Nézem a TV-t reggel félálomban. Peregnek az unalmas, hírnek álcázott, szövegipari termékek, majd egyszercsak megjelenik nemzetközi hírnévre szert tett köztörvényes bűnözőnk (mellesleg olimpiai bajnok birkózó), F. Péter, amint a ferihegyi reptéren kommandósok gyűrűjében, arcán boldog vigyorral söpri be a „te vagy a legjobb!” kiabálásokat és ovációt.
És itt megint lefagy az operációs rendszerem egy pillanatra.
Mert az egy dolog, hogy egy birkózó a bűnözés jövedelmező mezsgyéjére lép. Láttunk már ilyet, nem mondom ugyan, hogy mi mást várjunk egy olimpikon birkózótól (véletlenek nincsenek, mégsem sakkvilágbajnok ugyebár), mert nekem azért lenne egy minimális, amolyan teljesen idealista elvárásom minden olimpikonnal szemben, de tudomásul veszem a tényt, hogy számára a drogtermesztés jobb biznisznek tűnt, mint köztiszteletben álló sportolónak lenni. Van ez így.
Az is egy dolog, hogy vannak haverjai (szám szerint 4-et említett a sajtó), akik kimennek elé a reptérre, hogy legalább egy pár percig lássák a pár évre hűvösre kerülő spant.
Na de hogy ugyanezen haverok – a barát személye miatti szégyen, és az ebből fakadó szerény meghúzódás helyett – magyar zászlóval, ovációval és harsány világ legjobbikának nevezéssel pózolnak a nagy számban megjelent sajtó képviselői előtt, az azért erős kávé reggel, éhgyomorra.
Mert miben is a világ legjobbika F. Péter köztörvényes? Nehezen tudom körvonalazni a sejtésemet, de ha tutira akarok menni, akkor talán annyit mondhatok teljes bizonyossággal, hogy valóban ő a legjobb magyar, drogtermesztőként ismertté vált olimpikon. Hát, fene tudja, azért ez így, ebben a formában nem egy olyan nagy truváj...
Azt is kiabálták a haverok, hogy „Itt van Farkas Péter olimpiai bajnok!” Hogy ezesetben mi járhatott a szóban forgó agytrösztök fejében, annak kitalálására végképp nem vállalkoznék, ugyanis
- nulla bit agykapacitással is feltételezhető, hogy a nagy számú sajtó egészen nyilvánvalóan tudta, hogy ki érkezik (ugyebár nem teljesen véletlenül másztak ki Ferihegyre az éjszaka közepén);
- F. Péter köztörvényes akkor és ott egészen bizonyosan NEM olimpikonként volt jelen, minthogy a kommandósok kísérete sem csak kártyapartnerként avagy díszletként glasszálgatott mellette – úgy is mondhatnánk, hogy egy igazi olimpikon kvázi tájidegen egy ilyen közegben, az ebből eredő következtetés pedig nem az, hogy F. Péter a kommandós szakszervezet éves bálján ad éppen autogramokat az őt kísérő derék, marcona úriembereknek, hanem hogy éppenhogy ő van itten erőszakszervezetileg kísérve, mégpedig jó okkal, és különösen nem olimpikonként, hanem veszélyes köztörvényesként;
- nehezen érthető, miért kellett a 2. pontban kifejtett tényálladékra azon – amúgy nem érdeklődő, ám véletlenül arra csellengő – emberek figyelmét felhívni, akik eladdig nem realizálták a helyzet tősgyökeres hungarisztáni báját: a bilincsbe vert fickó egy magyar olimpikon... A magyar olimpikonok nevében én direkt megköszönném ezt a lejárató reklámot a derék haveroknak.
Egy müzlivel később azt is megtudom, hogy F. Péter kiadatásáról természetesen beszámoltak Andorrában, és feltételezem, a kiadatási útirány révén érintett Spanyolországban is, de azt hiszem, ilyen kis színes csemegére a világ minden bulvárszerkesztője örömmel ugrik – talán nem túlzás tehát azt vélelmezni, hogy F. Péter életében másodszor is nemzetközi hírnévre tesz szert, igaz, nem olyan szépen csillogóra, mint az első alkalommal, de hát ne legyünk telhetetlenek, ez is egy teljesítmény.
Tegyük hát félre a szokásos hungarisztáni elégedetlenkedést és örüljünk neki, milyen nagyszerű hírünket viszi a világban! Köszönjük, Péter!
És persze ne feledjük a haverokat: köszönjük meg nekik is, amiért a magyar zászló szorgalmas lobogtatásával, az ovációval, a legjobbozással egyértelművé teszik világszerte, kikre is vagyunk mi büszkék. Nem kétséges: ő a mi kutyánk kölyke!