Van ugyebár a méltán népszerű autós magazinnak, a Totalcarnak egy tanácsadói rovata, ebben jelent meg egy kérdés és a rá adott – jogászi – válasz.

A történet röviden annyi, hogy hősünk botor fejjel tanúskodást vállalt egy esetben, ahol a parkolóban összetört autókat cserbenhagyta a vétkes fél. Időközben hősünknek olyan – a valóságtól alighanem nem teljesen elrugaszkodott – ötlete támadt, hogy lehet, hogy baj leszen ebből, hiszen a magyar bíróságokon általában csak a vétkes feleknek vannak személyiségi jogai, a tanúkat cserébe teljes névvel, címmel, nádihegedűvel szokás citálni, mintegy elősegítvén a bíróság hatékonyabb munkáját, hiszen ha tanú nincs, ügy sincs, mehetnek ebédelni – vagy a valahavolt tanú temetésére. Derék polgártársunk, ki a várható bírósági packázásokat önként vállalva ("vadász, vadász, te szopni jársz ide") akár tanúskodna is, érthető módon nem szeretné, ha ily elit társaság jönne össze a temetésén. Szögezzük le gyorsan, nem a bírói testület egyes tagjaival vagy netán egészével van baja; alapvetően a saját temetését nem szeretné csak idő előttire átütemezni.
Kérdéssel fordult tehát történetünk másik szereplőjéhez, az autójogászhoz, vajh mit lehet ott tenni, hol ily elhamarkodottan hozatott meg egy elsőre tetszetősnek tűnő döntés.

Jogászunk nem csűr-csavar, lényegretőrően felvilágosít, miszerint a) lehet kérni az adatok zárt kezelését (azt nem tudjuk meg, ezt vajon miért szükséges külön kérni, miért nem alapértelmezés, ha már egyszer van nekünk adatvédelmi törvényünk, meg ombudsmanünk és egyéb hasonló szép intézményeink), valamint b) a tanúvallomás során le lehet tagadni, hogy emlékszünk az esetre.

Jogászunk olyat nem mond, hogy "de azért ez nem szép dolog, mert ugye anyukánk is azt mondta, hogy ne hazudjunk, a tömör erkölcsi útmutatást hordozó Babits idézet ("vétkesek közt cinkos aki néma") is általános iskolás tananyag, meg hát valahol valamelyik jogszabályunk is motyog valami olyat, hogy ha egy mód van rá, hamiskásan azért lehetőleg ne tanúzzunk már".

Jogászunk olyat sem mond, hogy "kedves levélíró, értem én az aggályait, de nyugodjék meg, intézményrendszerünk képes a diszkrécióra, a zártan kezelt adat egészen biztosan nem kerül illetéktelenek kezeibe". (Nem tudjuk, hogy jogászunk vajon azért nem mond ilyet, mert maga sem hiszi, vagy azért mert ő maga nem hazudik, legfeljebb a másoknak is javasolt elhallgatás lehetőségével él.)

Sőt, jogászunk még csak arra sem tesz homályos társadalomfilozófiai avagy moralizálgató célzást, hogy "kedves levélíró, a bíróság ugyan nem képes az Ön fejében turkálni, ekképpen sosem tudja meg, hogy Ön valóban ily feledékeny, avagy csak tetteti, mindazonáltal úgy működne ez a mi szép társadalmunk, hogy a bűnösök bűnhődnek jól, az ártatlanok meg boldogan élnek míg meg nem halnak; márpedig ehhez a jól kitalált szisztémához elengedhetetlenül szükséges lenne az, hogy az Önhöz hasonlatos derék emberek csinálják végig a tanúskodást annak minden nyűgjével egyetemben, mert ez társadalmilag hasznos, és mind jogászi, mind felelős állampolgári minőségemben én magam is ezt tartanám követendő példának".

Hogy jogászunk olyat nem mond, hogy "sok sikert kívánok a bátor és önfeláldozó helytálláshoz, egyszersmind kérem, ha további tanácsra van szüksége, forduljon hozzám bizalommal", nos, ezen nem lepődünk meg, Jézus sírját sem őrizték ingyen, és – a fairség jegyében tegyük hozzá – ez így is van jól.

Az azonban elgondolkodtatóbb, hogy jogászunk még csak azt a szakmai érvet sem hozza fel, hogy "az Ön kétségkívül önfeláldózó helytállása nélkül az összetört autók tulajdonosai önhibájukon kívül jelentős anyagi kárt fognak elszenvedni, mely igazságtalanságot egy szolidaritásra épülő társadalomban, horribile dictu, jogállamban nem szokás tétlenül végignézni, ezért kérem, ne hagyja őket Ön is cserben".

Nem, jogászunk ezt mind nem mondja. Ő megtette szerződéses kötelességét: tájékoztatta levélírónkat arról, hogy élete, családja védelme érdekében jogában áll hallgatni.

Hát, ha csak így nem...