Az úgynevezett „különadó” a kormányzati pénzösszelapátolás egyik csodaszere. „Válság van, emberek, ilyenkor minden eszköz megengedett!” – duruzsolja a bársonyos propaganda az olcsó populizmusra bármikor vevő Zemberek fülébe. Maga a Nagyvezír mondta meg, hogy „onnan veszünk el pénzt, ahol van”, ez máris jó, hiszen végre nem bennünket nyúznak tovább, gondolja az istenadta, ámde egyszeri nép. Tényleg nem bennünket nyúznak?

Pénz márpedig hol van? Naná, hogy a gonosz, internacionalista multiknál. Bank, energetika, telekom, hiperek. Tény, ami tény: gyűlöljük őket mindannyian. Teljességgel irreális szolgáltatási díjak, kaotikus, bürokratikus és hatékonytalan ügymenetek, botrányos szolgáltatási színvonal, kartellezés, piaci erőfölénnyel való visszaélés és ügyfélszolgálati (ügyfélelhárítási) rémálmok. Nem kétséges, hogy az irigységre trenírozott és bosszúra szomjúhozó néplélek jellemrajzát figyelembe vevő kormányzati taktika kommunikációs telitalálat. Az egyetlen probléma a dologgal az, hogy nem népmesében vagyunk – következésképp a népnyúzó-népsanyargató cégek látszólagos megfingatása nagyon hamar népfingatássá fog válni, csak lehet, hogy akkor már a sűrűje is jönni fog...

Épeszű ember ugyan egy percig nem gondolhatja komolyan, hogy a hierarchia csúcsán fosztogató gazdasági elitet meg lehet fingatni bármi módon, mindazonáltal nyilvánvalóan van igen sok ember (nevezzük őket felelős szavazópolgárnak, ha már...), akik hisznek még a mesében; akik szerint a különadó szeretett vezérük „zseniálitásának” újabb megnyilvánulása; és akikre e populista kommunikációs stratégia nyilvánvalóan bazíroz. Ők azok, akik akkor sem akarnák észrevenni a lépések belső önellentmondásait és káros következményeit, ha a szemüket-fülüket kitolnák vele. Tudom, hogy ebből eredően eléggé reménytelen szélmalomharc, mindazonáltal az alábbiakban nekik próbálnám elmagyarázni, mi a baj.

Mi a legnagyobb probléma tehát a „konzseniális” közgazdasági csodaszerrel, a különadóval? Haladjunk sorban.

1) Először is, a legnagyobb hátulütője pontosan az, amit a kormányzati kommunikáció erényként próbál eladni. Nevezetesen hogy onnan veszünk el pénzt, ahol van. Lehetett érezni, hogy ez a mondat még a hívők körében is kissé erős volt, hiszen ez nem más, mint a klasszikus haramiatempó leírása, gyakorlatilag az útonállás, szabadrablás szinonimája („Nekem nincs pénzem, neked van: na add ide szépen, de gyorsan, amíg szépen beszélek!”); jöttek is a finomítások sorban, miszerint ez egyfajta robinhoodi avagy betyáros akció, kvázi mi csak a gonosz gazdagokat sarcoljuk, ami mindjárt más tészta, ideológiával a háta mögött a rablás már nem is rablás, ugyebár...

Ettől függetlenül még az egyszeri ember fejében is ott motoszkál az a kissé kényelmetlen kérdés, hogy WTF – hát ilyet lehet? Megteheti-e a különböző afrikai banánköztársaságokon kívül bármely, magát demokráciának csúfoló állam, hogy egyszercsak ráteszi a koszos mancsát a tejelő vállalatok nyakára, s azt mondja, nem fizettél eleget, fizess még többet? Ilyet ugyebár civilizált helyek azért nem szoktak csinálni, mert rendes cégnél – ellentétben a Hungarisztánként ismeretes országgal – nem napról napra, avagy választási ciklusról választási ciklusra élnek, hanem évekre-évtizedekre előre gondolkodnak. Van úgynevezett üzleti tervük, amely azt tartalmazza, hogy nagyjából hogyan kell teljesíteni ahhoz, hogy ezt meg azt a fejlesztést be lehessen vállalni, záros határidőn belül megtérüljön, a felvett hiteleket vissza lehessen fizetni, s ne kerüljön a cég adósságcsapdába, ad absurdum ne csődöljön be. Ezekhez a keretszámokhoz aztán igyekeznek is tartani magukat, mert éppenhogy a tervezhetőség végett vannak. Namármost ha jön egy előre nem kalkulált tényező, az ugyebár boríthatja az egész tervet; jobb esetben le tudják nyeletni a piaccal az extra költséget (de ez nekünk nem jó), rosszabb esetben csőd, a befektetők meg bukják a pénzüket, az alkalmazottak elveszítik a munkájukat, még több adót kell beszedni, hogy eltartsuk a leszakadókat. (Hogy lesz ebből 1 millió munkahely? – vetődhetne fel a gondolkodó állampolgárban, már ha lenne kedve gondolkodni egyáltalán.)

A hungarisztáni látszattal ellentétben tehát a kormányzatoknak általában nemigen van mozgástere ad hoc kirótt sarcokra, ez ugyanis felrúgja a kényes egyensúlyt, s ezzel együtt a piaci szereplők természetes magatartását. Az adórendszer ugyanis tulajdonképpen egy szerződés, ahol az egyik fél ugyan nem teljesen önként, de vállalja, hogy befizet X egységnyi nemzeti valutát, cserébe a másik fél biztosítja a zavartalan üzletmenethez szükséges hátteret: stabil jogrendet és igazságszolgáltatási rendszert, valamint a működéshez szükséges egyéb feltételeket (melybe a rendfenntartástól a közlekedtetésen át a munkavállalók gyermekeinek bölcsödei/óvodai/iskolai elhelyezéséig nagyon sok minden beletartozik). A szerződéseket pedig nemigen szokás egyoldalúan változtatgatni, mert az éppenhogy a szerződés fogalmának leglényegét, értelmét kérdőjelezi meg. (Nota bene, az egyoldalú szerződésmódosítások gyakorlatának megzabolázása éppen a jelen kormánypárt egyik kampányígérete is volt – vajh milyen hitelességet képvisel, ha magamagára nézvést nem tartja kötelező érvényűnek az általa szorgalmazott – amúgy teljesen korrekt – szabályt?)

2) Látni kell, hogy a rendszerváltás óta meghonosodott gyakorlat, mely szerint bármely adózási, pénzügyi, könyvelési, munkaügyi (stb.) szabályt bármikor, az éppen aktuális kormányzati ötlet (önkény) alapján bármely irányba meg lehet változtatni, erősen piacellenes. Ez nem önmagában, hanem következményeiben baj. A bizonytalanság, tervezhetetlenség, biztonsági tartalékok képzésének árát bizony a végfelhasználókkal – velünk – fizettetik meg. Ha a felhalmozott profit sorsa kérdéses, mert az aktuális politikai széljárástól függ, akkor a biztonság kedvéért több profitot kell felhalmozni – egyszerű ez, mint leesni egy farönkről. Szinte gyógyíthatatlan naivitást (hogy mást ne mondjak) jelent azt feltételezni, hogy a különadóval sújtott cégek a különadó hatására majd jól „meghunyászkodnak”, engedélyt kérnek a lakosságtól tarifáik csökkentésére, sőt, kialakítanak egy megkritizálhatatlan ügyfélszolgálati rendszert, a menedzsment pedig eladja a szolgálati gépjárműveket, hogy a legendás színvonalú tömegközlekedéssel járhasson. Lássunk tisztán: megszerzett anyagi javakról, kivívott privilégiumokról SENKI nem mond le, azok legkevésbé, akik elég agilisek voltak ezen javak/privilégiumok megszerzéséhez. A következtetés adott: mivel a pénzt nem a golyák hordják össze, a különadó összege bizony beépítésre kerül majd a tarifákba, és mi, a sokat hangoztatott Zemberek fogjuk megfizetni. Ennek belátása megintcsak nem egy rakétatudomány, az ennek ellenkezőjét állító propaganga pedig agyzsibbasztó bullshit.

3) A föntieken kívül van még egy zavaró hátsó gondolat, nevezetesen hogy mi van akkor, ha idén ugyan megfejtük a gonosz nagyvállalatokat, de valamilyen érthetetlen koincidencia folytán jövőre sem lesz pénz (őszintén: volt itt olyan év az elmúlt 10, 20, 50, 100, 1000 évben, mikor nem volt válság?), vagy – horribile dictu – még több kellene? Ki következik majd a fejésben? Rám mikor kerül sor? Egyáltalán, próbáljak profitot termelni, vagy fölösleges, mert aki kitör, arra rásüttetik a népnyúzó bélyeg, és javai elvétetnek speciálisan reá kirótt különadó formájában? Esetleg próbáljak ügyeskedni, eltűntetni a vagyont, azaz növeljem a jól ismert lopó-csaló-hazudó vállalkozók sorát? Hiszen milyen garanciám lehetne? A kormányzat éppen most mondta föl az utolsó biztonsági védőbástyámat is, mely a tulajdont védte (volna).

Lehet (és valószínűleg teljesen jogos is) a takaros csokorba szedett nagyvállalatokat utálni. Egy kis átmeneti időszakban, míg az arcunkra nem fagy a mosoly, tán még kárörvendeni is lehet. Egy dolgot azonban tisztán kell látni: a kormányzat itt és most olyan pénzekre teszi rá a kezét, ami nem az övé. Nem termelte meg, nem örökölte, semmilyen formában nem az övé – einstandol, lefölöz, lenyúl, eltulajdonít. Ha nem kormányzatról lenne szó, e lenyúlást leginkább a köztörvényes bűnözés kategóriába sorolnánk. Ön vajon mit szólna hozzá, ha a válságra való hivatkozással a kormány elvenné az Ön megtakarított pénzét (a magánnyugdíjpénztárak esetében nem is nagyon járunk távol ettől!), mondván onnan veszünk el, ahol van? Megtakarítana-e Ön pénzt a továbbiakban, vagy esetleg sürgősen off-shore számlát nyitna, esetleg magamaga is odaköltözne, ahol ilyen szabadrablás nem fenyegeti? A példa didaktikus, de nagyjából ilyen alternatívái vannak a tőkének is. Senki nem szereti ugyanis, ha pofánvágják szívlapáttal. Egyszerűbbek kedvéért még egyszer mondám: nem az adott cégeket védem, van bőven sár és etikátlanság a fülük mögött. Viszont egy etikátlannak bélyegzett „nyerészkedést” nem lehet egy utólag, 1 nap alatt összetákolt törvénnyel (hogy szakmailag milyen minőségűek az ilyenek expressz-törvények, arról most végképp ne ejtsünk szót) megbüntetni. Már csak azért sem, mert a nagy nemzeti együttműködés közepette engem például elfelejtettek megkérdezni erről is, és gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Gyanítom, hogy a sokszor emlegetett 2/3-os felhatalmazást sem teljesen erre adták a szavazók, és ez még akkor sem változik, ha minden nap ezt harsogják a fülünkbe.

A lényeg az, hogy a különadó – megint egyszer – azt a nem kissé arrogáns üzenetet hordozza, hogy bármit lehet: ha úgy tetszik, a kormányzat gátlások nélkül elvehet, visszaélhet a rábízott hatalommal, nincsenek korlátok, szabályok, racionális megfontolások. Ez a minta pedig egészen pontosan azt a fajta mentalitást erősíti, amely mindannyiunk mindennapjait rombolja a közvetlen környezetünkben is.

A magánnyugdíjpénztári lenyúlás úgyszintén azt bizonyítja, hogy míg a jelen kormányzat az előzőt kárhoztatja annak kapzsisága miatt (tegyük hozzá: joggal), s lépten nyomon hangoztatja a költői kérdést, vajon mi lett volna, ha még erre a vagyonra is ráteszi a kezét, azzal egy időben úgy tűnik, saját magának pillanatnyi megtorpanást sem okoz ugyanennek a vagyonnak az einstandolása. Az igazán szomorú az, hogy míg egy hazudozását beismerő, politikájában, reformelképzeléseiben végül is gyáván meghátráló miniszterelnök közvetve tömegeket tudott demonstrálásra, sőt, utcai harcokra bírni, addig van olyan miniszterelnök, aki nemcsakhogy azt állította, ő még sosem hazudott, de – cinikusan „nemzeti együttműködésnek” csúfolt módon – úgy teszi rá a kezét olyan vagyonokra amelyek nem képezik az ő/pártja/kormánya tulajdonát, hogy eme tevékenységét még csak nem is próbálja álcázni, sőt, rendszeres élményfürdőt vesz a kötelezően kijáró tapsban.

Orbán Viktor egyre veszélyesebb vizekre evez. Tanácsadói csapata sikerrel választ ki olyan stratégiákat, melyek bonyolultságuk folytán egy rutinos kommunikációs csapattal könnyen széppé magyarázhatók a kevésbé pallérozott szavazók fejében, ám ez időzített bomba. A szavazók ugyanis bankolnak, telefonnal és internettel rendelkeznek, fűtenek, valamint – tetszik, nem tetszik ez Tömjén Zsoltnak – vasárnaponként össztársadalmilag hiperbe járnak vásárolni. Betyáros lenyúlásból pedig nem a hazai tőkeerő fog növekedni, hanem a külföldi tőke fog irgalmatlanul itt hagyni bennünket. Van hova mennie, efelől nem kéne kétségeinknek lenni. Csak megérni nem szeretném, hogy vásárláskor a sarki büszke magyar szottyos és a város másik felén lévő büszke magyar szottyos legyen az összes választásom, mert jártam Kubában és láttam az élő kommunizmust.

Nem az a jóléthez vezető út, ez mára többé-kevésbé bebizonyosodott.