Több mint 8 hónap telt el azóta, hogy nem írtam (leszámítva az imént posztolt, ausztriai bankszámlanyitásos irományt). Nem lustaságból, hanem mert nem tudtam mit írni. Ez utóbbinak pedig egyáltalán nem a témahiány volt az oka, hanem a tehetetlenség érzése. Nagyipari médiafogyasztó lévén olvastam/hallgattam/néztem a híreket, blogokat, kommenteket, tájékozódtam, beszélgettem, és úgy éreztem, itt már nem érdemes a szó, teljesen fölösleges az érvelés, haszontalan a józan észre apellálás, értelmetlen minden. Egy hihetetlenül élhetetlen, immorális, igazságtalan és boldogtalan ország formálódik-konzerválódik a szemünk előtt napról napra, amihez – úgy tűnik – a társadalomnak egy meglehetősen nagy szegmense asszisztál. Ha úgy tetszik: ők a bűntársak.
Jóllehet azt gondolom, hogy mindenkinek, különösen az úgynevezett „írástudó” rétegnek felelőssége az, hogy gondolkodásra késztesse az arra kevésbé fogékony környezetét, ugyanakkor azt is gondolom, hogy van egy pont, ami után fölösleges. Aki hinni akar, azzal fölösleges érvekbe bonyolódni, mert ő nem gondolkodni akar, hanem hinni. Márpedig a hitnek esküdt ellensége az érvelés, a gondolkodás. Kölcsönösen kizárják egymást. Mit lehet tenni azzal, aki akár a saját boldogságát is feláldozza, csak hogy a hite ne sérüljön? Semmit. Filozófusok, gondolkodók, bölcs emberek évszázadok óta próbálják megtörni a vallásos hitet – hasztalanul. Miért lenne különb a politikai hit? Tehetetlennek érzem magam, és ezzel fel is mentem magam írástudói felelősségem alól.
Mert komolyan, mit is mondhatnék azoknak, akik őszintén el tudják hinni és meg tudják maguknak (sőt, az egész világnak!) magyarázni, hogy ami itt folyik, az jó nekik?
Lehetne itt elméleti(nek tűnő) jó, értelmes és hasznos diskurzusokat folytatni arról, mennyire tud bárhol a világon független lenni a média. De miért tennénk, ha a társadalom jelentős része szerint minden rendben van a médiatörvénnyel, a szólás szabadsága és/vagy a média kiegyensúlyozottsága nem sérült? Szerintük az, hogy a közmédiumokat (igen, amelyeket mindannyiunk adójából tartunk fönn) szakmailag és morálisan vállalhatatlan, cserébe jó pártemberek szállták meg, egy természetes, mitöbb, elkerülhetetlen folyamat, s ez „kijár” a hatalom birtokosainak. (Persze leginkább csak a jobboldalnak, mert ugye „baloldali médiaterror” van, ha meg nincs, akkor az volt, és különbenis.) Mit mondhatnék én annak, aki szerint – pusztán azért, mert az „övéik” csinálják – a manipulatív tájékoztatás jó dolog? Eleve, mit mondhatnék én annak, aki még mindig ott tart, hogy „övéik” vannak és „mieink”, és hogyha valaki nem őhozzájuk tartozik, akkor az bizonyosan gyurcsányista zsidókommunistabérenc? Esetleg liberálbolsevik hazaáruló?
 |
| (Facebookon terjedő kép, copyright tulajdonos ismeretlen. Ha magára ismer, szóljon, kirakom a nevét, vagy engedély hiányában eltávolítom a montázst.) |
Mit lehet ott tenni, ahol egy kormányzat megmentésként kommunikálva elveszi az emberek nyugdíjcélú megtakarítását, katasztrofálisan rossz gazdaságpolitikával (ill. annak hiányával) maradéktalanul és mindennemű eredmény nélkül feléli azt, majd tovább folytatva a sort, végül attól is elveszi mindezt, aki egy évvel korábban explicite kijelentette, hogy minden zsarolás ellenére nem kívánja a jelen kormánynak kiszolgáltatni az öregkorát, és ahol mindezt az ordítóan antidemokratikus és alkotmányellenes gyakorlatot egyesek meg tudják magyarázni azzal, hogy ez így jó, mert az amúgy sem a polgár megtakarítása volt, ergo nincs is beleszólása abba, hogy egy kormányzat eltapsolhassa.
Mit lehet mondani ott, ahol a társadalom (inkluzíve jogfilozófiával, joggal foglalkozó polgárok!) pislogás nélkül megeszi azt, hogy lehet csinálni visszamenő hatályú törvénykezést? Hogy az alkotmányból simán ki lehet venni a magántulajdon védelmét? Hogy olyan „alkotmánybíró” döntsön alkotmányossági kérdésben, aki pár héttel korábban maga volt az alkotmányellenességi aggályokat felvető jogszabály beterjesztője?
Mit lehet tenni ott, ahol a társadalom elfogadja, illetve megmagyarázza, miért is jó, hogy ugyanezen kormányzat addig telíti pártos káderekkel az összes olyan intézményt, testületet, hivatalt, hatóságot, állami szolgáltatást, ill. addig szűkíti a jogköreiket, míg önmaguknak a tehetetlen paródiái, állampolgársanyargató hatóságok, álfeladatokkal bíbelődő, politikai missziókat teljesítő és/vagy kritikátlan seggnyaló pénznyelőgépek lesznek?
Mit lehet mondani annak, aki szerint a szakértelem ócska bolsi trükk, s az vezet a nemzet felemelkedéséhez, ha az oktatástól a gazdaságon át a közigazgatásig bezárólag mindent talpnyaló nímandok kezére játszunk? Mit lehet mondani annak, aki szemet húny afölött, hogy általános iskolában is elmeszelendő helyesírási hibákat vétő „legfőbb méltósága” van az országnak, és még ő próbálná védeni a nyelvet? Hogy minden létező közgazdasági fórumon körberöhögött („Csak a számok nem zavarnak, ugye, Gyuri?”), szánalmas és hozzá nem értő, konkrétan az emberek pénzét eljátszó (EUR/HUF: 206->320, CHF/HUF: 190->250, USD/HUF: 190->230 stb.) ember vezeti a gazdaságot, aki számára a „meg nem írt tankönyvekből” vezényelt, „láthatatlan eredményeket elérő” unortodox „sikerpolitika” abból áll, hogy újabb és újabb adókat vet ki mindenre és mindenkire, ami/aki bármiféle pénzt/profitot merészelne termelni?
Mit lehet mondani annak, aki a 90% számára előnytelen (értsd: kevesebb pénzt zsebben hagyó) adórendszeri átalakítást fantasztikus adócsökkentésként értékeli? Mit lehet mondani annak, aki szerint az a jó, ha nekimegyünk mindenkinek, aki él és mozog, mer' ez a jó kurucos mentalitás? És mit lehet majd mondani ugyanezeknek, mikor ez visszaüt, és kénytelenek lesznek azt magyarázni, miért is volt jó mégis csődbe vinni az országot?
Mit mondhatnék én azoknak, akik szerint kiváló tudósok, művészek és egyéb szakemberek életművei differenciálatlanul pocskondiázandók, átminősítendők, leértékelendők, pusztán azért, mert nem nézik jó szemmel a politikai kurzus ámokfutását? Mit mondhatnék azoknak, akik ezzel párhuzamosan jószándékkal is legfeljebb középszerű, vagy egyenesen zéró teljesítményű – cserébe legalább nemzeti színekre mázolt – alakokkal példálóznak?
Mit kéne tennem azokkal, akik elhiszik, hogy egy pszichopatologikus szimptómákkal rendelkező, diktatórikus hajlamú, tévedhetetlenségének talmi dicsfényében tetszelgő zsebakarnoknál nincs jobb ember a miniszterelnöki bársonyszékbe?
Hogyan tudnám elmagyarázni azoknak a rövid emlékezetű polgártársaknak, akik már elfelejtették a közelmúltat, hogy igenis diktatúra épül? És végképp mit kezdjünk azokkal, akik szerint ez nem diktatúrának épül, és pont jó így? Akik szerint minden ellenérzés/ellenkezés merő liberálbolsevista/komcsi/zsidó bérrettegés?
Mit meséljek én moralitásról az olyan szavazóknak, akik nem rúgják picsán azonnal azt a képviselőt, amelyik az ő pénzükből gyűjti svájci bankszámlán a fiának a hozományt, és nem átall olyat mondani, hogy mindenki annyit ér, amennyit összeharácsol magának? Amelyik nekiáll bankot zsarolni, hogy ugyan engedje már el az általa felhalmozott városi tartozás egy részét, különben kénytelen lesz megkérni saját magát a parlamentben, hogy hozzon valami jó kis törvényt... Amelyik adófizetői pénzen vesz az adófizetői pénzen vett luxusautóba radardetektort? Ha valaki nem irtózik ettől, vagy csak akkor, ha nem akolbeli csinálja, annak én nem tudok mit mondani.
Mit kéne tennem azzal az Okostojással, aki elhiszi, hogy az általa választott párt kommunistái vagy nem voltak igazi kommunisták, vagy ők voltak a „jó kommunisták”, annak dacára, hogy az Okostojás maga (vagy a gyerekei vagy a szülei) nemhogy Oxfordban nem tudtak tanulni az útlevél- és devizakorlátozásos gulyáskommunizmusban, de adott esetben még csak Csehszlovákiáig sem tudtak eljutni, hogy bevásároljanak műbőr cipőből?
Mit kéne mondanom annak, aki szerint hiteles, hogy a hobbiból vadászgató kereszténydemokrata kompetens életvédelmi kérdésekben? Miről tudnék beszélgetni olyan – magát keresztényinek nevező – képviselőkkel (és támogatóikkal), akik egyetlen hallható ellenvélemény nélkül megszavazzák, hogy a társadalom legelesettebbjei bűnözőkké minősíttessenek? Távol áll tőlem a vallásosság, de mintha a Jézus nevű csávó valami teljesen mást tanított volna!
Mit kéne megbeszélnem azzal, aki szerint a milliárdos kiadásokra rugó, teljességgel értelmetlen, ellenben izomból átnyomott átnevezgetések, a már első nekifutásra is korrupt pénzlenyúlásra játszó stadionépítések, a Puskás emlékét és végakaratát meggyalázó felcsúti fociakadémia, a Kerényi-féle giccsmegrendelés és az operaházi önünneplés elengedhetetlenül fontosak akkor, mikor az ország segge kilóg a gatyájából? Aki szerint a munkavállalókat még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozó, szintén erőből átnyomott új munka törvénykönyve, valamint a tökéletesen átgondolatlan és cinikus „közmunkaprogram” adekvát válasz a munkaerőpiaci kihívásokra?
Mit mondhatnék annak, aki még egy szavát is elhiszi Szíjjártónak, Giró-Szásznak, Selmeczinek, vagy a többi országos fizetett hazudozónak? Hogy közülük a legnagyobbat ne is említsem, aki saját állítása szerint még sosem hazudott? Akinek pusztán a legutóbbi „nem-hazugsága” az volt, hogy ha az IMF jön, akkor ő megy? Aki az egyik héten sikeres gazdasági szabadságharcról papol 300 forint feletti euróárfolyamnál és eladhatatlan állami értékpapírokkal a háta mögött, másnap meg küldi a sameszait a saját bankjának nevezett IMF-hez kuncsorogni? Hogy utána ismét elzavarja őket, azonnali bóvli kategóriába besorolást, valamint 320-as (és folyamatosan romló) árfolyamot generálva?
Miről kéne vitáznom, és kivel? Miért?
Az ország agyhalott. Alapvetően nem a politikusaival van baj, bármennyire is gazemberek, bármennyire is rászolgáltak a lámpavasra egytől egyig. Azokkal van baj, akik mindezt megszavazták, akik mindehhez asszisztálnak, akik mindezt védik vagy egyenesen dicsőítik, és akik még csak a valagukat sem képesek felemelni, ha valaki más legalább szervez egy tüntetést, vagy történetesen elindul egy időközi választáson. Aki egy pillanatig is kollaborált ezekkel, az bűnös. És ezen az sem segít, ha a Gyurcsány-féle elkúráshoz az illető nem asszisztált. A legmagabiztosabb „gyúrcsánytakaroggy”-ozó sem érezheti magát ártatlannak. Sőt, legfőképp ő nem, mert ő elhitte, hogy csak az őszödi böszme szállt be a hazugságversenybe.
A lényeg azonban most már nem ez.
Nagyon sokan nem érzékelik, mekkora a baj, mert most karácsonykor is megvolt még a beigli. Úgy vélik, hogy ezek a megszorítások is csak olyanok lesznek, mint az eddigiek, a magyar mindent túlél. Kvázi jöjjön hát az államcsőd, ha ez az ára annak, hogy a Vezér kurucosan odamond az EU-nak és beint az IMF-nek. Ennyit megér, nem?
Hát a lófaszt. Ezek az emberek elképzelni sem tudják, mit is jelent egy valódi államcsőd. Görögországban egyszerű emberek haltak meg a tüntetéseken, és emberek milliói kerültek kilátástalan helyzetbe. A nagy különbség az, hogy Görögországot az EU meg akarta menteni, egyrészt az euró miatt, másrészt mert ott legalább nem akartak fejjel a falnak rohanni a fene nagy Barroso kioktatással és kurucoskodással. Görögország akarta, hogy az EU megmentse. Itt még ehhez is buták az emberek, és szívesebben hisznek az Orbán-Matolcsy páros ezoterikus légvárainak, dacára annak, hogy saját pénztárcájukon is érezhetnék, hogy valami nem okés a nagyívű retorikával.
Jó lenne, ha valaki egyszer elmagyarázná ezeknek az embereknek, hogy az államcsőd az nem egy elvont fogalom.
Az bizony kurvára azt jelenti, hogy nincs tovább. Az nem megszorítás, hanem az maga a fizetésképtelenség. Instant vereség egy olyan háborúban, amit országhatáron belül vívtunk, és csak magunknak köszönhetünk. Éhínség, betegségek, bűnözés, polgárháború, tömeges halálozások – nagyjából ez a menetrend. Úgy indulunk, hogy első körben megszűnik az oktatás, mert a tanárok nem kapnak fizetést. Ekkor még csak poén lesz, hogy nem kell suliba járni – minden lelkületében gyerek magyar felnőtt álma. Minek is tanulni, úgyse jó semmire, igaz?! Bár valakinek akkor majd otthon kell maradni a gyerekkel – hopp, mínusz egy kereset a családban. Pár héttel később az egészségügy is megszűnik, mert se a kórházakra, se a kórházi alkalmazottakra nem tud pénzt adni az állam. Ekkor picit már durvulni fog a helyzet, mert néhányan kénytelenek vényköteles gyógyszereken élni, ők vagy meghalnak, vagy tettlegességre vetemednek, hogy megszerezzék, ami életben tartja őket. Ez addig megy, amíg tart a gyógyszertári készlet, merthogy utánpótlás nem fog érkezni, ahhoz ugyanis úgynevezett pénzzel (nem a forintnak nevezett játékpapírral) kell fizetni. No, itt már elkezdünk hullani, mint a legyek, mert a nemzetiszín kokárda sajna nem gyógyítja sem a krónikus magas vérnyomást, sem a cukorbetegséget, de még csak dialízist vagy vakbélműtétet sem végez. A baleseti sebészeten és ambuláns osztályokon csak azért nem tűnik fel a nagy halandóság, mert eddigre már nincsenek balesetek, nincs ugyanis üzemanyag a száguldozáshoz, és persze az infarktusos és stroke-os betegek sem jutnak be a kórházba, mert nincs mentőautó. Miként tüzet sem oltanak már, hiszen a tűzoltók sem kapnak egy fityinget sem hetek-hónapok óta. Természetesen ekkorra már rég nincs segély sem, se munkanélküli, se szociális, se semmi. Akinek pedig nincs, az elveszi magának azt, amit az életösztön diktál: az erősebb kutya baszik. Sanszos, hogy nem az átlagpolgár fog túlélni, hanem a kigyúrtkopasz. Az általános magyarkodás közepette az is elég sanszos, hogy beindul egy etnikai alapú polgárháború. Mert miért ne, ők a hibásak mindenért, ugyebár. A rendőr, a katona nem fogja kockáztatni az életét, mert az állam ekkorra már három hónapja nem fizetett neki. Nem hülye, hogy ingyen haljon meg. A munkahelyek sorozatosan szűnnek meg, mert vállalkozásfejlesztési vagy termelési hitelt már rég nem adnak a bankok, mivelhogy bankok már nincsenek is, kábé azóta, mióta az állam őket tette felelőssé a helyzetért és rátette a kezét a banki magánmegtakarításokra. Az a pár ember, aki még egyáltalán keres, nyugodtan lehúzhatja a pénzét a lefolyón, mert semmit nem tud venni a béréből: nemcsak a hiperinfláció miatt, de azért is, mert nincs mit megvenni, a polcok üresek. A termékekért ugyanis megintcsak pénzzel kéne fizetni, az meg nincs. De szállítás sincs, mert ahhoz is üzemanyag, meg pénz kellene. Indulnak a fosztogatások, erőszakos bűncselekmények, hiszen ahol törvény nincs, ott visszatartó erő sincs. Fűtés, eletromosság, telefon és internet sincs, mert ezek bizony mind rút szolgáltató cégek, és pénzzel üzemelnek. (Ez mondjuk annyira bonyolult összefüggés, hogy még Lézer János se bírta átlátni.) Alapvetően semmi nincs, csak háború: mindenki mindenkinek farkasa.
Hogy ezt hagyja-e majd az EU, a nagyvilág? Kérdezzük meg erről a Nagy Manipulátort, meg fog-e alázkodni. Szerintem nem, de alighanem akkor már késő is lenne. Nem biztos, hogy Barroso akkor is borzasztó diplomatikus levelezgetésbe kezdene a Kárpátok Géniuszával. Lehet ugyanis, hogy mindössze egy másodperce lenne ránk, mert el lenne foglalva azzal, hogy miként nyomja át törvényes módon a schengeni határok visszaállítását Magyarországnál, hogy megakadályozza a menekültáradatot és bűnözési hullámot, ami a rábízott polgárokat fenyegeti egy volt EU tagország irányából. Könnyen elképzelhető, hogy a sok munka közepette, amit a Bonsai Duce generált neki, azt az egy másodpercet csak arra tudná kihasználni, hogy felemeli a jobb kezén a középső ujját.
No, hát valami ilyesmit jelent az államcsőd, ez az, amivel a két géniusz és dicső csapatuk kísérletezget. Nemigen játszották még végig sehol, mert az esetek többségében azért valakinek – ha későn is, de végül – megjött az esze, és nem hagyta, hogy minden dominó ledőljön, de hát mindig kell egy első, nem igaz? Az übermensch Magyarország mindig is szeretett rekorder lenni.
Orbánék legeslegnagyobb bűne nem az, hogy ők is pont úgy szétlopják az országot a saját klientúrájuk számára, mint az előzőek. Hanem az, hogy közben megfeledkeznek az „élni és élni hagyni” örök igazságáról. Leszarják, hogy kit taszítanak nyomorba. „Ha nem tudtál eleget harácsolni, annyit is érsz!”
Ha valakinek ez jön be, lelke rajta.
Ugyanakkor azt gondolom, nem róható fel senkinek, ha védekezik, ha próbálja menteni, amiért megdolgozott.
A magam részéről karácsony előtt bankszámlát nyitottam Ausztriában, és igyekszem még a határok átjárhatóságáig lépni. Amíg még nem szitokszó a „magyar” Európában.
A dolgok jelen állása szerint nagyjából ennyi lehetőségem maradt arra, hogy picit beleszóljak a sorsomba. Nem feltétlenül ajánlom mindenkinek, mert az euró sem életbiztosítás – bár eléggé valószínű, hogy 332 millió ember fizetőeszközét, a világgazdaság egyik motorját picit nagyobb vehemenciával fogják megvédeni a bedőléstől, mint az unortodox, legjobb formájában is max. 10 millió nyugatbalkánit érintő forintot.
Azoknak például kifejezetten nem ajánlom, akik hatalomhoz segítették a Nagy Csapatot, és azóta is tapsolnak nekik és saját maguknak. Ők csak finanszírozzák a szoárét, amit feltálaltak ebédre. Tudom, hogy van erre itt egy ilyen igényjellegű dolog, hogy más faszával kéne a csalánt verni, mégis amondó vagyok: ezegyszer nem hagyja, akinek kis esze van.
Első lépésben a pénz mentése, másodikban saját magunké.
Sok sikert, sok szerencsét minden kedves sorstársnak.
A többiek pedig építsék a Bonsai Duce birodalmát – megérdemlik.
Köszönöm az olvasóknak az eddigi megtisztelő figyelmet, a kultúrált vitázóknak/hozzászólóknak pedig a kultúrált hangnemet.
A többinek coki.
Ezennel a blogot – okafogyottsága révén – bezárom.
