajongását is sikerült kiváltania.
  
  Nem kis dolgok ezek Hungarisztánban, becsüljük is meg alaposan! Utóbbiban persze benne volt néhány évtized korrekt (szak)újságírás, egy nagy adag EMBERSÉG, írásokon átsütő normális hozzáállás, őszinteség, személyesség, önirónia, humor – megannyi (szinte) ismeretlen fogalom nemcsak a hazai újságírásban, de úgy általában az egész közéletben. Nem akarok nagyon nyálas lenni, nem is halotti beszédet írok, de tény, hogy nem véletlenül kapja a szóban forgó újságíró a Csikós for president! kommenteket tucatszám. Boldogabb, élhetőbb ország lenne Hungarisztán, ha több Csikós Zsolt lenne országszerte. A szentté avatást itt be is fejezem, mert nem ez írásom fő csapásiránya, meg ez még úgysem az a szint, hanem a normális országokban kábé mindenkitől elvárható alapattitűd.
   
• Fentemlített úriember autóbuzi (félreértések elkerülése végett: ez egy pozitív minősítés), azon belül is a régebbi verdákért él-hal. A már linkelt kezdő cikkben szépen leírja, miként jutott el odáig, hogy családi kasszát kimerítő módon licitált egy Svédországban fellelt ritkaságra, egy közel fél évszázados Mercedes-re. Az amúgy győztes licit ugyan nem érte el a kikiáltási árat, ezért eredménytelen volt, viszont a svéd eladó kapcsolatba lépett újságírónkkal, hogy üsse kő, annyiért is odaadja, ha komoly a vételi szándék.
   
• Figyelembe véve a szűkös anyagiakat, a szállítás lebonyolításának akadályait és halmozódó költségeit, a látatlanban vásárolandó autó bizonytalansági faktorait, a svéd tél embert és veteránautót próbáló körülményeit, a határidő szorítását, s az összes szervezési nehézséget, indul a vacilálás: az összes fentemlített, józan ész ellenében ható szempont ellenére belevágjon-e.
  S ekkor megtörténik a csoda, amihez hasonlatosat még nemigen láttam ebben az országban: nem csak a pálya széléről történő bekiabálások kezdenek érkezni kibicnek semmi sem drága alapon, hanem indulnak a kisebb-nagyobb pénzbeli, szállásbeli, személyes, és ki tudja, még milyen felajánlások. Emberek azért akarnak adakozni, hogy egy általuk becsült (!!!) újságírónak (!!!) összejöjjön a vágya. (Nem győzöm kiemelni az eset sci-fibe hajló jellemzőit.)
   
• A Merdzsót hazajuttató expedíció végül persze elindul. Sok szervezkedés, hosszas kiutazás és kevés alvás árán ugyan, de minden szépen megy, Csikós úr szerencsés és boldog tulajdonosává válik egy jó áron megvett múzeális Mercinek. Időközben az út részleteiről folyamatos beszámolók látnak napvilágot a Belsőség blogon, a projekt rajongótábora egyre bővül, s furcsamód még mindig szinte 100%-ban drukkolókból áll a kommentelői gárda. (Ilyet hungarisztáni celeb vagy politikus még csak közelítőleg sem tudott elérni soha – persze az okokat ismerjük jól.) A hangulat emelkedett: mindenki együtt izgul a sikerért, jönnek a támogató-szurkoló hozzászólások százával/ezrével minden egyes újabb hírre, az útvonalon élő külhoni magyarok is beszállnak vacsorameghívással, szállásfelajánlással, az egyszeri blogger meg csak ingatja a fejét álmélkodva és hitetlenkedik az összetartás, segítőkészség és önzetlenség eme (Hungarisztánban) sosemlátott megnyilvánulásán.
  Egy régi Merci lenne a hungarisztániak Szent Grálja? És akkor ezt most vegyük Égi Jelnek, és tényleg bízzuk az országot Csikós Zsolt autós szakújságíróra? (Ha engem kérdeznek, igen. Ha akarna sem tudna többet ártani, mint a jelenlegi politikusgárda, de lehet, hogy még használna is. Ő legalább már bizonyított. De vissza a témához.)
   
• A sikeres expedíció a messzi Domsjöből elindul vissza Budapestre, majd néhány óra múlva beüt a krach: a svéd téli utakon egy finn sofőr vezette kamion hátulról megkínálja az eladdig – közel fél évszázadon át töretlen! – veteránt. Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár nem jelentős (feltéve, hogy találni a ritka autóhoz eredeti alkatrészt), annál inkább az eszmei. Aki csak nyomonkövette a projektet az elmúlt napokban (a tényleges számról nincs tudomásom, de egy elejtett félmondat 40ezres rajongótábort emleget), annak most egyszerre sajdul a szíve: hogy lehet ennyire peches valaki? Pár órás tulajként leamortizálják azt a féltett kincset, ami évtizedeken át sikerrel maradt sértetlen, és épp most került új, szerető gazdáihoz. Beleszédül a racionálisabb észjárás is: mennyi ennek az esélye? Egy 2700 km-es út persze hosszú, bármi történhet, de azért mindenki úgy indul neki, hogy azt feltételezi: sok százezer kilométert levezettem már esemény nélkül, miért pont most következne be? A sors azonban néha furcsa játékokkal bosszantja az embereket. Ha tudja, hogy egy út ilyen sok embernek ilyen fontos, akkor odaküld egy picit figyelmetlen kamionost, hátha bejön az 1:1000000000 esély. Ami persze nem is ennyire kicsi: egy koccanás végtére is mindennapos dolog, a résztvevők napjait persze alaposan elrontja, de mindannyian szinte naponta látunk/hallunk ilyeneket, jószerivel fel sem kapjuk rá a fejünket. Ezek azonban észérvek, melyre – mint a mellékelt ábra sokadszor is bemutatja, hungarisztán polgárai csak szórványosan vevők.
   

Nos, körülbelül idáig tartott a különleges hungarisztáni összefogás fölött érzett eufória. Mert amit az eddig lelkes rajongótábor (egy jelentős része) innentől kezdve művelt, az minden, csak nem eufóriára okot adó, sőt, körülbelül ez az a pont, ahol az összefogás inkább elszomorítóvá válik.

Mert az egy dolog, hogy az ember picit jobban kesereg egy ilyen esetben, mint akkor, ha a szomszéd 12 éves, lelakott Buzuki Swiftjét húzzák meg a Tecsó parkolóban. Akár még kicsit teátrálisabbak is lehetünk, végtére is tényleg minden józan észt felülmúl az, hogy milyen apróságon dől el, hogy karcmentesen ér haza az expedíciós Merga, vagy pár horpadással (vagy neadjisten soha nem is ér haza...). Igen, könnyen meglehet, hogy ha valaki leejti a tollát induláskor, akkor a felemelésére szánt 2 másodperccel később indul vissza a társaság, emiatt az első bekötőúton már elsőbbséget kell adniuk az elhaladó forgalomnak, ekképpen a főútra már az elhaladó kamion mögött fordulnak ki, és a koccanás sosem történik meg. A kamionos épségben és esemény nélkül leszállítja az árut, a vidám expedíciós túra karcmentesen fut be Budapestre egy hét múlva, és a nagy összefogás fölött érzett eufóriám egy pillanatra sem inog meg, happy end, mindenki boldog. Igaz, az is ugyanúgy múlhat ezen a két másodperces lehajoláson (csak ezen kissé kellemetlenebb elmélázni), hogy a kamion nem utoléri, hanem mondjuk telibekapja őket a főútra kanyarodáskor. Lehet tehát, hogy a pohár nem félig üres, hanem félig tele van, és az elátkozott sors valójában nagyon is kegyes volt. Sosem tudjuk meg. Egy dolog biztos, mégpedig az, ami megtörtént: egy kamionos, aki történetesen finn, kicsit rácsúszott az előtte haladó autóra, ami történetesen egy fél évszázados veterán verda volt, aminek a sorsáért történetesen épp fél Hungarisztán aggódott.

Az igazi tragédia azonban csak itt kezdődött. Nem, nem a finn sofőrrel. Ő elszabta, mindenkivel előfordul. Nem is a svéd rendőrökkel: jól látható a fotón, hogy mosolygósan állnak modellt az expedíció dokumentátorának. Alighanem az intézkedéseik is hasonlóan emberiek voltak. A katasztrófa a hungarisztáni fejekben kezdődött, mégpedig akkor, amikor elkezdtek bűnbakot keresni és minő meglepetés: a bűnbakon sokan leginkább fizikai erőszakkal kívántak elégtételt venni. Ami sajnos még akkor sem pusztán megmosolyogtató, ha az esetek túlnyomó részében egészen nyilvánvalóan fotelhuszárok szájkaratézásáról van szó.

Az eddig csupa lelkesedést és pozitív érzelmet kiváltó történet itt fordul visszafordíthatatlanul szomorúvá: az eladdig hibátlanul alakuló túra némiképp sokkoló rossz hírére minden korábbi kommentfolyamot felülmúlva özönleni kezdenek a felháborodott, dühös, szenvedélyes, és sajnos túlnyomórészt ostoba, felületes, átgondolatlan, intoleráns, agresszív vélemények. A túlnyomó többség vért akar, mégpedig azonnal. Természetesen a vétkes kamionsofőr vérét. Hogy az isten barma hogyan képzelte azt, hogy lezúzza Hungarisztán Szent Grálját! Hogy minek annyira rátapadni valakire, ha guruló múzeum megy előtte. Hogy fizetné ki az egész vételárat, útiköltségestül, mindenestül. Ja, és ezen felül lenne oly kedves megdögleni bónuszként. És így tovább, és így tovább: a hangnem pallérozottsága alulról üti a vidéki kocsmákét. Van, aki woodoo bábut készít, van, aki a kedves mama vélt foglalkozására tesz roppant szofisztikált megjegyzéseket, és persze vannak, akik egyből radikálisabb hangon nyitnak: a rendszám ismeretében már fenyegetik is a közlekedési malőr nemmagyar résztvevőjét. Az a sajnálatos tény pedig, hogy a híradás közölte: finn sofőrről van szó, egyenesen odáig repítette a közhangulatot, hogy egyesek olyan következtetéseket bírtak levonni, hogy a) márpedig ők akkor sosem isznak több Finlandia vodkát, b) „ezek” (megvető hangsúly) nekünk nem rokonaink (más ezt azzal toldja meg, hogy ellenben a románoknak igen!), van, aki ezt a sértést ki is kéri magának, c) innentől ők utálják a finneket, nincs mese (és persze a nem létező finn-magyar barátság is bedőlt), d) le kell rohanni Finnországot (!).

Természetesen indul az összeesküvéselmélet is: nyilván így áll bosszút az, aki elbukta a kocsira való licitálást (a derék kommentelő alighanem ostobasági rekordtartó az amúgy igen erős mezőnyben).

Van, aki kirúgatná a sofőrt (és ennek érdekében tömeges levélírásra szólít fel – ehhez valami belsőséges kommentelő kontakt infót is mellékel a szállíttató (!) céghez, később más is beír több, a szállítmányozó céghez tartozó emailcímet kifejezetten a gyűlölködő (hatemail, ahogy írja) levelek továbbításához), sokan mindössze sünt szaratnának vele (esetleg több generációnyit és/vagy nagycsaládosat), akad, aki a ravatalon gyakatná (?) meg a surbankó (?) finn anyját, megint más azzal fenyegetőzik, hogy ha magyar földre teszi a lábát, széjjelbassza (nem tudjuk, ez kinek lenne nagyobb szívás, valamint azt sem, hogy a finn sofőr vajon miért jönne a fotókon szereplő svéd rendszámú traktorral (alkalmi munkaeszközével) a szent magyar földre, és vajon a derék szájkaratés kommentelő hogyan szerezne tudomást róla, hogy esedékes a beígért anális közösülés), a kevésbé visszafogottak pedig afelől érdeklődnek, hogy Csikós úrék ugye nem hagyták életben a koccanást (!) előidéző sofőrt, illetve praktikus módozatokat is szorgalmaznak, úgyismint felakasztást, lelövetést, áramvezetést, felkoncolást, falhozállítást & tarkónlövést, Zyklon B szívást, valamint ehhez hasonló kellemes és vidám elfoglaltságokat.

Kétségünk nem lehet afelől, hogy tört angolságú, cserébe a föntiekhez hasonló civilizáltságú emailek tömegével landoltak a szállítmányozó cég levelesládájában. (Persze akadt olyan is, aki finnül (bár a szállítmányozó cég még mindig svéd!) vagy angolul tudóval íratta volna meg a levelet, mert nyelvtudása nincs, ellenben gyalázkodni szívesen gyalázkodna. Hungarisztán über alles!)

Tobzódnak a finn sofőrt, és rajta keresztül úgy általában a finneket (mint népet, nemzetet) illető lejárató jelzők: rohadt vodkalefetyelő, köcsög, prosztó, büdösszájú, narkós, rénszarvaszabáló (bár hogy ez miért is negatív, az nem derül ki pontosan), büdöslábú, telibevertanyjú gyökér, bunkó, ökör, isten állata, vadparaszt, rénszarvasnyereg gyártó [sic!] (nyilván a lovasnyereg-gyártó magyarok/hunok az más...), kecskebaszó geci, tahó paraszt, finnvodkafüggő, tapló csupor, szarfaszú – hogy csak az első párszáz komment közül mazsolázzak egy kedvességet.

Mindezt (és még ennél cifrábbakat) ugyebár azért, mert egy (azaz 1) darab finn kamionsofőr vétkes volt egy koccanásban.

Lehetne itt ugyebár humorizálni, hogy milyen választékos, nyelvileg sokszínű tárházát mutatták be a magyar nyelvnek a derék kommentelők. Dagadtra röhöghetnénk magunkat egyik-másik hozzászóló önmagát nevetségessé tevő értelmi színvonalán. De nem lenne őszinte a vidámságunk, mert tudjuk, ez sajnos kőkemény hungarisztáni reality show. Az itt felsorakozó, elképesztő ostobasággal a való életben is mindennap találkozunk, csak még nagyobb dózisban.

Sajnos korántsem vígasztal, hogy tudom: a hőzöngők javarésze végsőkig frusztrált szájkaratés, aki csak az internet adta anonimitás védőburkán belül szivárogtatja végtelen bölcsességét és civilizáltságát (szerencsére a létező vagy nem létező erejét is). Azért nem vígasztal, mert ezek az emberek, akik egy koccanás ellentételezéseképp komplett országokat, népeket, nemzeteket néznek le, valamint válogatott trágárságoktól a gyilkosság különböző módozataiig terjedő szankciókkal sújtanák egy koccanás előidézőjét, elméletileg teljes jogú szavazópolgárok. Márpedig aki ilyen értelmi szinten áll, az bármire és bárminek az ellenkezőjére képes (kivételt képez persze az empátia, racionális ítélethozatal, arányosság mérlegelése, tolerancia, disztingválási képesség, humanizmus és hasonló civilizációs „marhaságok”). Ezek az emberek azok, akik életben tartják Hungarisztán agressziókultuszát, ők azok, akik az utakon ordítanak, dudálnak, káromkodnak, öklöt ráznak, előzés után satufékeznek büntésképp, vagy adott esetben (ha felmérték, hogy náluknál gyengébb vagy civilizáltabb az „ellenfél”) akár tettlegességre is fajulnak, önbíráskodnak. Ők azok, akik nem is értik, ez miért nem jó így. Ők azok, akiknek az esetében termékeny talajra hullik minden megosztó, nacionalista demagógia, akik a magukért beszélő tények ellenére is képesek lenézni és megvetni bármilyen más nemzetet, lett legyenek azok fényévnyi elérhetetlenségben Hungarisztántól. Ők azok, akik annak a neve mellé húzzák be az ikszet, aki hangosabban hőbörög és a legnagyobbat mondja és a legtöbb radikalizmust hirdeti, azaz aki a legtávolabb esik attól, ami a civilizált és kultúrált Európát megkülönbözteti azoktól a népektől, melyeket leginkább ők szoktak megvető lenézéssel emlegetni. Ők azok, akik bármikor készek gyalázkodó leveleket küldözgetni ismeretlen svéd szállítmányozó cégeknek, és primitív agyukkal fel sem fogják, hogy valójában mennyit ártanak közben Hungarisztán – amúgy sem makulátlan – imázsának. Ők azok, akik miatt a normális kisebbség folyamatosan szégyenkezik külföldön és belföldön egyaránt. És ők azok, akik összefogni leginkább csak valami/valaki ellenében tudnak.
Ez az igazi tragédia, nem Csikós úr lezúzott bal hátsó lámpája.

A svéd Mergamentő expedíció nagyszerűen indult, és korántsem csak az autó miatt. Olyan szívesen lelkesedtem volna tovább is!
Ismét nem hagyták.

Kár volt érte.