Minden rendes hungarisztáni zsigerből utálja, aki külföldön él/élt, pláne ha az a bizonyos külföld egy olyan ország, ahol picit jobban mennek a dolgok, mint a Dicső Hungarisztáni Dumaköztársaságban. Az ilyen alakoknak alanyi jogon kijáró, irigységgel elegy utálatot igazából egy módon lehet hatékonyan gyűlöletté fejleszteni: ha az illető nem kushad, hanem még meg is akarja osztani, szerinte miért működik egy másik társadalom, miközben a hungarisztáni ugyebár... [sokatmondó krahácsolás].
Mint egy ilyen – közutálatra számot tartó – egyed, sorozatomban vállalom, hogy a mókusok elé leszek vetve, dulván. Megmondom a frankót jól – azazhogy miért is tartunk itt és miért van másutt kolbászból a kerítés.
Gyűlöljenek, mocskolódjanak, kössenek bele az élő fába is, de egy dolgot ne tegyenek: véletlenül se okuljanak!
Még az óévben zajlik, de a történet Hungarisztán pampáin (hogy ne mondjak adysabb kifejezést) igazából nincs konkrét t1 időpillanathoz kötve: kedves régi osztálytárs a telefonban, pár perc csevegés után persze kezdenének felmerülni a decemberi megkerülhetetlen kérdések – no nem a karácsony és a szilveszter ünneplésének a módozatai, hanem a magánnyugdíjpénztári zsarolás akkor még csak megszellőztetett, de máris mellbevágó híre, illetve a leendő ún. „médiaalkotmány” (bár elég kelletlenül használom ezt a megmagyarázatlan, fellengzős nyelvi torzszüleményt – nyelvi, merthogy a joghoz nem sok köze van) szintén még csak pletyka szintjén terjedő rémhírei kerülnének terítékre. Ám mielőtt belemennénk, barátom óvatos tapogatózásba kezd: „szabad megkérdeznem, melyik oldalon állsz?”, zavart heherészés, és persze egyből mentegetőzik is: „csak azért kérdem, mert olyan kellemetlen tud lenni, hogyha...”. Nehezen is jönne a mondat vége, hiszen nyilvánvalóan billennie kellene valamerre, márpedig a kérdező szándéka épp az lett volna, hogy előbb én valljak színt (az udvarias jó szándék barátom esetében félreérthetetlen: nem akar potenciális konfliktust, valamilyen szinten alighanem alkalmazkodna a beszélgetőtárs nézőpontjához, jelen esetben tehát hozzám), de nem is hagyom befejezni a mondatot: egyszerűen nem akarom, hogy egy ilyen kérdésnek létjogosultsága legyen kettőnk között. Jó szándék, udvariasság, barátság ide vagy oda, kiszalad belőlem egy kötőszó. Érteni persze értem a miértet, hogyne érteném, de elfogadni nem tudom és nem is akarom, legalább tőle nem. Tudom, hogy képzett, értelmes, beszűkültnek aligha nevezhető barátom, akinek jelen pillanatban a gyereknevelés alighanem fontosabb napi problémákat (és örömöket) jelent, minthogy politikai-közéleti kérdésekben merüljön el, csak a legjobbat akarja: beszélgetni mindenkivel, tájékozódni, fogódzókat keresni, orientálni saját magát – és mindeközben nem rálépni senkinek a bütykére. Értékelhető és értékelendő attitűd (különösen Hungarisztánban), szegény elsőre nem is igazán érti a bazdmegelést, a vonalban hallani a pillanatnyi meghökkenést. Mindazonáltal abban a társadalomban, ahol ez egy valid kérdés bír lenni, ott a dolgok bizony nagyon el vannak kurvulva, és ez bizony egy sokkal validabb kérdést is felvet: nooooormááááális?
Abba az olcsó irányba nem akarok elmenni, hogy vajon normális-e, ha az ünnepek előtt a társadalom jelentős része ilyen témákkal kénytelen foglalkozni, szorong, bizonytalan, frusztrált és dühös egyszerre. Ez ugyanis az ünnepektől független; épp elég baj, hogy a mindenkori államhatalom olyan közérzetet erőszakol ránk, amilyet; úgy tűnik, megszoktuk már, szinte fel se tűnik, sőt, valaki egyenesen hiányolja (helyesli, támogatja, ismét üdvözli) a kemény, helyette gondolkodó, bólogatójános és talpnyaló alattvalókra vágyó, erőfölénnyel visszaélő, zsaroló, központi államhatalmat párthatalmat, ehhez a mentalitáshoz képest az, hogy ünnepek jönnek, és a pihenés megy bele a levesbe, az csak egy marginális apróság.
Szinte már-már felfoghatatlan, miért vélik úgy egyesek, hogy életük nyomorúságának enyhítéséért nem saját maguk tehetnek, hanem majd valami központi hatalom tesz valamit. Majd a kormány/állam ezt csinálja meg azt csinálja, ez milyen jó lesz, meg az milyen jó lesz. Majd ez a párt megsegít, csak kerüljön hatalomra. Ésatöbbi, ésatöbbi.
Ez az alattvalói gondolkodásmód nem csak azért tragikus, mert konzerválja a kritikátlan szolgalelkűséget, újabb és újabb táptalajt biztosít az örök megosztottságnak, teret ad az érvek nélküli, úgymond „pártszimpátián” alapuló bemondások, handabandázások uralmának, hanem azért is, mert ezzel párhuzamosan a saját pártpreferenciához való görcsös ragaszkodás közepette elvész a józan ész, megengedhetetlen és tarthatatlan folyamatokra, döntésekre, állapotokra bólint rá a „nép” – pusztán azért, mert X vagy Y azt állítja, hogy ez a jó neki. És valahogy nem vevődik észre, hogy már rég kiöntöttük a gyereket a fürdővízzel: nem azt keressük, hogyan élhetnénk minél jobb, szabadabb, kényelmesebb, boldogabb életet, hanem a társadalom javarésze azzal van elfoglalva, hogy melyik inkompetens, dilettáns, etikátlan fosztogató banda uralja.
Állampolgár és állam között a kapcsolat végképp elszakadt a realitásoktól. A normális, élhető társadalmakban az állampolgárok azt várják az államtól, hogy a közöttük lévő társadalmi szerződés alapján az állam teljesítse a kötelességeit: védje meg az állampolgárokat az erőszaktól, védje meg a magántulajdont a jogtalan eltulajdonítással szemben, biztosítsa a normális életvitelnek leginkább megfelelő jogszabályokat és általánosságban véve szolgálja az őt eltartó polgárt. Hungarisztán nem ilyen államot akar. Hungarisztán alapvetően nem is államot akar, hanem párturalmat. Hol ennek, hol annak a pártnak az uralmát – a lényeg azonban nem változik: valaki „föntről” mondja meg, mit kell gondolni, hogyan kell élni, legyen egy központi hatalom, ami szabályoz mindent. A társadalom nem azt akarja mérlegelni, jó-e az, ha a magántulajdon védelme kikerül-e az alkotmányból, ha a neki félretett, nyugdíjcélú megtakarításokat feléli a kormány a folyó egyenleg kozmetikázására, ha a hatalom korlátai leépülnek stb., hanem őt az érdekli, hogy a neki tetsző demagóg politikus országoljon.
Mint cseppben a tenger, a barátom által feltett kérdésben az egész hungarisztáni elbaszott közgondolkodás benne van, nevezetesen az, hogy szerény 21 évvel az állítólagos „rendszerváltozás” után (de mondhatnám azt is, hogy közel 163 évvel a magyarság legjelentősebb – függetlenséget és szabadságot óhajtó – manifesztuma után) a társadalom egy jelentős részéből kiirthatatlan, hogy valahova tartozni kell, valakiknek az érdekeit tűzön-vízen át szolgálni és védelmezni kell, függetlenül attól, hogy ez mennyire esik egybe a saját érdekünkkel. Félreértés ne essék: több vagy kevesebb ponton egybeeshet. Ha valaki ilyen okból szavaz X vagy Y pártra, tegye, én lennék a legboldogabb, ha mindenki a jól felfogott, hosszútávú érdekei szerint ikszelne. Ami viszont nem kóser, az az, amikor a pártszimpátia felülírja az érdeket. Amikor a párt megmondja Kovács 23. Jánosnak, hogy mit kell gondolnia az abortuszról, az egyházfinanszírozásról, a magánnyugdíjpénztárról, a médiaszabályzásról, az aktuálus kormányzat istenítéséről stb., stb., és Kovács 23. János nem elküldi a retkesbe azt, aki megpróbálja ráerőltetni az akaratát (inkluzíve hazugságait), hanem önként és dalolva irányba áll, és a föntről eldöntött irányból zengi a párt dicsőségét – adott esetben megmagyarázza, hogy miért jó az az „adócsökkentés”, ami őt és a társadalom javarészét egyáltalán nem csökkentésként érinti.
A közgondolkodás valahogy úgy érzi, csak csomagban lehet gondolkodni: ha X párt álláspontja N témában egyezik az enyémmel, akkor O, P és Q témákban is nyilván ő mondja a frankót – a farok csóválja a kutyát. Nem az individuális álláspont választ pártot, hanem a párt határozza meg az individuális És az még mindig istenes, ha legalább pártot magad választasz, mert ha nem, akkor majd eldöntik helyetted, hova is húzol, azaz komenyista-bolsevista, hazaáruló zsidóbérenc, avagy náci-e vagy. Mert itt fokozatok, átmenetek nincsenek, nem is lehetnek – értsd meg, itt táborok vannak és árkok, fekete és fehér, hazafi és hazaáruló, zsidó/cigány és magyar [sic!], ha nem hozzánk tartozol (vagy csak nem 100%-ban), akkor utolsó, leköpendő (sőt, akasztandó) féregként az ellenség sorait gyarapítod. Ellenséggel meg ugyebár csak a hazaárulók állnak le beszélgetni (vagy legalábbis így tartja a botrányosan primitív közvélekedés) – és ezzel a megmérettetés le is zárult, a középkori boszorkányüldözésekre hajazó, a vízbemerítési próbával nagyjából egyenértékű vizsgálaton nyerni nem lehet, de még X-et megjátszani is fölösleges.
Olyan nincs, hogy független vagy, saját véleménnyel. Az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy saját aggyal gondolkodsz, a döntéseket illeted kritikával, nem pedig a Hőn Szeretett Vezért (lett légyen az bármelyik oldalon). Felfoghatatlan (ezért nem is létezik), hogy tényeket, érveket szeretnél ütköztetni kézivezérelt vélemények és populista szlogenek helyett. Az ilyen már önmagában gyanús, hiszen az ilyen nyilvánvalóan csak kendőzni próbálja romlottságát, pedig mi tudjuk, honnan fúj a szél. Aki nem pártos, az a legpártosabb, naná. Hiszen Segg-Amit-Nyalni-Ildomos csak egy van, aki mást állít, vagy éppenséggel azzal próbálkozna, hogy tán egyáltalán nem kéne sehova sem nyalni, az a Másik Oldal (szent borzongás) szekértolója, ez pedig már önmagában elegendő alap a becsmérlésre, sértegetésre, személyeskedésre, szélsőséges esetben akár tettlegességre is.
A szisztéma egyébként kiválóan működik: ha A lekommunistázza B-t, akkor B lenácizza A-t – mintha a kettő legalábbis egymás ellentéte lenne, miközben igazi óvodai homokozós hangulatban semelyik nem tudja, mi is az a kommunista és/vagy náci. Jól hangzik és baromira sértő, ez a lényeg. Hogy közben – pártfüggetlenül! – mi történik az országgal, senkit nem érdekel. Lényeg, hogy repüljenek a homokbombák, buli van a kiscsoportban. És ha valaki rámutat, hogy hülyék vagytok, bazdmeg, akkor a két fél a biztonság kedvéért egyesült erővel sorozza meg, nehogymá' a köcsög ne legyen ugyanolyan sáros és az óvónéni kihagyja őt a büntiből.
Hogy mi lesz a bünti? Igazából ez is mindegy, mert a „két fél” (mert itt két oldal van, ha nem tudnád – jobb ha megjegyzed, mielőtt mi törjük le az individualizmusodat!) kölcsönösen egymásra fogja kenni a szoárét, és még a büntiben sem hagy fel a sárdobálással. Tájékoztató jelleggel közölném, drága feleim: ez nem a jövő. Kurvára büntiben vagyunk már most is, és ez minden így eltöltött perccel csak hosszabbodik. Az oktatási, az egészségügyi, hon- és rendvédelmi, szociális, gazdasági, igazságügyi és egyéb szent marhákkal kapcsolatos, CIVILIZÁLT, előrébb vivő, érdemi VITA helyett zajló kommunistázás/nácizás kurvára nem termel GDP-t, sőt, viszi ezerrel.
Nem véletlenül kezdtem a sort az oktatással. Ha emlékeim nem csalnak, általános iskola negyedik osztályban tanuljuk az ókori Rómát. Már aki, ugyebár. Adódik a kérdés: okosabb vagy egy negyedikesnél? A valódi sorsfordító dilemmákat homokozói csatává silányító, a valódi bűnösök (aka valódi hazaárulók) seggét nyaló, kritikai gondolkodásra (sőt, a kritikai gondolkodás létjogosultságának belátására) képtelen pártszimpatizánsok (ld. még: médiatörvény védelmezése) aligha. De az írástudói felelősségét egy tál lencséért beárazó, az establishmentbe mindkét oldalról betagozódott ún. „értelmiségi” réteg is elmehet a sunyiba.
Egy negyedikes ugyanis még érti, mi az a divide et impera. A többi meg leülhet, elégtelen.
Értelmező utánlövés gyengébbek kedvéért: az egész poszt a múlt hét pénteken lement médiaszabályzás-ellenes tüntetés magyarázgatása kapcsán íródott. Számos blog, de hivatalos újság és egyéb orgánum is úgy tálalta a megmozdulást, mintha az az mszp/szdsz szavazótáborának az akciója lenne – kvázi mi más lehetne, ugyebár, ha fidesz döntést kritizál... Tobzódtak a tematizálások:
- egyesek szerint nyugdíjasok (értsd: maszop szavazók – mintha legalábbis a kettő közé egyenlőségjelet lehetne tenni, de ez megint más téma) voltak többségben,
- mások szerint az ott lévők örültek, hogy végre eljött az ő tüntetéseik ideje is (mert már nagyon irigykedtek (WTF?) úgymond az eddig ellenzéki szerepből tüntetgető jobb oldalra – figyeljünk a szép és aljas csúsztatásra: a narratíva szerint akik ott voltak, azokat holmi pártos irigykedés vezérelte (mi van? a tüntetés, mint olyan, az egy irigylendő dolog?), tehát véletlenül sem maga a kiváltó ok – a következmény: gyomorforgatóan hamis retorikával megteremtett kommunistázási/zsidózási legitimizáció),
- megint mások szerint csak a „büdös libsik kapálóznak” („de már nem sokáig!”),
- míg egy további értelmezés egyszerűen „egyértelműen” szervezett ellenzéki lejáratókampánynak tartotta az amúgy határozottan és szándékoltan politikusmentes tüntetést.
Miközben a tét az, hogy elküldheti-e a polgár a sunyiba (legalább verbálisan) a neki nem tetsző államot fabrikáló hatalmat, adott esetben pártot vagy sem. Beszólhat-e, hogy ő inkább olyan államot szeretne, ahol őt szolgálják, nem pedig olyat, ahol ő a szolga.
Nem kétséges, hogy voltak a téren politikailag elkötelezett emberek (az mondjuk csak wishful thinking, hogy abban bízom, minden oldalról). De a józan ész nevében a lehető leghatározottabban elutasítom, hogy alapvető szabadságjogokat korlátozó rendelkezések ellen csak a minősítő jelzővel ellátott politikai csoportosulások ill. ezek elkötelezett hívei tüntethetnek. Ez még akkor is nonszensz, ha Hungarisztánnak olyan állam tetszik, ami mindenütt másutt általában visszataszító szokott lenni, sőt, itt is volt idő, amikor utáltuk.
Lehetne persze szépen, okosan vitázni érdemi dolgokról, például hogy mi légyen a mostanra már tényleg minősíthetetlen kereskedelmi és bulvármédiával. (BTW: tudja valaki a védelmezők közül, hogy az új médiaszabályzás még több reklámidőt engedélyez? Ennyit arról, hogy mennyire valid az a kommunikáció, hogy neki akarnak menni az elkurvult kereskedelmi médiának.) De a „vita” nem érdemi dolgokról szól, hanem a létező legnevetségesebb módon arról, hogy ki is a kommunista. (Elég nehéz röhögés nélkül leírni, bár tény, hogy inkább kínomban röhögés, semmint valódi jókedv.)
Pedig nem lenne ez ilyen bonyolult:
Aki úgy véli, hogy ez a médiatörvény védhető, és például egy pártdelegáltakból álló testület kezébe szinte korlátlan és kellőképpen nem definiált hatalmat lehet adni (mert „úgysem fognak visszaélni vele”), az nem (csupán) szélsőségesen elfogult, de szimplán ostoba, mint a föld. Ő ugyanis arra szavaz, hogy mások – nem médiaszakemberek, hanem gondosan megválogatott, párthoz lojális személyek – mondják meg neki, mit gondoljon. Az ilyen illető arra szavaz, hogy szeretne még a jelenleginél is egyoldalúbb tájékoztatást kapni, szeretné az övétől eltérő véleményt lehetőleg teljességgel kizárni, hogy még az esélye se legyen meg annak, hogy esetleg tágul a tudathorizontja. Ő megelégszik Szijjártó úrral (aminél nagyobb sértést hirtelenjében nemigen tudnék alkalmazni senki tudati szintjének a pocskondiázására), és ez ne csak lehetőség legyen, hanem egyedüli mód a „tájékozódásra”. Az olyan ember, aki azt bírja hinni, hogy a médiatörvény által biztosított lehetőséggel nem fog élni egy párt (ill. a delegáltjai), csak azért, mert úgymond „nem olyan emberekből áll” az adott politikai hatalom, az egyrészt nem tudom, hol aludta át az elmúlt pár évezredet (különös tekintettel a legújabbkori hungarisztáni történelemre) másfelől olyan szintű naivitást és/vagy pártos elfogultságot mutat föl, ami már nem csak ön-, de közveszélyes is. Aki nem tudja, hogy egy hatalmi rendelkezés azért születik, mert a hatalom élni kíván vele, az olyan de olyan setét, mint ide Lacháza. Miben hisz az, aki szerint azért születik egy törvény adta lehetőség, hogy ne használja ki, akinek érdekében és hatalmában áll?
Ezzel szemben akinek meg ez az egész médiaszabályozósdi deja vu érzést okozó rémálom, és nem hajlandó önnön érdeke ellenében nyalni, az meg – csak hogy tisztázzuk egyszer s mindenkorra – elsősorban nem kommunista / zsidó / baloldali / maszopos / szadeszos, hanem felelősen és kritikusan gondolkodó polgár. Jóllehet, átfedések lehetnek, de attól a kritikai gondolkodás még nem válik feltétlenül pártos elköteleződéssé. Ez van, meg kéne már tanulni egyszer. Tény, hogy egyszerűbb kommerezni, libsizni, zsidózni, vagy épp nácizni – csak épp ezek nem érvek, még akkor sem, ha kellőképpen nagy számú ember és kellőképpen sokszor mantrázza.
A médiatörvény (hogy mást ne mondjak) nem pártos tengely mentén oszt ketté, hanem ostobaság és gondolkodás mentén. Jobb ha a törvény védelmezői kezdik megszokni a gondolatot.
A magam nevében pedig annyit tennék hozzá, hogy soha életemben pártrendezvényen, politikai tüntetésen meg nem jelentem, és nem is fogok. Ezen mégis ott voltam, mert itt úgynevezett elvekről volt szó, már ha még mond ez a kifejezés valakinek valamit. A bevezetőben említett barátomnak kérdése pontosan azért váltott ki belőlem bazdmegelést, mert kiválóan mutatja, a hungarisztáni társadalomban mennyire legitimmé vált, hogy egy döntéssel / állítással nem aszerint bánunk el, hogy mennyire helyes, mennyire szolgálja az ország és/vagy az állampolgárok érdekét, mekkora az igazságtartalma, hanem aszerint, hogy ki mondja. Ennél végzetesebb aránytévesztést pedig nehéz elképzelni, különösen akkor, ha még ún. értelmiségiek is osztják. Kritikai értelmiséginek (márpedig az értelmiségi per definitionem kritikai, ha nem az, akkor nem értelmiségi) ugyanis nem az a dolga, hogy lefeküdjön valamelyik tolvaj bandának, hanem hogy ha rossz irányba megyünk, akkor kritizáljon, mégpedig „oldalfüggetlenül” (sőt, még az „oldalakon” túl is). Ezért tanult, ezért értelmiségi. Ha úgy tetszik, ez a dolga. Az ő feladata lenne, hogy átlásson a politikusi hazugságokon, és számon kérje ezeket a gazembereken. Jobb országokban valami ilyesmire esküszik föl az értelmiségi, amikor elhagyja az alma matert.
Egyszóval amelyik blogger és újságíró azt merészelte hazudni, hogy én (és vélhetően több ezer társam) bármiféle pártpolitikai, úgymond „másikoldali” okból voltunk ott, annak innen üzenem: a jó édes kurva anyja volt ott ezen okból – az, aki ilyen gerinctelen hazudozónak nevelte őt.
Mert bár Hofi ezelőtt 20 évvel megmondta, hogy magyar ember csak akkor érzi jól magát, ha csokis a szája – nos, azért van kivétel, bármennyire is hihetetlennek tűnik ez a csokisszájúak táborából.
