Van ugye Kertész, hazánk kiváló Nobel-díjasa, aki egyfelől – szigorúan irodalmi, esztétikai szempontból – nem annyira kiváló, cserébe viszont nem is annyira hazánké. Amennyire igaza van abban, amit mond, annyira nem kellene ezt hangoztatnia, akkor, amikor egy nagy külföldi újság készít vele születésnapi interjút. Stílusérzék kérdése lenne – ez is.
Aztán van ugye a P. gyerek (nevét nem népszerűsíteném, aki akarja, megtalálja), akiről – megmondom őszintén – egészen eddig nem is hallottam. Innen szép nyerni ugyebár, és hát neki sikerült is egyből a toplisták élére kerülnie. Mondjuk nem az a fajta dicsőség, amit irigyelnék, de hát akinek másképp nem megy, az ekképpen csinálja. (Amúgy Demokratát nem azért olvasok, mert két anyám van, vagy mert titkos perverzióm. A harmadik díszpinty tehet erről is.)
Végül tehát van a röhögő harmadik, a Bede Márton nevű, aki (számomra) meglehetősen kétes hitelességgel próbál rendet tenni az örök morálfilozófiai kérdés mezsgyéjén, már ha szabad ilyen szép képzavarral élnem, nevezetesen mi menő, és mi nem. Mondjuk úgy, csökkentett habzású humorossággal teszi mindezt, néha például nem teljesen egyértelmű, mit szán iróniának, és mit gondol teljesen komolyan, illetve hányszoros csavar is van a történetben. Ami baj, mert az embernek az a benyomása támad, hogy kívülről próbálna kibicelni, amit nemcsakhogy utálnak az emberek, de még csak nem is kivitelezhető ebben a nyamvadt Hungarisztánban.
Szeretném azt hinni, hogy ezúttal is csak fékevesztett ironizálás az, ami azt a látszatot kelti, hogy kívülálló harmadikként röhög az általa amúgy (meglehet, csak látszat szintjén) tökéletesen egy kalap alá vett két másik díszpintyen. A rossz szájíz azért nem múlik, hiába lehet így is, úgy is csűrni-csavarni, mégpedig pontosan azért nem, ami miatt a Demokratában megjelent, inkriminált cikk utóélete kapcsán sem szűnik.
A kérdés tehát az, hogy milyen reakció megy végbe a három említett óriásmolekula (muhaha!) között, amint egyazon kölcsönhatástérbe kerülnek.
Kertészt lehetne leszarni, mondván hülyeségeket beszélt, aztán meg van sértődve, ha felkapják a vizet. De nem addig vala az! Merthogy Kertésznek papírja van róla, mégpedig nem is akárhonnan, hanem a Svéd Akadémia prominens szakembereitől, hogy ő egy úgynevezett intelligens ember. Márpedig intelligens ember olyat nem csinál, hogy a trambulinról pisil a medencébe, utána pedig számonkéri, hogy miért vették észre. Egészen konkrétan nehezen tudom értelmezni az észjárását: vajon mire szokott gondolni, mikor kiejti a száján tudva-tudván provokatív megjegyzéseit? Ismeri tán a nyuszikás viccet, mely szerint nem az a lényeg, hogy miről szól a szakdolgozat, hanem csak annyi, hogy az oroszlán legyen a témavezető? Úgy gondolja, ő ott védve van? Elképzelhető. De hogy egymaga többet provokálja az amúgy általa is élénken kiritizált egybites jobbereket, mint egy roma identitású izraeliták melegfelvonulásán turulmadár csőrébe tett latexkéz, az sicher.
Warum? Sőt, wofür? Tisztelt Kertész úr, tájékoztatásul közlöm: Ön talán mentesül a hatástól, de bármily meglepő, van itt még egy pár normális ember, akik még nem hagyták el az országot, vagy épp visszaköltöztek (ideiglenesen), és meglehetősen rosszul érinti őket a habzó szájú idióták periodikus felhördülése.
Láthatjuk tehát, hogy a legkevésbé problematikus Kertészt sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Hátmég P. Ádám urat, aki a népszerű jobboldali lapban arra buzdít, hogy az önbíráskodás újabb fokára hágván az egyszeri polgárok egészen nyugodtan semmisítsék meg azon könyvtári (és egyéb) könyveket, amelyek nekik (avagy az őket vezérlő hangadóknak) nem tetszenek. Konkrét neveket is említ a derék (khm...) szerző, melyeket én itt csak azért nem ismétlek meg, mert mélységesen sértő lehetne rájuk nézvést, ha neveik bármilyen kontextusban együtt bukkannának fel holmi p. ádámokkal – lett légyen ez a kontextus csupán egy buta, automatikusan indexelt webes keresés eredménye akár. És itt tulajdonképpen el is érkeztünk Bede kollégához, nevezetesen hogy ő vajon hogyan is gondolta az együtt emlegetést félelmetesen cool megmondó cikkében. Ja, hogy véletlenül sem összemosás, közös nevezőre hozás, hanem irónia ez – hát persze, mi meg most jöttünk le a 6.20-as falvédőről.
Legalább annyira ironikus ez, mint P. úr cikke. Merthogy rosszul építem fel eme írást, hátulról kellett volna kezdeni. Akkor ugyanis kitűnt volna elsőre, hogy P. úr cikke bizony nem kevésbé a szatirikus irodalom gyöngyszeme, mint egy Karinthy kroki, Örkény abszurd, Mikszáth szatíra – hogy csak a magyarokat említsem. De a cikket leközlő sajtóipari termék hírhedt főszerkesztője, B. A. (neve ismét csak nem méltó rá, hogy az utókornak feljegyezzük) Mark Twaint és P.G.Wodehouse-t is egyenrangú példaként citálja, s mivel az említett úriemberek nincsenek abban a helyzetben, hogy maguk tiltakozzanak e becsületsértés miatt, a blaszfémiát magam kérem ki az ő nevükben. De a lényeg nem is ez, hanem hogy B. A. főszerkesztő bicskanyitogatóan cinikus, pikírt stílusban leckézteti Zentai Péter Lászlót, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének igazgatóját, amiért az tiltakozni merészelt az ellen, hogy a főszerkesztő által menedzselt termék helyt adott annak a köztörvényes bűncselekményre való felszólításnak, melyet a föntiekben már ismertettünk.
B. A. azt állítja, P. Ádám évek óta maró, szatirikus stílusáról hirhedt. (Ezzel párhuzamosan Bede Márton is azt sugalmazza, hogy P. Ádám szavait – csakúgy, mint Kertészét – félremagyarázták azok a gonosz rosszakarók.) Ezzel az érveléssel mindössze két hiba van, ami a következő három:
- P. Ádám előélete nem érdekel, ha szatirikus volt, ha nem. Jelen cikke nem ad elegendő támpontot ahhoz, hogy átlagos vagy afölötti irodalmi tájékozottsággal rendelkező olvasó iróniának vélje (az amúgy nehezen annak vélhető) felszólítást. Márpedig az úgymond „szatirikus” írást leközlő lap éppenséggel még csak nem is arról nevezetes, hogy olvasótáborában felülreprezentáltak lennének az átlagos vagy afölötti irodalmi tájékozottsággal rendelkező olvasók. Ezt B. A. főszerkesztő nyilvánvalóan pontosan annyira tudja, mint mindenki más.
- Az előző probléma folyománya, hogy az olvasók – amúgy is „fogékony” – legnagyobb része épphogy direkt felbújtásnak fogja fel az úgymond „iróniát”. Könyvtáros szakmai levelezőlistákon már felbukkantak az első beszámolók a távvezérelt, parancsnak engedelmeskedőkről. Kizártnak tartom, hogy B. A. bűnrészes ne lenne tisztában azzal, hogy lapja a társadalom mely szegmensét szólítja meg, s hogy ezen szegmens tagjai mire képesek (illetve mire nem).
- Az előző két pontból származik az a következtetés, hogy P. Ádám szavait bizony nem félreértelmezték, hanem épp ellenkezőleg: simán csak értelmezték. Ha B. A. főszerkesztő nem látja ennek a súlyát (vagy ami még rosszabb: látja, de szándékosan nem vesz róla tudomást), és még ő próbál gúnyt űzni a társadalmi problémákban nálánál felelősebb emberekből, az nemcsakhogy szörnyű szerep- és aránytévesztés, hanem egyszersmind szakmai és emberi alkalmatlanság is. A csiki-csuki játék a kvázi „iróniával” pedig legfeljebb az ő olvasói körének a szellemi szintjén tűnik zseniális bon mot-nak; mindenki más számára hajmeresztő, felelőtlen, ostoba kétkulacsos manőverezés.
Bede kolléga ott jön a képbe, hogy valahogy nem sikerült deriválnia, miért is nem hozunk közös nevezőre egy Kertészt és egy B. A. által megtámogatott P. Ádámot. Nincs ugyanis közös halmazuk. Kertészt lehet nem szeretni, sőt, akár az irodalmát, akár őt magát gyűlölni is. Ő azonban sosem fog – se úgymond „szatirikusan”, se egyéb módon – arra buzdítani, hogy távvezérelt droidok semmisítsék meg a p. ádámok és b. a.-k munkásságát, míg ezt a lehetőséget a másik oldal már eljátszotta. P. Ádám nem csupán "könnyen volt félreértelmezhető a hivatásos félreértelmezők és a szimplán buták számára" (amint azt Bede írja), hanem kifejezetten szándékos félreérthetőségre gyúrt (vagy ha nem is erre gyúrt, ez jött ki belőle). Mind az utólagos reakciók, mind a könyvtáros berkekben regisztrált események ezt igazolják. Sajnos nagyon késő lesz már, mire a bedék is kapcsolnak, és rájönnek, hogy a név kötelez, összenő, ami összetartozik: véletlenül senki nem publikál Demokratában. Pláne nem ironikusat. Annak ott ugyanis nincs piaca. És azért lássuk azt is, hogy mérvadóbb körökben az is komoly sértésnek számítana (értsd: jobb kocsmában már a kések repülnének), ha azt vágnám valaki fejéhez, hogy „álljon ki érted a B. A.”!
Bede Márton és félremagyarázó menőségértelmezési kísérlete NEM MENŐ!