HTML

Hungarisztán

Etika, morál és ezek hiánya. Média, közélet, politika, és ezek csődje. Egybites userek, debilek, trollok, droidok, kézivezéreltek és egyéb állatfajok. Magyarország, én így szeretlek!

Friss topikok

Aldiban vetted a gyerek jelmezét? Meg is érdemled, vazze.

hungarisztan 2010.01.05. 15:59

Van ugyebár a hír, miszerint a GVH megba megbüntette az ALDI-t, amiért az üzletlánc a gyerekeknek szánt királylány, nindzsa és indiánlány jelmezeket rendre varázspálcával, karddal ill. baltával együtt hirdette, cserébe viszont az említett szirszarok valójában nem képezték a csomag részét.

Skandallum, de tényleg.

Lépjünk most túl azon, hogy vajon miért van szüksége egy királylánynak varázspálcára (illetve ha nincs rá szüksége, akkor miért hiányolja bárki is), nézzük el azt is, hogy hézagos műveltségű polgártársaink (úgy a GVH-nál, mint a médiában) lebaltázzák a tomahawkot (nüansznyi a különbség, tényleg), sőt, nagyvonalúan lépjünk túl azon is, hogy vajon mi a szartól nindzsajelmez egy nindzsajelmez, ha még csak egy kiba fröccsöntött műanyag kardot sem tud felmutatni a kölyök. (Mondjuk amúgy is én lennék az utolsó, aki a teljességgel fölösleges, fröccsöntött műanyag szarok további tobzódását propagálná.)

Amit azonban végképp nem tudok megemészteni, az az, hogy vajon mi a retkes értelme van annak, hogy valaki jelmezt vesz az iskolai farsangra. Rég voltam már abban a korban, mikor ez legutoljára felmerült, de halovány emlékeim szerint az egész farsangolás onnan indult, hogy elijesztjük a telet, a sötétséget, s várjuk a hamarosan beköszöntő tavaszt. Ez a múlt század nyolcvanas éveire odáig szelídült, hogy az iskolai farsang egy olyan vigasság, amire a család együtt készül, ahol anyu-apu megmutatja kreativitását (nyilván nyavalyognak egy sort, hogy már megint mit kell csinálni az iskola számára, de titokban persze le akarják főzni a Hufnágel családot, akik tavaly elvitték a fődíjat), Dezsőke pedig büszkén virít a családilag SK összerakott egyedi jelmezben, s aratja le a szellemes ötletért és költséghatékony kivitelezésért járó tapsot, díjat etc. (Már amennyiben...) Aztán kaja-pia, tombola, rohangálás az aulában, D'Artagnan összecsap Darth Vaderrel, a 13 darab tündér/hercegnő/királykisasszony pedig egyszerre pörög a repülős szoknyájában; tökéletes tehát a buli az alsó tagozatban. A lazulás előtt persze kötelező fotó a nagyszülőknek ill. emlékbe – 2 kocka szigorúan kimérve, mert drága az ORWO film, még a tavalyi jugó nyaralás 12 kockája és Icáék esküvője is benne van a gépben előhívatlanul, s jó lenne, ha a jövő hétvégén esedékes disznóvágás, meg esetleg az idei nyaralás is beleférne még a 36-os tekercsbe.

Ennek így volt némi értelme, mert huszonsok év távlatából is emlékszem, mikor az 50kilós táposzsák kreatív kidekorálásával pöpec 2,8%-os zacskós tejnek voltam maszkírozva (kábé 0 forint 0 fillér effektív költségen). De könyörgöm: mi a fenére fog emlékezni az a gyerek a kétezerharmincas években, akinek a családja most annyit tud, hogy bemegy az ALDI-ba, és vesz egy 100% műszálból készült, Made in P.R. China nindzsajelmezt kard nélkül? Ezt fogod körbefotózni 140 digitális képkockában? Nemcsakhogy 8 tökugyanolyan nindzsa is lesz az osztályban a kölyködön kívül, de még csak kardozni sem fog tudni a jelmezversenyt követő ereszdelahajamat során...

És nem azért, mert nincs kard a csomagban. Hanem azért, mert a gyerek szégyenében inkább elbújkál majd, vagy ha nem, hát az első vehemensebb mozdulatnál lefoszlik róla az egyszerhasználatosra gyártott gönc. Te meg mindezért – valamint a termeléssel, szállítással járó környezetszennyezésért és az értelmetlen szeméttermelésért – még fizetsz is?

Panaszkodsz, hogy nincs hozzá kard/balta/varázspálca? Hát meg is érdemled, B+!

Címkék: magyar ugar aldi butaság hungarisztán debilek jelmez

2 komment

Az épülő M6-os esete az alvállalkozók szívszaggató sirámaival

hungarisztan 2010.01.04. 14:59

Címlapos hír volt a zindexen, hogy jaj, csúnya főgonosz kivitelező nem fizet a szegény, szerencsétlen, áron alul dolgozó, az alvállalkozói lánc végén álló, valódi kivitelezőnek. A szívünk szakad meg értük, de tényleg. Különös tekintettel arra, hogy valami miatt azért az egész al-al-al-al-alvállalkozói bagázsnak megéri a buli. Legalábbis erősen vélelmezem, hogy akik beszálltak, és úgymond mélyen a 2-3 évvel ezelőtti ár alatt vállaltak be munkát, azoknak nem a józan eszük ment el kollektíve, s még csak nem is karitatív alapon szorították ki azokat, akik rendes munkáért rendes árat kérnek kevésbé agresszíven tudtak nyomulni a zsírosbödön körül. Mivel Magyarországon egy nyomorult kertrendezést nem lehet úgy elnyerni, hogy komolyabb visszacsengetés (vagy előzetes befizetés) ne menne végbe megrendelő és „legjobb ajánlatot tevő” reménybeli teljesítő között, utána pedig csak a csillagos ég a határ az előre nem kalkulált költségek utólagos kifizettetését (ill. ismételt visszajattolását) illetően, erős a gyanúm, hogy azon alvállalkozók, akik most a szopóág végén sírnak, ugyanazok, akik annak idején a nagy harács reményében beszálltak a játékba – ki tudja, ki milyen eszközzel.

Ismert ugyanakkor „Kelet-Európa Legnagyobb (és Legszükségtelenebb) Völgyhídjának”, a „Hasonlóképp Szükségtelen, Cserébe Szar Kivitelezés Következtében Minduntalan Beomló Alagútaknak” és egyéb arcpirítóan túlszámlázott kilométereknek a története. Skandináviától Horvátországig röhögnek Hungarisztánon, hogy itt mennyibe kerül 1 km autópálya – a büdös nagy Alföldön, ahol egy göröngy sincs, nemhogy tengerszoros, karszt- és/vagy magashegység, semlegesítendő polgárháborús aknazár, miegymás.

Bocs, srácok, nem tudok együttérezni. Magatoknak főztétek a korrupt, cinikus, egymást-átbaszósdi szisztémát, hát most benneteket basz meg az erősebb kutya. Így jártatok.

Címkék: közlekedés magyar ugar hungarisztán jogbizonytalanság

1 komment

BKV: Önnek jár – akár a gyilkosság is

hungarisztan 2009.12.10. 17:02

Belátom, kopaszkigyúrt polgártársaink egyre népesedő körében illetve az immáron mindennapossá vált BKV-s botrányok közepette igen nehéz kitűnni a szürke tömegből. Kivéve ha jó arányérzékkel a két halmaz metszetéből mutat fel valamit a hungarisztáni versenyző – amint az történt a mai napon is.

 

 

Negyed egy körül a Keleti pályaudvar oldalában meghúzódó parkolóba vitt ma rossz sorsom. Ott ismerősöm autójába ültünk, majd vártuk, hogy el tudjuk hagyni a Keleti pályaudvar és Kerepesi út között elhelyezkedő parkolót [ismerjük e méltán népszerű helyet ugyebár: taxishiénák és a rájuk épülő mellékes iparágak évtizedes tanyája ez (is)], melyet a parkoló kihajtójában épp egy trolibusz blokkolt. Leginkább azért, mert a sofőrje – kopasz ugyan nem volt, de nagydarab, vehemens ember – úgy gondolta, eljött az ő ideje. Hogy pontosan miért is akart revansot venni, nem sikerült kiderítenem, mindazonáltal nem sajnálta rá az idejét, energiáját, hogy ajtót nyisson (megállón kívül ugyebár...), kiviharozzon a vezetőfülkéből, majd artikulálatlan káromkodás és üvöltésözön kíséretében megkörnyékezze az előtte lévő fehér Buzukit, ahol további tettlegességgel (vezetőoldali ablak kétkezi ütlegelése, autó agresszív borogatása, közben folyamatos szitkozódás, káromkodás, szidalmazás) szó szerint halálra rémítette az azt vezető idős személyt, aki a helyszínen elájult vagy szívrohamot kapott.

Az eseménynek rengeteg tanúja volt, így pár másodperc alatt össznépi anyázás, köcsögözés, bunkózás alakult ki az odacsődülő szemtanúk és a trolivezető között, aki szemmel láthatóan egy pillanatig sem érezte felelősnek magát abban, hogy tán éppen az imént ölt meg egy embert. Megjegyzendő, hogy a mentőket sem ő hívta, hanem az autóhoz elsőként odasiető harmincas hölgy, aki látván a bent ülő idős személy rosszullétét, saját testi épségét kockáztatva kiabált a távozni készülő, erősen agresszív trolivezető után – innen, utólag is köszönet a bátorságáért (a trolivezető haragja könnyen ellene fordulhatott volna).

A történet végét nem ismerem, mert egy pár másodperc alatt annyian lettek a Buzuki körül, hogy látni sem lehetett, mi történik, és a mögöttünk jövők is türelmetlenkedtek, hogy kerüljük ki a trolit jobbról – ekkor láttuk, hogy a sofőr időközben a troli összes ajtaját kinyitotta, az utasok javarésze már el is hagyta a járművet.

Költői kérdés, hogy ilyenkor vajon hol van a híres-nevezetes buszvezetői szabály, amire mindegyik hivatkozik, amikor utast hagy a megálló környékén, nevezetesen hogy balesetveszély miatt a megállón kívül (pl. az 5 méterrel előrébb lévő piros lámpánál) nem szabad ajtót nyitniuk. Mondjuk az is igaz, hogy nem tudom, az utasok vajon akkor voltak-e nagyobb balesetveszélyben, mikor a magas lépcsőfokról az úttestre léptek, adott esetben a buszt onnan kerülő autók elé, avagy akkor lettek volna nagyobb életveszélyben, ha ezzel az agresszív vezetővel kell tovább utazniuk.

Nem tudom, mi boríthatta ki a valószínűleg naponta hungarisztáni (azon belül is budapesti) viszonyokon edződött, ennek ellenére pszichopatologikus esetnek kinéző trolivezért. Tény azonban, hogy a buszvezetőknek ún. pályaalkalmassági vizsgán kell átesniük, mégpedig nem is egyszer, hanem időről időre, azaz elméletileg papírjuk van róla, hogy képesek a buszvezetés minden munkaegészségügyi kockázatával megbírkózni. Ezért is tartjuk őket profi sofőröknek, akik pénzt kapnak azért, hogy fuvaroznak. Hivatali kötelességük (lenne), hogy higgadtak maradjanak minden forgalmi helyzetben, hogy más helyett is előre gondolkodjanak, ezáltal megelőzzék és elkerüljék még a hirtelen fékezések esélyét is. Hát, úgy tűnik, ez a BKV-s illető sem éppen ez a fajta, aki ezért veszi fel a fizetését.

Persze nem tudom, a PÁV-nak vajon részét képezi-e a pszichológiai alkalmasság. A logika így diktálná, na de ki keres abban az országban logikát, ahol még a fegyvertartás sincs megfelelő pszichés kontrollhoz kötve? (Mint látjuk,a buszvezetés sincs. Vagy ha van, akkor annál rosszabb, mert akkor nagyon rosszul működik az alkalmasság megállapítása, azaz fölösleges intézményt tartunk fenn. Felelős nyilván nincs. Miért pont ezért lenne?)
Csak remélni merem, hogy múló, ájulással járó sokkon kívül más baja nem esett az idősebb autóvezetőnek. Vagy ha szívrohamot kapott, akkor legalább maradandó kár nélkül túléli. Másban – mondjuk a felelősség megállapításában és a konzekvenciák levonásában – nem reménykedem, mert úgyis fölösleges volna. Ahhoz még meg kell halnia néhány embernek az utakon elkövetett agresszió következtében (is).

Amúgy az erőszakos trolivezető szitkozódásából mindössze annyit sikerült megérteni, hogy a Buzuki vezetőjén valamilyen tábla figyelmen kívül hagyását kérte számon ebben a furcsa BKV-stílusban. Bele sem merek gondolni, hogy e közfeladatot ellátó személy (akit a törvény – amúgy nagyon helyesen – kiemelten véd abban az esetben, ha őt támadják) vajon mire ragadtathatja magát, ha horribile dictu koccan valakivel. Valószínűsíthető, hogy ott vér folyna – bár nem a koccanás következtében...

Nos, a BKV ezt az embert nyújtja nekünk, mint felelős buszvezetőt, akinek a feladata az, hogy utasait sérülésmentesen elfuvarozza A-ból B-be. Ahogy a hihetetlenül elcseszett, azóta szállóigévé vált BKV szlogen mondja: Önnek [ez] jár.

Címkék: bkv szolgáltatás agresszió erőszak magyar ugar hányinger hungarisztán debilek fenyegetettség

4 komment · 1 trackback

Mit lehet tenni a hárommillió csécsei béla országában?

hungarisztan 2009.12.01. 15:08

Először is tessenek szívesek lenni elolvasni a 8ker kolléga által már kiválóan beposztolt szerződést. Ha ez megvan, akkor szögezzük is le egyből, hogy igen, Csécsei Béla gusztustalan, ebben azt hiszem, nincs vita széles e hazában (már Csécseit magát és közvetlen hozzátartozóit, barátait kivéve). Nála már csak megbízói gusztustalanabbak, akik kollektíve jóváhagyták e szerződést.

Látjuk azt is, hogy Csécsei Béla nem magányos cowboy, bátor harcostársai alig győzik a harácsolást a gáton. Csécsei Béla tehát egy úgynevezett metafora. Hungarisztán morális állapotának metaforája.

Persze ha igazán őszinték akarunk lenni, egy picit mindannyian csécsei bélák vagyunk, ki kényszerből, ki önként dalolva (és nagyon is szorgalmasan), ki csak a túlélésért, ki arcátlanul. Van, aki bevallja, van aki még magának sem. Mindazonáltal mindenkitől távozott már a szolgáltató kisiparos számlaadás nélkül, mindenki ügyeskedett már a kilométernyilvántartással, költségeléssel, számlagyártással és -adásvétellel, mindenki adott már ampulla piát az ügyintézőnek, paraszolvenciát vagy ha mást nem, borravalót, vagy ha még ezt sem ismeri be, mindenkinek van a környezetében olyan, aki élt vagy rendszeresen él ezekkel a praktikákkal, márpedig vétkesek közt cinkos aki néma (kiemelés a funkcionális analfabéták kedvéért).

Isa, por és csécseibélák vogymuk tehát, quod erat demonstrandum.

Azon persze lehet és kell is rugózni, hol húzódik a határ a kényszercsécseibélák és az önkéntes harács között. Nem meglepő, hogy mindenki máshol húzná (azazhogy húzza) meg ezt a határt – természetesen mindenki oly módon, hogy csak a nálánál többet csécseibélázók (illetve tulajdon megítélése szerint nálánál többet csécseibélázók – figyeljünk a finom distinkcióra!) a gusztustalanok. Hogyan lehetne ilyen körülmények között abszolút mértékekről beszélni? Illetve kell-e?

A konkrét Csécsei legtöbbünk számára leveri a lécet, mégpedig azért, mert a legnagyobb többség számára irritálóan magasan húzta meg a határt. Sajnos azonban ez sem egy abszolút határ, hiszen a konkrét Csécsei is nyilván lát maga fölött irigyelendő polgárokat (haj, de mennyit!), akik még eredményesebben csécseibéláznak, mint ő. Hozzájuk képest tehát a fasorban sincs. Hovatovább: a konkrét Csécsei Béla alighanem ugyanúgy el tud számolni a lelkiismeretével, ahogy mi, az őt utáló honpolgárok is. Hogy konkrétan mit gondol, azt természetesen nem tudjuk, de vélelmezhető, hogy úgy véli, őt ez a pénz megilleti, az ő tanácsadói munkája olyan értékes, hogy tulajdonképpen még alul is van fizetve. Hogy ez mennyire van így, sosem fogjuk megtudni. Sejtéseink vannak ugyebár, hiszen mindannyian itt élünk Hungarisztánban, nap mint nap találkozunk a csécseibélákkal és munkájuk (vagy munkájuk hiányának) áldásos gyümölcseivel, mindazonáltal a konkrét Csécseiről nincs precíz tudomásunk (a szerződés szövegezése alapján tán jobb is, de találgatásokba nem akarok bocsátkozni).

A nagy kérdés ugyebár úgy vetődik fel, hogy miként lehetne ezt az össztársadalmi szinten terjengő, ám borzasztóan káros frusztrációt, amit a nálunknál khm... eredményesebb csécseibélák váltanak ki, valamiképp lefaragni. A válasz megtévesztően egyszerűnek ígérkezik: természetesen magát a csécseibélázást kellene megszüntetni. Kezdhetnénk például a konkrét Csécsei Bélán és a neki megbízást adó bűntársaikon. A baj az, hogy senkinek nincs ideje, ereje, energiája arra, hogy ezzel foglalkozzon, míg a megfelelő feladat- és hatáskörökkel felruházott intézmények pedig épp olyan csécseibélákból állnak, mint a konkrét illető – azaz pont arra nem alkalmasak, amire fenntartjuk őket. Még ennél is nagyobb bökkenő az, hogy mi már tudjuk, hogy Csécsei valójában egy metafora, és ha következetesek akarunk lenni a csécseibélák leépítésében és méltó megbüntetésében (márpedig következetesek akarunk lenni, máskülönben annyit fog érni az egész, mint bármelyik magyar kormány reformelképzelései), akkor bizony hamar sorra kerülünk mi magunk is (ld. még: mindennapos csécseibélázásaink: 3. bekezdés).

Hát, nagyjából ez az a pont, ahol bukik az egyszerűnek kinéző történet. Mert azt a lúzerséget bizony senki nem fogja bevállalni, hogy forradalmárként ő legyen az egyetlen, akit az orvos nem gyógyít meg rendesen, akinek a pincér beleköp az ételébe, akinek a közszolga nem intézi el az ügyét, aki sokkal kevesebbet (adott esetben a megélhetési minimumnál kevesebbet) visz haza, mint az, aki csécseibélázik, s aki ebből a kevesebből többet fizet a mosógépszerelőnek. S ez nem egy elvont, elméleti megfontolás: ismét csak vannak olyanok (nem is kevesen), akiknek ez már létkérdés, a Rendszer rákényszeríti őket a mindennapos kisebb-nagyobb megalkuvásokra. (Pedig hogy bíztunk benne 20 évvel ezelőtt, hogy nagybetűvel akkor kellett ezt a szót utoljára leírni! Hát, ez sem jött be.)

Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy akár csak egy szóval is kiálljak a csécseibélák mellett (és ezen elhatározásom egyenes arányban van az adott csécseibéla kaliberével). Mindazonáltal látni kell, hogy egy lefele húzó spirálban vagyunk, mert mi magunk is tevékenyen támogatjuk a staus quot. Ha mással nem, hát azzal, hogy rokonai, barátai vagyunk a csécseibéláknak, megválasztjuk őket, vásárolunk tőlük, tudomásul vesszük létezésüket, sőt, szóba állunk velük, ezáltal mintegy legitimálva őket és a csécseibélázást. És ez megintcsak nem egy elvont elmélet: igazából már fel sem tudunk háborodni egy-egy jólsikerültebb csécseibélázáson (ld. még: BKV, MÁV, MVM stb.). A baj az, hogy a csécseibélaságból sajnos nem lehet szabadulni, mert a társadalmi tehetetlenségi erő miatt a nemcsécseibélák elvéreznek. Ennyi, meg egy Sanyi.

Persze vannak ugye a szent őrültek, akik mégis megpróbálják. Nem lúzerségből, hanem mert ösztönösen (vagy éppenséggel tanultan) értik a matematikai játékelméletet: ha mindenki úgy játszana, ahogy ők, akkor a közösség magasabb szinten többet profitálna, és ez az egyéneknek is jobb lenne. Persze ez sajnos kevesebb individualista harácsolással jár együtt – így olyan országban, ahol a csécseibélák vannak többségben (hogy kényszerből avagy sem, az most indifferens), ez nem valid opció. Ha csak 3 ember tudja a matekot, azokat bedarálja a lefele húzó csordaszellem. Hogy hol léptünk rá erre a szakadékba vezető útra és hogyan lehetne elhagyni – gőzöm sincs. Egy dolog biztos: innen fordítani már nagyon nehéz, ha nem lehetetlen.

Vannak országok, ahol nem olvassák Mérő prof. játékelméleti munkásságát, mégis megy a közösségi szellemű (tehát nem elvadultan individualista) közgondolkodás (és furamód valóban jobban is élnek), míg másutt, ahol – többek között – például az említett úriember könyvei is sokkal inkább hozzáférhetők lennének, nem megy. Hogy ennek milyen okai vannak, arról nagyon szívesen olvasnék végre egy jó tanulmányt.

Addig azonban marad a számomra (és az összes nemcsécseibéla számára) nagyon is égető, mindennapokat érintő, 100 millió forintos vetélkedőkérdés: mit lehet tenni a hárommillió csécsei béla országában?

Címkék: politika etika morál magyar ugar közigazgatás hányinger hungarisztán gerinctelen mérő lászló csécsei béla közgondolkodás

Szólj hozzá!

Mit nekik demokráciába, közbiztonságba vetett bizalom? Lendületben a Fővárosi Bíróság.

hungarisztan 2009.11.25. 13:32

Kafka, Örkény és az abszurd humor további kiválóságai ismét sírva könyörögnének a receptért, amelyet írói fantázia elképzelni sem tud, ám Hungarisztán felkent állami képviselői zsigerből nyomnak. Nézzük, mi van már megint:

Azt írja a zújság, hogy tegnap a Fővárosi Bíróság precedens értékű (?) ítéletben marasztalta el a rendőrséget, amiért az áprilisban 3 óra hasztalan oszlatás után végül bátorkodott előállítani is a Budaházy nevűt és díszes kompániáját. A bíróság szerint kvázi jogszerűtlen volt az intézkedés, merthogy a rendőrség úgymond nem hagyott elég időt, hogy az illegálisan tüntetők feloszoljanak. Az úgymond nem elégséges idő az oszlatás és az előállítás megkezdése között 3 óra volt...

Nem ismerem teljesen a történetet, de az igazat megvallva nem is nagyon érdekel a jogászi csűrés-csavarás. Teljességgel bizonyos vagyok benne, hogy ha megfelelő szögből nézzük, található valahol valami apróbetűs alparagrafus, amire való hivatkozással a derék bíró meghozta bölcs ítéletét. Ez így nyilván teljesen rendben is van, nem kívánnánk olyan államban élni, ahol a bíróság kénye-kedve szerint hozhat döntéseket (khm, khm...), más kérdés, hogy éppenséggel pontosan arról nem vagyunk meggyőződve, hogy ugyanilyen befektetéssel ne lehetne találni más apróbetűs alparagrafust is, ami mondjuk pont ellenkező előjelű ítéletet eredményezhetne, már ha —— Bíró úrnak/asszonynak tehát mást nem is kívánnánk, minthogy Budaházy úr és kiváló csapata ettől kezdve hálából az ő környékén tartsa szolíd kis bulijait (javasolnám egyenesen a bíró úr/asszony rezidenciáján történő garden partyk rendszeressé tételét), és hogy a rendőrség igenis biztosítson elegendő időt a fenti úriemberek önszántukból történő elvonulására.

Azt sem tudom, létezik-e ma Hungarisztánban olyan, hogy precedensjog. Vagy ha nem, akkor mitől precedens értékű egy ítélet. Erős a gyanúm, hogy nettó hülyeség ez a megfogalmazás, de ezt a diskurzust meghagyom a hozzáértőknek.

Ellenberger arra a bírói rövidlátásra, ami jelen ítéletben materializálódott, egyszerűen nincs magyarázat. Szeretném azt hinni, hogy lefizették az ítészt/ítészeket. Azért szeretném, mert jóllehet ez el ugyan nem fogadható, mindazonáltal érthető magyarázat. Minden más viszont poltergeist, felfoghatatlan. Mi más érdeke fűződhet egy függetlennek mondott, a demokratikus berendezkedés előnyeit vélelmezhetően igencsak vastagon élvező, de legalábbis jól ismerő, magasan képzett, megkockáztatom: értelmiségi testületnek ahhoz, hogy egy szélsőségesen antidemokratikus csoportulás illegális tüntetése jöjjön ki jól egy olyan helyzetből, ahol az ellenlábasa (elméletileg) a demokrácia, a demokratikus értékek, a közérdek képviseletének jog által kijelölt, felesküdött védelmezője? Még ha csak a hungarisztáni rendőrségről van is szó – a bírói emelvényig már nem látszik el, hogy az ehhez hasonlatos ítéletek tucatjai idézik elő, hogy a rendőrség tekintélye a béka segge alatt, bárki bárhol körberöhögheti, leköpheti, megfenyegetheti az intézkedni próbáló, jobbanmondva egyre kevésbé próbálkozó rendőröket? A legközelebbi alkalommal, mikor derék kopasz fiatalemberek gyújtogatnak, randalíroznak, verik szét a várost holmi kaotikus ideológiák, hagymázas, zagyva forradalmiság zászlaja alatt, akkor mi fogja az egyszeri talpas rendőrt arra motiválni, hogy intézkedjen? Hogy megvédje a magán- és köztulajdont, ad absurdum a testi épséget, életet? Hogy ne engedjen utat az önbíráskodásnak, utcai agressziónak? Normális az, hogy a rendet fenntartani kívánó rendőrnek minden mozdulata előtt mérlegelnie kell (és nagy valószínűséggel jobban teszi, ha inkább engedélyt kér hunyászkodni); vagy hogy egy hónapokig tartó procedúra után még azoknak ad igazat a bíróság, akik szemmel láthatóan csak pusztításra, rombolásra képesek, s akik a legalapvetőbb józan paraszti ész alapján is olyan tagjai a társadalomnak, melyeket leginkább kiszűrni kellene, nem pedig a nevetségességig abszurd ítéletekkel erősíteni amúgy is túlságosan megnőtt öntudatukat? Mi a cél? Meddig fog ez menni? Mint mondám, a legkevésbé fájó magyarázat még a bíróság lefizetése lenne, ugyanis ha nem ez történt, akkor a bírói koponyákban van valami nagyon, de nagyon elbaszarintva.

Feltéve, hogy nem az egyszerű magyarázat a valós, a bíró úr/asszony persze valószínűleg úgy védené ítéletét, hogy őt a törvény köti, ha jogérzékünk hibásnak ítéli a döntést, akkor a jogalkotással van gond. Csakhogy ezzel sajnos baromira nem tudja menteni a seggét, mert erre mondjuk én azt mondom, hogy mint egységsugarú polgárt, megintcsak nem érdekel, mivel védekezik, kire/mire hárítja a felelősségét. Nekem ne ezzel jöjjön, mi ugyanis nem azért fizetjük őt, hogy másra kenje a szoarét. Ha ugyanis létezik platform Hungarisztánban (vagy akárhol a világban) amelyiknek joga és felelőssége, nota bene morális kötelessége, hogy rossz jogszabályok kijavításáért lobbizzon, akkor az nem más, mint a bíróság. Ha ugyanis ezt elmulasztja, akkor tulajdonképpen ahhoz asszisztál, hogy a rossz, morálisan nem felvállalható ítélkezési jogalap és az ebből következő, demokráciát bomlasztó gyakorlat tovább folyjon. Hogy jogászok is megértsék: a bíróság ebben az esetben – ha nem is de iure, de de facto – bűnrészessé válik. Nos, aki ehhez adja a nevét, annak lelke rajta – az tényleg megérdemelné, hogy Budaházyék a kertjükben rendezkedjenek be huzamosabb időre.

Mindannyian így járnánk jól: mi azért, mert nem bennünket terrorizálnának kopasz barátaink, és a bírók is, hiszen ekképpen maximálisan ragaszkodhatnának a törvény betűjének betartatásához. Nyilván véletlenül sem hívnának rendőrt idő előtt. Ami – mint tudjuk – messze nem három óra...

Címkék: politika magyar ugar igazságszolgáltatás hányinger hungarisztán jogasz jogbizonytalanság fenyegetettség

1 komment

Pörzse, a ma született bárány

hungarisztan 2009.11.23. 16:11

A hétfői hírdömping gyorsan kiszorította az amúgy nem kicsit érdekes hírt: végre politikusbunyó! Sajnos a gyakorlat még nem terjedt el teljesen, de csak üdvözölni és támogatni tudjuk, hogy szeretve tisztelt politikusaink végre egymás között meccseljék le frusztrációikat, amiért nem tudnak eleget lopni tőlünk. Nehéz életük lehet, na, ez viszont bennünket kevésbé tud meghatni, mert a népnek rögtön a kenyér után cirkusz kell, és eme feladatot a derék politikusok kivételesen tökéletesen és hiánypótló módon ellátták. Olyannyira, hogy ha én Maunika lennék, a következő show-mba tutira a két inkriminált politikust hívnám meg, hogy megbeszéljék egymás között, mi is történhetett. Legalább olyan szórakoztató és tanulságos lenne, mint mikor 2 fogatlan és mosdatlan analfabéta osztja az észt egymásnak (és a fél országnak) a kiváló műsorvezetőnő asszisztálása mellett.

A nehézségek ellenére próbáljuk meg rekonstruálni, mi történt, vagy legalábbis mi lehetett a veleje a történetnek. Amit relatíve biztosan tudhatunk, az az, hogy P. Sándor jobboldali képernyős személyiség, gárdaalapító, polgármesterválasztáson alulmaradt jelölt dulakodott N. Zsolt szigetmonostori alpolgármesterrel. P. Sándor alighanem ütött is, mert N. Zsolt állítólag látlelettel tudja igazolni, hogy vérzett a szája, mindazonáltal ebben már maga a hírt adó index.hu sem annyira biztos, mert az URL-ben már csak egy jóval kevésbé szenzációhajhász, ható igét mernek használni, úgyismint „üthetett”.

N. illetve az obligát nyilatkozó párttárs, L. Ildikó szerint tehát vér folyt, P. mester szerint nem folyt vér, hiszen ő ma született páfrány bárány, hogyan is képzelheti bárki, hogy egy annyira antimilitáns személyiség, mint a Magyar Gárda alapító tagja, bárkivel szemben is fizikai erőszakra vetemedik.

Eddig tehát 1-1, ami egymást kizáró állításoknál többnyire azt szokta jelenteni, hogy valaki tutira hazudik. Nem tudjuk, melyik, ellenberger az annál inkább árulkodó, hogy az egyik fél milyen megismerésfilozófiai mélységekbe bocsátkozik az ütés fogalmát illetően. Nézzük mit mondott jó Sándorunk (az index tolmácsolásában): „mit nevezünk ütésnek? Ha egy gyerek kap egy tockost, az ütés? Ha az az ütés, hogy az arcához hozzáértem és vérzett, akkor nem ütöttem meg.”

Számomra mondjuk kis valószínűséggel bír, hogy N. alpolgármester – lett légyen bármilyen nyüzüge is egy gárdaalapítóhoz képest (már ha nyüzüge egyáltalán, ezt nem tudjuk) – elkezd vérezni P. gárdaalapító erős nézésétől, vagy a légnyomásváltozástól, amit az említett képernyős személyiség verbális orgánuma okoz. Bár ki tudja, a népi folklór ismer hasonló történeteket, márpedig P. mester vállalt politikai elköteleződése nem áll távol bizonyos népmesei elemek kritika nélküli benyal(at)ásától.

[Zárójeles megjegyzés: Ilyen esetekben mondjuk tökre tudnám értékelni, ha az úgynevezett újságírók nem csak úgy egymás mellé basznák a két szájkaratés politikus egymásnak ellentmondó csodás szóvirágait, hanem konkrétan elkérnék L. Ildikótól és/vagy N. Zsolttól a hivatkozott látlelet másolatát. Egy csomó szarakodást megtakarítanának nekem, ráadásul egyből borulna az egyik fél verziója, a valótlant állító személyt kényelmesen fel lehetne ruházni egy állandó eposzi jelzővel – csak finoman utalnék itt egy bizonyos (azóta eléggé kínossá vált, de korai periódusában még igen kiváló) szerző alakjára, H. Kovácsra.]

Nézzük azonban, még milyen érdekességeket tartogat számunkra a ma született bárány ártatlanságú, kifejezetten pacifista gárdista. Szerinte a dulakodás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy megjegyzéseket tettek rá. Többek között azt mondták rá, hogy bukott polgármester és műsorvezető. Tény, hogy ez szemenszedett hazugság, hiszen P. valójában el sem jutott a polgármesterségig, a választási zakót (úgyismint bukást) saját Wikipédiás oldalán a jóval eufémisztikusabb második helyezett kifejezéssel írja le. Hogyan lehetne tehát bukott polgármesterséggel sértegetni? A bukott műsorvezetőség is nyilvánvaló, ordas hazugság, hiszen P. a jobboldali televíziózás zászlóshajójának, az Echo TV-nek a megbecsült műsorvezetője, ekképpen pedig nyilvánvalóan a fősodorban van – mi állhatna meszebb a bukottságtól, mint egy ilyen patinás állomásnak dolgozni?

Nem kétséges tehát, hogy P. ősmagyar vére jogosan horgadt fel föl, ám a tettlegességhez (mely során ő ugyebár nem ért hozzá a sértett alpolgármesterhez) mégsem ez vezetett, hanem annak a kombinációja, hogy a szomszédos asztalnál egy másik, megfélemlítő gárdistáról beszélgettek, illetve utaltak rá, hogy a műsorvezető is gárdista. Ez az a megbecstelenítő szégyen, amit már nem bírt tovább, és amelynek folyamán jól nem ütötte meg kétszer az alpolgármestert, amitől az állítólag vérezni kezdett, vagy nem kezdett. Először csak átszólt (semmi kétségünk felőle, hogy a spanyol udvari etikett szabályai szerint), majd – ahogy az index.hu írja – „odament, és a férfi fülébe súgta, hogy fejezze be, mert a gárdistázás kellemetlenül érinti, ugyanis ő gárdaalapító [...]”.

Hát ilyen ember ez a Sándor. Nyilvánvalóan megsértik azzal, hogy gárdistázzák (miközben tényleg az, ráadásul alapító tag – tény, hogy ezt a szégyent mi sem bírnánk, bár azt még nem sikerült deriválni, vajon milyen kényszer alatt hajtotta végre a gárdaalapításban való részvételt), de ő még ekkor is csak átballag a másik asztalhoz, és diszkréten a fülébe fuvoláz szemtelen sértegetőjének. Kvázi barátilag, merthogy nem szeretné, ha az illető – bármily kellemetlen alak is – rosszul érezné magát egy ennél nyilvánosabb megjegyzéstől. Azt hiszem, tekintettel az általa is erősen támogatott jobbos eszmék humánus, altruista, legendásan empatikus és emberbarát mivoltára, bízvást feltételezhetjük, hogy az eme gesztusáról szóló beszámolója olyan igaz, mint az, hogy az ezt követő dulakodásban az alpolgármesternek sem az arcához, sem a testéhez nem ért.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen derék, diszkrét, lovagias embernek erre nincs is szüksége, ő enélkül is tud dulakodni. Sőt, mint mondja maga is, „inkább éttermi szóváltás, mint verekedés történt”.

Nekünk sincs tehát immáron kétségünk: N. egy rohadt szimuláns, aki P. lejáratása érdekében nem átall akár még vérezni is. Vagy legalábbis erről szóló látleletről beszélni.

Mi meg most jöttünk a 6.20-as falvédőről, kedves P.

***

És hogy N.-nek – a fönti, javarészt P. Sándor ellen irányuló szarkazmus dacára – mégis miért csuklik mostanság a kedves édesanyja? Hát azért, mert „még nem döntötte el, hogy tesz-e feljelentést”.

Nos, drága barátom (és ezt a megszólítást nyugodtan vegye sértésnek), most vagy mutasson be egy makulátlan orvosi látleletet (amiről nem derül ki, hogy hamisított), és szabálykövető állampolgár módjára tegyen sürgős feljelentést, vagy fogja be a száját, de még sürgősebben. For your information: Az ugyanis nem egy valid magatartásforma, hogy telesírja a sajtót, mint a fürdőskurva, aztán meg így mutat példát állampolgári felelősségből. Politikus? Maga? Na ne röhögtessen. Majd ha kinő a gerince és egy garázdaságot, testi sértést felelősen kezel – akkor esetleg, de ez még mindig csak a szükséges, ámde közel sem elégséges feltétele a megnevezésnek.

Ja, hogy magyar politikus? Az más. Akkor nem szóltam.

 


ps: Szolgálati közlemény: ha valaki a fotóra, mint sajátjára ismer rá, attól elnézést kérek a felhatalmazás nélküli közlésért – próbáltam kideríteni a jogtulajdonost az engedélyért, de nem sikerült.

Címkék: politika glossza magyar ugar hányinger hungarisztán debilek gerinctelen pörzse sándor nádas zsolt

Szólj hozzá!

Hungarisztán 2009: A kommunizmus szelleme járja be... – 1.

hungarisztan 2009.11.19. 19:33

Tudom, mobil-, víz-, gáz-, internet- és egyéb közszolgáltatót, avagy ocsmányirodát és egyéb hatóságokat, magukat hatóságnak képzelő bankokat és üzleteket, illetve ezek úgynevezett szolgáltatási színvonalát (nem röhög!) szóvá tenni, vagy ezen műintézményeket akárcsak bármilyen formában témaként taglalni, az már önmagában kimeríti a félig emésztett, zöld, hüvelyes zöldség refluxtevékenység során bekövetkező, falon történő elhelyezésének minősített esetét. Mindazonáltal mardos a kétség, vajon csak én látom így, avagy tényleg ismét kísért a kommunizmus szelleme Hungarisztánban? Vagy netán soha nem is távozott?

A meglehetősen költőire sikeredett kérdés már csak azért is valid, mert szerző nemrégiben beállott családiállapot-változása miatt kénytelen volt Hungarisztánba visszaköltözni, s az ezzel együttjáró mentális egészségváltozás miatt bevallottan próbálja elkerülni azon konfliktus- és kultúrsokk-forrásokat, melyek a lakásból való kilépés következtében szükségszerűen bekövetkeznek. Ennek dacára az alábbi történetek gyors egymásutánban vittek be néhány gyomrost a hungarisztáni viszonyokból felkészületlennek egyáltalán nem nevezhető, ámde utcán és egyéb offline köztereken szándékosan keveset mozgó szerzőnek, aki ezennel vissza is vált egyes szám első személybe, mert nem akar tovább modoroskodni.

***

1. Pannon GSM – a cég, amelyik intézményesen hazudik és bután veszít ügyfelet

Történt, hogy nemrégiben elvesztettem a mobilom. Vagy ellopták másodszor is, ki tudná azt rekonstruálni (mármint természetesen bármely mobilszolgáltatón kívül, amely tudni tudná csak nem akarja). A dolog ugyebár nem a fosszilis kőzetekkel egyidős (de ezeknél valamivel értéktelenebb) készülék forintban kifejezett ára miatt bosszantó, hanem a benne tárolt, s ezennel elveszett telefonszámok miatt. Az otthon mindent tűvé tevő fázis után jön a külföldről hazatelepültek naív-reménykedős fázisa: tán a szolgáltató majd segít. Muhaha.
Tényleg csak a személyes érintettség ragadtatott ilyen naivitásra. Nem vártam amúgy sokat, csak annyit, hogy mondják meg, melyik cellában használták a telót utoljára – akár még az is elég lett volna, ha csak várost mondanak: Budapesten vagy Egerben. Ha előbbi, akkor ugyanis tovább keresem a lakásban, ha utóbbi, akkor ellopták (na jó, megtalálták és elfelejtették visszaadni), és ezzel véget ér a bizonytalanság. Azonban a derék ügyfélszolgálatis (=ügyfélelhárító) munkatárs épphogy csak nem kacagott ki ezzel a – szerintem legitim – kérdésemmel, és azt bírta állítani, hogy ilyesmi nem lehetséges. Nem azt, hogy nem csinálják meg, mert izé... (nem tudok indokot találni rá, hogy miért nem, könyörgöm, a saját telefonom hollétéről érdeklődnék, nem máséról!), hanem azt, hogy ez nem lehetséges. Kvázi fizikailag, információtechnológiailag, telekommunikációilag. Namármost buta userként azt gondolnám, hogy az egész mobiltelefonálás azon alapszik, hogy a rendszer MINDIG pontosan tudja, hogy épp melyik cellában van a készülék (vagy legalábbis azt, hogy legutóbb hol volt). Erre a lehetetlenség dumára már csak azért sem vagyok vevő, mert még a Maunika-só törzsvendégei sem kajálnák be, különös tekintettel arra, hogy nagy bölcsen épp nemrégiben reklámozta a rendőrség azt a cellinformációkon alapuló nyomozati módszert, amellyel a romagyilkosok nyomára bukkantak. Meg amúgy is: kábé minden óvodás tudja, hogy nemzetbiztonsági/bűnüldözési okokból minden hívás minden paramétere el van tárolva, visszakereshető, bizonyítékként felhasználható. Nem tudhatom, hogy a mobilszolgáltatók vis maior helyzetben miért nem adják ki a telefon tulajdonosának a saját telefonjára vonatkozó cellainformáció adatokat, így csak feltételezem, hogy valami homályos személyiségi jogi érvelést bírnának előrángatni, hogy kvázi vissza lehetne élni vele blabla, blabla. Védik a seggüket, mert amit nem csinálnak, abból nem lehet baj. Inkább megy az intézményesített hazudozás (valakinek ki kellett képeznie a telefonos droidot e válaszra), dilettantizmus, ügyfélelhárítás.

Kedvenc szolgáltatónk azonban nem éri be azzal, hogy a legkisebb erőfeszítést sem teszi annak érdekében, hogy megkönnyítse (értsd: kevésbé nehezítse) ügyfelei életét. Kiválóan képzett marketingesei ugyanis azt bírták kitalálni, hogyha ügyfél, aki amúgy is szopóágon van telefonjának ellopása/elvesztése miatt, azt kérné, hogy legalább a telefonszámát hadd tartsa meg, azt a Pannon 5000 jó magyar forint fejében tudná neki biztosítani. Még egyszer mondanám, lassan, hogy mindenki megértse: a Pannon azt mondja neked (és közben még csak nem is röhögi el magát), hogy a saját telefonszámodat jogodban áll még egyszer megvenni. Az, hogy ez szimpla lehúzás, s tulajdonképpen nem más, mint az ügyfél kiszolgáltatott helyzetén való nyerészkedés, az bizonyítja, hogy ha egy teljesen új SIM-kártyát rendel ugyanaz az ügyfél, akkor az sokkal olcsóbban kijön ennél, tehát az 5000 forintos extra sarcot nem indokolja az adminisztrációs költség (jó kis órabér is lenne egy kábé fél perces mutatványhoz!) és/vagy új SIM kártya legyártásának „költségessége” (khm). (Nem mintha egy pillanatig is felmerült volna bennünk, hogy ez nem egy különösen szépre sikeredett lehúzás.) Derék marketingeseink fejében nyilván meg sem fordult a gondolat, hogy ilyen esetben a cég tán le tudná nyelni a hatalmas veszteséget, amelyet egy elveszett telefonszám pótlása jelent nekik, hátha esetleg jó érzése támadna az ügyfélnek, hogy jé, de jó fejek, segítenek, mikor amúgy is nyomorultul érzem magam a készülékem és az összes ismerősöm telefonszámának elvesztése miatt. Minek, ha egyszer sarcolhatnak is érte? Hát hova vezetne ez az altruizmus? A végén még kialakulna az ügyfélben egy olyan tudat, hogy ez egy rendes cég, érdemes hűségesnek lenni hozzá.

No, hát a Pannonnak ettől nem kellett tartania. Számhordozás a másik díszpintyhez (áldassék az EU neve érte!), amelyik tokkal-vonóval 4050-ből kihozza a dolgot – ebből 2700 lebeszélhető. Pannon 5000 HUF vs. T-mobile 1350 HUF. Hát, gratulálok, ez is egy módja annak, hogy elhárítsák az ügyfelet – minek is az ügyfél a kapitalizmusban?

Az ügymenetnek van még egy pikantériája: elméletileg a számhordozás úgy is lehetséges, hogy nem az úgynevezett ügyfél szív vele, hanem az érte robotoló cég átvállalja az ezzel járó adminisztrációt. Nos, ez az opció valóban létezik, kár, hogy az ügyfélszolgálatos hölgy kerek perec közölte (amúgy segítőkészen és udvariasan), hogy a T-mobile ugyan szívesen elindítja a procedúrát, de ha ők kezdeményezik a számhordozást a Pannonnál (ami felhatalmazás birtokában törvény adta joguk), akkor az esetek 90%-ában a Pannon mindenféle indoklás nélkül (vagy valami láma szószaporítással) visszadobja a kérelmet, ami így visszaszáll az ügyfélre, mindössze meghosszabbítván ezzel a procedúrát.

Nem éltem tehát e ragyogó ügyfélbarát, ámde leginkább csak papíron létező megoldással, és egyből személyesen indítottam. A Pannon még csak nem is volt kíváncsi rá, miért hagyom ott őket. Hja, ha egyszer megengedhetik maguknak...

Címkék: marketing szolgáltatás pannon magyar ugar hungarisztán

1 komment

A T-mobile esete a webbel

hungarisztan 2009.11.19. 14:46

A T-mobile website-ja (pontosabban a website-nak az a része, ahol az ügyfél maga intézhetné a dolgait) reggel óta (illetve ki tudja, mióta) halott/haldoklik.

Hiába na, azért egy szép, napos, ámbár teljességgel átlagos csütörtök délelőtt nyilvánvalóan extrém szerverforgalmát nehéz zavartalanul kielégíteni – vagy legalább utólag reagálni az eseményekre.

Nem lehet könnyű egy olyan cégnek, amelyiknek közismerten semmi köze a webhez. Nyilván nehéz hirtelenjében leakasztaniuk egy olyan sajtós/PR munkatársat, amelyik valaha már látott ilyen állatot, és akinek sikerül is eljutna odáig az absztrakcióban, hogy tán csinálni kéne ezzel valamit, meg nem utolsó sorban informálni kéne róla az ügyfeleket, hogy mi a bánat van. Ha már a szervereket nem bírják talpra állítani a jól képzett kollégák, akkor legalább valami sajtóközlemény, vagy a főoldalon egy baszomnagy virítómagenta hír, vagy valami, hogy sorry kedves ügyfél, a server requested fontos nekünk, légyszi eddig és eddig várj türelemmel.

Türelmesnek türelmes lennék, fölöslegesen vesztegetendő időm mondjuk annál kevesebb, de ahhoz már rég hozzászokhattunk, hogy Magyarországon az ügyfél idejének pocséklása a szolgáltatónak/hatóságnak sosem drága. Elkövettem tehát azt az órákig tartó hibát, hogy mikor még csak haldoklott a szisztéma, abban bíztam, hogy pikk-pakk megjavul, és elintézem az elintézendőmet. Regisztráltam tehát először, majd egy másik helyen is. Aztán ezeket – a hibaüzeneteknek, ideiglenesen küldött jelszavaknak és adott instrukcióknak megfelelően – elkezdtem iterálni. Frissítettem, repostoltattam az oldalakat szorgalmasan. Újrakezdtem a kályhától. Kacarásztam a változatos nyelvi leleményeken, mellyel azt tudatta velem A Cég, hogy „Ön ismét nem nyert!”. Az oldalak egyre ritkábban töltődtek be (cserébe ezt legalább ménkü lassan csinálták), de kitartottam, s amikor csak bejött egy oldal, beírtam a kért telefonszámot, azonosítót (WTF? ezmiez?) és jelszavakat. Várakoztam. Majd ismét csalódtam, és kezdtem az egészet elölről, hiszen bejött az oldal, nem lehet már messze az az idő, mikor végre 100%-osan feláll a rendszer, és működik minden olajozottan...

A két és fél óra naív reménykedés során a létező legváltozatosabb és leglátványosabb hibaüzenet-kollekcióval örvendeztetett meg a T-mobile online rendszere (melyeket véletlenszerűen konkrét URL-lel rendelkező, de amúgy tök fehér oldalakkal spékelt meg), mindeközben 7 darab ideiglenes jelszót küldött SMS-ben, és további 5-öt emailben, egy másik szintű belépéshez, ami amúgy tökéletesen rejtélyes, mert abszolúte nem tudjuk, mire is jó. (Mindenesetre úgymond azonosítót kér hozzá, amiről egy árva szót nem szólt korábban, cserébe viszont a heurisztus módszerrel beírt vezetéknevem működött! Wow!) A kedélyes jelszóemlékeztetgetések során azonban gondosan ügyelt rá a rendszer, hogy mindig egy lépés hátrányban legyen, tehát az új jelszót mindig csak akkor küldte el (akár SMS-ben, akár emailben), amikor az előző kipróbálása után a sikertelenségen már újabb hibaüzenettel kárörvendezett a jelszót bekérő form. Ezt sikerült odáig fajítani (nem tudom, van-e ilyen szó, ha nincs, akkor mostantól van), hogy a 24 óráig érvényes jelszavak próbálgatása közben kidobta, hogy mivel nem újítottam meg a jelszavamat időben [mivan?], ezért kénytelen letiltani az azonosítómat. Hát, vazze, nem mondom, gyorsan telik az idő, miközben az ember szopóágon viaskodik a telekomhatósággal, de azt azért nem gondoltam volna, hogy már egy egész nap kiesett a mátrixból...

Valószínű, hogy reklamáló telefonok ezrei sem futnak be az ügyfélszolgálathoz, amiért a T-mobile webshopja reggel óta csak sporadikusan, illetve egyáltalán nem elérhető. (Merthogy ki tudja, miért, de az online ügyfélszolgálat a webshop alá van rendelve.) Nos, valóban könnyen elképzelhető, hogy én vagyok a T-mobile egyetlen ügyfele, amelyik használná a szolgáltatást a mai napon, így arra a következtetésre jutottam, hogy bár gyűlölöm az automatikus telefonos menürendszerek dzsungelét, a köz érdekében bejelentést teszek, hátha még senki nem tette meg, és a T-mobile derék informatikusai vígan kávézgatnak abban a boldog tudatban, hogy olajozottan ketyegnek a fogaskerekek. Két különböző telefonszámon 2x5 percem bánta, míg végighallgattam a relevánsnak tűnő témák – kötelezően émelyítő-behízelgő hangon elbúgott – menüpontjait, majd rájöttem, itt bizony tényleg nem tettek bejelentést ezrek és ezrek. Már csak azért sem, mert nemhogy élő telefonos ügyfélszolgálati munkatárssal nem találkoztam a menükben, de még csak olyan menüpont sem volt, ami a hibabejelentés fogalmi körével a legcsekélyebb mértékben is rokonságban állt volna. Biztos felületes voltam, de ennél több időt még az én altruizmusom sem áldoz egy szolgáltató (hm, mond ez a fogalom valakinek valamit?) cég problémáira.

Hát, megértem én a T-mobile-t, hogy nem fontos nekik a webshopjuk, végtére is piszlicsáré ügylet a Vállalatnál az olyan divízió, amelyik pénzt nem kér (vagy legalábbis közel sem annyit, mintha 42 darab kisasszonyt kellene fizetni minden járulékukkal, nyűgjükkel, dilettantizmusukból és munkamoráljukból adódó kártérítésekkel egyetemben), mert automatikusan elfutogat a háttérben, ellenben pénzt hoz. Tény és való, én is bizonyára ezt a részleget hanyagolnám el, már ha nagy magyar telekom cég lennék.

Az elintézendőmet a menürendszerben kódorgás közben mellékesen elintéztem (ha már egyszer belefutottam) – most már csak azt kéne megtudnom, hol kell azt a hibát kijavítanom (nekem, az úgynevezett ügyfélnek), ami a rendszerleállásuk következtében jött létre, és azt eredményezte, hogy valami általam ismeretlen azonosítóm letiltódott, mert szerintük nem változtattam meg 24 órán belül...

Futok majd még egy kört tehát, feltéve, hogy a T-mobile szíveskedik valamit tenni annak érdekében, hogy weboldalai valaha még elérhetők legyenek – merthogy időközben immáron maga a t-mobile.hu is elérhetetlenné vált.

Annak idején, mikor egy külföldi – értelemszerűen nonprofit – kutatóintézetben dolgoztam, már akkor pánik volt, ha 5 percig kimaradás volt az amúgy havi pár tucat látogatót számláló website-unk elérhetőségében.

A t-mobile website-ja minimum 5 órája haldoklik.

Címkék: szolgáltatás magyar ugar t mobile hungarisztán

5 komment

Én meg csak robbantgatom itt a vonatokat... Mea culpa! (Avagy a kommentelésről és moderálásról)

hungarisztan 2009.11.17. 13:38

Tisztelt Olvasó,

Sorry vagyok, de roppantmód. Az történt, hogy kezdő vagyok a blogolásban (ím, a magyarázat az egyelőre láma designra is), és abban a boldog tévhitben éltem, hogy áradhatnak a kommentek korlátlanul, legfeljebb majd utólag húzom azokat, akik bizonyos minimális normákat sem bírnak betartani.

Vártam is a kommenteket szorgalmasan, aztán meg úgy jártam, mint a viccbeli öreg partizán, akire a háború után 30 évvel találnak rá a pionyírok valahol a Sztálingrád környéki dzsuvásban, s aki a pionyíroktől kapott infó alapján, miszerint a háborút rég megnyerték, imigyen fakadt ki: A fenébe, én meg csak robbantgatom itt a vonatokat... Szóval robbantgattam a vonatokat (bejegyzéseket), és senki nem szólt, hogy VANNAK kommentek, csak láma vagyok, és valamiért nem mentek ki az oldalakra automatikusan. Szóval mea maxima culpa, megkísérlem megtalálni azt a beállítást, amivel ezt a jövőben el lehet kerülni.

Az eddigi kommentek késedelmes megjelentetéséért tehát elnézését kérem minden kedves (és kevésbé kedves) kommentelőnek, különös tekintettel azokra, akik civilizált formában és összeesküvéselméletek gyártása nélkül is meg tudták fogalmazni azon kritikai észrevételüket, hogy baj van, mert dugulás van a kommentelő szisztémában.

No de ha már így belemelegedtem, akkor itt és most közzé is tenném a cenzúrázás irányelveit:

A véleménycsere egészen addig cenzúrálatlan, míg a beszélgetőpartnerek megadják egymásnak a tiszteletnek azon minimálisan elvárható formáját, ami a hazai fórumkultúrában (és általánosságban az offline ugaron is) meglehetősen szokatlan, ellenberger annál inkább kívánatos lenne.

Tehát: színre szín, számra szám, érvre érv, anyázásra/személyeskedésre moderálás. Utólag. Ha véletlenül felfut a blog és sok lesz a komment, nem tudom garantálni, hogy mindent el tudok olvasni. Ez esetben kérem az olvasókat, tegyenek ők rendet a homokozóban (pl. hülyegyerekek kollektív ignorálásával – tudjátok, hülyékkel nem érdemes leállni vitatkozni, mert véletlenül összekevernek velük!), vagy hívják az óvóbácsit (hungarisztan2000 a gémélen), aki majd jön, lát, és moderál jól. Előre szólok: szigorú leszek, de igazságtalan*. ;o)

[* Nem.]

És most azon egybiteseknek, akik a föntiekből nem értenek: aki delnőnek áll, ne sírjon, ha tunkolják. Azaz: ha sértegetsz (bárkit), tiszteletlen vagy, ferdítesz, félremagyarázol, vagy egyszerűen csak olyan pszichopatologikus betegségben szenvedsz, ami a föntieket előidézi, akkor sajnos KI LESZEL MODERÁLVA. Tetszik, nem tetszik, ez van, ez az én homokozóm, és itt én vagyok a csáknorrisz. Aki nem bír civilizált lenni, az egyfelől nyeljen sünt (így kétszer hat!), másrészt meg nem érdemli meg a véleménynyilvánítási szabadságot. Egyszer meg kéne már tanulni ezt az egyszerű tételt, na!
Mivel az ilyen egybites userek valami hihetetlen módon nem érdekelnek, engem felőlem faszozhatnak, amíg egy komment csak ennyiből áll, váljék az illető egészségére. (Bár lehet, hogy egy idő után megunom.) Ellenben azon kedves vendégeim nevében nem ismerek tréfát, akik megtisztelik a blogot azzal, hogy kulturált, civilizált diskurzust folytatnának. Ha tehát őket ekézed, akkor jön csáknorrisz és igazságot tesz – nagy valószínűséggel a te károdra. Ne sírj, hogy diszkrimináció, meg szelektív nácizmus/kommunizmus van, mert szóltam előre! Nem kommunizmus, nem nácizmus, de még csak nem is cenzúra. Egyszerűen a minimális tiszteletadás kikényszerítése. Látod, még te is megérted! Nem egy atomfizika, ugye?

Címkék: cenzúra kommentelés morál igazságszolgáltatás debilek moderálás egybites user

1 komment

A Kertész, a Pozsonyi, meg a Menő Bede

hungarisztan 2009.11.14. 02:43

Van ugye Kertész, hazánk kiváló Nobel-díjasa, aki egyfelől – szigorúan irodalmi, esztétikai szempontból – nem annyira kiváló, cserébe viszont nem is annyira hazánké. Amennyire igaza van abban, amit mond, annyira nem kellene ezt hangoztatnia, akkor, amikor egy nagy külföldi újság készít vele születésnapi interjút. Stílusérzék kérdése lenne – ez is.

Aztán van ugye a P. gyerek (nevét nem népszerűsíteném, aki akarja, megtalálja), akiről – megmondom őszintén – egészen eddig nem is hallottam. Innen szép nyerni ugyebár, és hát neki sikerült is egyből a toplisták élére kerülnie. Mondjuk nem az a fajta dicsőség, amit irigyelnék, de hát akinek másképp nem megy, az ekképpen csinálja. (Amúgy Demokratát nem azért olvasok, mert két anyám van, vagy mert titkos perverzióm. A harmadik díszpinty tehet erről is.)

Végül tehát van a röhögő harmadik, a Bede Márton nevű, aki (számomra) meglehetősen kétes hitelességgel próbál rendet tenni az örök morálfilozófiai kérdés mezsgyéjén, már ha szabad ilyen szép képzavarral élnem, nevezetesen mi menő, és mi nem. Mondjuk úgy, csökkentett habzású humorossággal teszi mindezt, néha például nem teljesen egyértelmű, mit szán iróniának, és mit gondol teljesen komolyan, illetve hányszoros csavar is van a történetben. Ami baj, mert az embernek az a benyomása támad, hogy kívülről próbálna kibicelni, amit nemcsakhogy utálnak az emberek, de még csak nem is kivitelezhető ebben a nyamvadt Hungarisztánban.

Szeretném azt hinni, hogy ezúttal is csak fékevesztett ironizálás az, ami azt a látszatot kelti, hogy kívülálló harmadikként röhög az általa amúgy (meglehet, csak látszat szintjén) tökéletesen egy kalap alá vett két másik díszpintyen. A rossz szájíz azért nem múlik, hiába lehet így is, úgy is csűrni-csavarni, mégpedig pontosan azért nem, ami miatt a Demokratában megjelent, inkriminált cikk utóélete kapcsán sem szűnik.

A kérdés tehát az, hogy milyen reakció megy végbe a három említett óriásmolekula (muhaha!) között, amint egyazon kölcsönhatástérbe kerülnek.

Kertészt lehetne leszarni, mondván hülyeségeket beszélt, aztán meg van sértődve, ha felkapják a vizet. De nem addig vala az! Merthogy Kertésznek papírja van róla, mégpedig nem is akárhonnan, hanem a Svéd Akadémia prominens szakembereitől, hogy ő egy úgynevezett intelligens ember. Márpedig intelligens ember olyat nem csinál, hogy a trambulinról pisil a medencébe, utána pedig számonkéri, hogy miért vették észre. Egészen konkrétan nehezen tudom értelmezni az észjárását: vajon mire szokott gondolni, mikor kiejti a száján tudva-tudván provokatív megjegyzéseit? Ismeri tán a nyuszikás viccet, mely szerint nem az a lényeg, hogy miről szól a szakdolgozat, hanem csak annyi, hogy az oroszlán legyen a témavezető? Úgy gondolja, ő ott védve van? Elképzelhető. De hogy egymaga többet provokálja az amúgy általa is élénken kiritizált egybites jobbereket, mint egy roma identitású izraeliták melegfelvonulásán turulmadár csőrébe tett latexkéz, az sicher.
Warum? Sőt, wofür? Tisztelt Kertész úr, tájékoztatásul közlöm: Ön talán mentesül a hatástól, de bármily meglepő, van itt még egy pár normális ember, akik még nem hagyták el az országot, vagy épp visszaköltöztek (ideiglenesen), és meglehetősen rosszul érinti őket a habzó szájú idióták periodikus felhördülése.

Láthatjuk tehát, hogy a legkevésbé problematikus Kertészt sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Hátmég P. Ádám urat, aki a népszerű jobboldali lapban arra buzdít, hogy az önbíráskodás újabb fokára hágván az egyszeri polgárok egészen nyugodtan semmisítsék meg azon könyvtári (és egyéb) könyveket, amelyek nekik (avagy az őket vezérlő hangadóknak) nem tetszenek. Konkrét neveket is említ a derék (khm...) szerző, melyeket én itt csak azért nem ismétlek meg, mert mélységesen sértő lehetne rájuk nézvést, ha neveik bármilyen kontextusban együtt bukkannának fel holmi p. ádámokkal – lett légyen ez a kontextus csupán egy buta, automatikusan indexelt webes keresés eredménye akár. És itt tulajdonképpen el is érkeztünk Bede kollégához, nevezetesen hogy ő vajon hogyan is gondolta az együtt emlegetést félelmetesen cool megmondó cikkében. Ja, hogy véletlenül sem összemosás, közös nevezőre hozás, hanem irónia ez – hát persze, mi meg most jöttünk le a 6.20-as falvédőről.

Legalább annyira ironikus ez, mint P. úr cikke. Merthogy rosszul építem fel eme írást, hátulról kellett volna kezdeni. Akkor ugyanis kitűnt volna elsőre, hogy P. úr cikke bizony nem kevésbé a szatirikus irodalom gyöngyszeme, mint egy Karinthy kroki, Örkény abszurd, Mikszáth szatíra – hogy csak a magyarokat említsem. De a cikket leközlő sajtóipari termék hírhedt főszerkesztője, B. A. (neve ismét csak nem méltó rá, hogy az utókornak feljegyezzük) Mark Twaint és P.G.Wodehouse-t is egyenrangú példaként citálja, s mivel az említett úriemberek nincsenek abban a helyzetben, hogy maguk tiltakozzanak e becsületsértés miatt, a blaszfémiát magam kérem ki az ő nevükben. De a lényeg nem is ez, hanem hogy B. A. főszerkesztő bicskanyitogatóan cinikus, pikírt stílusban leckézteti Zentai Péter Lászlót, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének igazgatóját, amiért az tiltakozni merészelt az ellen, hogy a főszerkesztő által menedzselt termék helyt adott annak a köztörvényes bűncselekményre való felszólításnak, melyet a föntiekben már ismertettünk.

B. A. azt állítja, P. Ádám évek óta maró, szatirikus stílusáról hirhedt. (Ezzel párhuzamosan Bede Márton is azt sugalmazza, hogy P. Ádám szavait – csakúgy, mint Kertészét – félremagyarázták azok a gonosz rosszakarók.) Ezzel az érveléssel mindössze két hiba van, ami a következő három:

  1. P. Ádám előélete nem érdekel, ha szatirikus volt, ha nem. Jelen cikke nem ad elegendő támpontot ahhoz, hogy átlagos vagy afölötti irodalmi tájékozottsággal rendelkező olvasó iróniának vélje (az amúgy nehezen annak vélhető) felszólítást. Márpedig az úgymond „szatirikus” írást leközlő lap éppenséggel még csak nem is arról nevezetes, hogy olvasótáborában felülreprezentáltak lennének az átlagos vagy afölötti irodalmi tájékozottsággal rendelkező olvasók. Ezt B. A. főszerkesztő nyilvánvalóan pontosan annyira tudja, mint mindenki más.
  2. Az előző probléma folyománya, hogy az olvasók – amúgy is „fogékony” – legnagyobb része épphogy direkt felbújtásnak fogja fel az úgymond „iróniát”. Könyvtáros szakmai levelezőlistákon már felbukkantak az első beszámolók a távvezérelt, parancsnak engedelmeskedőkről. Kizártnak tartom, hogy B. A. bűnrészes ne lenne tisztában azzal, hogy lapja a társadalom mely szegmensét szólítja meg, s hogy ezen szegmens tagjai mire képesek (illetve mire nem).
  3. Az előző két pontból származik az a következtetés, hogy P. Ádám szavait bizony nem félreértelmezték, hanem épp ellenkezőleg: simán csak értelmezték. Ha B. A. főszerkesztő nem látja ennek a súlyát (vagy ami még rosszabb: látja, de szándékosan nem vesz róla tudomást), és még ő próbál gúnyt űzni a társadalmi problémákban nálánál felelősebb emberekből, az nemcsakhogy szörnyű szerep- és aránytévesztés, hanem egyszersmind szakmai és emberi alkalmatlanság is. A csiki-csuki játék a kvázi „iróniával” pedig legfeljebb az ő olvasói körének a szellemi szintjén tűnik zseniális bon mot-nak; mindenki más számára hajmeresztő, felelőtlen, ostoba kétkulacsos manőverezés.

Bede kolléga ott jön a képbe, hogy valahogy nem sikerült deriválnia, miért is nem hozunk közös nevezőre egy Kertészt és egy B. A. által megtámogatott P. Ádámot. Nincs ugyanis közös halmazuk. Kertészt lehet nem szeretni, sőt, akár az irodalmát, akár őt magát gyűlölni is. Ő azonban sosem fog – se úgymond „szatirikusan”, se egyéb módon – arra buzdítani, hogy távvezérelt droidok semmisítsék meg a p. ádámok és b. a.-k munkásságát, míg ezt a lehetőséget a másik oldal már eljátszotta. P. Ádám nem csupán "könnyen volt félreértelmezhető a hivatásos félreértelmezők és a szimplán buták számára" (amint azt Bede írja), hanem kifejezetten szándékos félreérthetőségre gyúrt (vagy ha nem is erre gyúrt, ez jött ki belőle). Mind az utólagos reakciók, mind a könyvtáros berkekben regisztrált események ezt igazolják. Sajnos nagyon késő lesz már, mire a bedék is kapcsolnak, és rájönnek, hogy a név kötelez, összenő, ami összetartozik: véletlenül senki nem publikál Demokratában. Pláne nem ironikusat. Annak ott ugyanis nincs piaca. És azért lássuk azt is, hogy mérvadóbb körökben az is komoly sértésnek számítana (értsd: jobb kocsmában már a kések repülnének), ha azt vágnám valaki fejéhez, hogy „álljon ki érted a B. A.”!

Bede Márton és félremagyarázó menőségértelmezési kísérlete NEM MENŐ!

Címkék: média morál szervilizmus hányinger kertész imre debilek gerinctelen bede márton köztörvényes

57 komment · 1 trackback

Kis magyar fórumkultúra - számokban

hungarisztan 2009.11.09. 18:34

Tóta W. kolléga minapi önkritikus köldöknézése ösztönzött e kis statek elkészítésére. Csak hogy legyenek számok is, még ha nyilván nem is reprezentatívak.

A cél: Az index.hu fórumbejegyzéseinek számszerű kategorizálása. Az ebből levonható következtetéseket az olvasóra bízom.
A kiindulás: tetszőleges – kommentelhető – bejegyzés az index.hu holdudvarából. Véletlenszerűen a Homárról választottam egy szándékosan nem politikai postot. Az olvasó talán joggal várja el, hogy mindenképpen olyan bejegyzésre essen a választás, amely egy vagy több aspektus mentén megosztja a netes társadalmat (vagy legalábbis azon szegmensét, amely az említett helyen kommentel), azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy teljesen fölösleges szándékosan ilyet keresni, ugyanis lényegében MINDEN blogbejegyzés tökéletesen megosztja a kommentelőket.
Módszertan: átolvastam az első 150 kommentet, majd mindegyikhez hozzárendeltem az alábbi kategóriák közül egyet, s százalékosítottam az eredményt.
Kategóriák:
a) posztoló mocskolása: ide tartoznak nem csak a direkt minősítések (vamzer, besúgó, árul(kod)ó, sunyi, seggfej, nyalista, faszkalap stb.), hanem az utalások, célzások, ellenkező előjelű morális állásfoglalások is.
b) humoros(nak szánt, ám sokszor inkább csak fölösleges jópofizás): lazán köthető a poszthoz, de gyakrabban inkább a kommentes folklórban való bennfentesség fitogtatása, közismertté vált poénok úton-útfélen való elsütése, jobb esetben az új kontextushoz hangolva. Az ilyen komment a témához nem visz közelebb, sőt, inkább nevetségessé teszi akár a legkomolyabb morális diskurzust is.
c) irreleváns komment: a témát még csak felületesen sem karcolja, elviekben nincs helye a poszt alatt, mégis megszületik az iromány. A kommenteket valóban átolvasni kívánók számára csak idegesítő zaj, ahol a sok fölösleg között elvész a lényeg.
d) zsidózás/cigányozás: tulajdonképpen lehetne alkategória az irreleváns kommentek között; az egyetlen ok, ami miatt mégis kiemeltem külön, az az, hogy látszódjék: a létező legkevésbé kapcsolódó, legkevésbé politikai témában is muszáj egyeseknek zsidózni/cigányozni egyet. Nem kicsit patologikus a gondolkodásmód – épp ezért aggasztó a jelen esetben még csak nem is annyira számszerűsíthető, ám egyéb találomra kiválasztott posztoknál meglehetősen szembetűnő jelenség.
e) posztíró attitűdjét támogató komment: ide tartoznak azok, akik a posztíróval azonos morális álláspontot foglalnak el. Megjegyzendő, hogy stílusuk gyakran nem sokkal pallérozottabb, mint az előző kategóriák képviselőiéi.
f) elgondolkodó/semleges álláspont: azon kommentelők tartoznak ide, akik nem foglalnak álláspontot, vagy pontosítani, kibővíteni szeretnék az ismereteiket, mielőtt ítélkeznek.

Az eredmény:
Adott egy étterem, ami erősen valószínűsíthetően úgy vélte, rá nem vonatkozik a copyright, és éttermi design-jához lenyúlta egy nemzetközi művészeti portál egyik felhasználójának az alkotását. A posztíró tulajdonképpen ezt a jogsértést realizálta. A kommentelők közötti diskurzus folyhatna arról, hogy a jog hogyan szabályozza a szerzői jogot és a hasonló területeket, ennek milyen vetületei lehetnek nemzetközi szinten történő nyúlás (nevezzük nevén: lopás) esetén, lehetne szó hasonló (és mégis különböző) példákról, gumijogszabályokról, etikáról és ezernyi más – gondolkodó ember számára érdekes – témáról. Ehhez képest az ilyen irányba mozduló kommentek elenyésző kisebbségben vannak az a)-d) kategóriás, non-produktív (vagy éppenséggel destruktív) kommentekhez képest, illetve az erre reagáló – számban jóval gyérebb – e) kategóriás kommentekhez képest. A kommentelők bejegyzései azt a kollektív álláspontot látszanak kirajzolni, hogy mindegy, hogy a lopás megtörtént, a lényeg az, hogy a lopás tényét regisztráló, s azt a mű eredeti szerzőjének (illetve a történet szempontjából lényegtelen egyéb szerveknek) megíró posztoló elítélendő, sőt, tulajdonképpen morálisan sokkal inkább elítélendő, mint az, aki a lopást elkövette. Jellegzetes vonása ez a vétségeket relativizáló (vagy egyenesen tévesen pozicionáló) magatartás a hazai „fórumkultúrának”, s e mentalitás veszélyei sokkal távolabbra mutatnak holmi piszlicsáré webes fórumozgatáson. A morális, etikai aránytévesztés ugyanis az offline világban is közöttünk marad, s minél több fals állásfoglalás kering az online világban, a tévútra vezetett közgondolkodás annál mélyebbre húzza le az offline Magyarországot is. A probléma nehezen orvosolható (ha egyáltalán), ugyanis valami furcsa, paradox logika alapján minél inkább inkompetens valaki egy adott szakterületen való állásfoglalásban (avagy morális véleménynyilvánításban), annál szívesebben és erőszakosabban teszi ezt meg, melynek az csak az egyik ági következménye, hogy ezzel szemben azok, akiknek a véleménye/állásfoglalása mérvadó lehetne, érthető módon inkább menekülnek attól, hogy akár csak egy lapon is emlegessék őket a műveletlen kontárokkal. Másképp kifejezve, a vizibilitása sokkal nagyobb azoknak, akiknek nem kellene, és fordítva. Sakk-matt.

És akkor a végén beszéljenek a számok (n=150):

Javasolnám könnyed ebéd utáni emésztésre a kommentelés szempontjából kívánatosnak/ideálisnak tartott e+f kategóriák 17,33%-os részesedését, valamint a maradék „nemkívánatos” kategóriák 82,67%-os részesedését.

Az ezen arányokból levonható és levonandó következtetéseket az olvasóra bízom – még akkor is, ha ez az egyetlen példa és az alacsony mintavétel nyilvánvalóan nem tudományos igényű.

Címkék: kommentelés tóta w etika morál butaság debilek

7 komment · 1 trackback

Miért éri meg kamu gyógyhatású készítményt árulni?

hungarisztan 2009.11.09. 15:59

Már túl azon az egyszerű tényen, hogy nem kellenek hozzá csillió-trillió dolláros kutatás-fejlesztési beruházások, hasonlóan költséges tesztelés és évekig húzódó hatósági engedélyeztetés.

Hát leginkább azért, mert hülye mindig akad, aki megveszi (ezek száma értelemszerűen fordítottan arányos az adott ország értelembeli nívójával) és mert a pénzügyi bukás esélye eléggé alacsony. Kibontom egy kicsit.

Azt írja a zújság, hogy a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) vizsgálódott egy bizonyos kft (Üstöki Kereskedelmi, Szolgáltató és Ügynöki Kft.) bizonyos termékei (Tahiti Noni Juice; Forever 365 Aloe Vera) miatt. A GVH a maga jogi bikkfanyelvén azt fogalmazza meg, hogy úgy találta, a cég 2006 óta veri át a fogyasztókat megtévesztő reklámmal, mégpedig nem csak abban a tekintetben, hogy gyógyhatásúak lennének a készítmények, hanem abban is, hogy a termékek csak átmenetileg „akciósak”. Engem mondjuk egy pillanatig nem lep meg, hogy aki egy élelmiszert minden további bizonyíték nélkül gyógyhatásúnak mond, az olyan marketingtrükkökre (khm-khm...) is képes, hogy az ár fölé ír egy áthúzott magasabb árat, és/vagy éveken keresztül a készletből való kifogyás rémével riogatván utasít azonnali vásárlásra. Hiszen minek hazudjunk egyet, ha lehet hármat is? Megértjük mi az ilyet, mégiscsak itt, a Nyugat-Balkánon szocializálódtunk. No de vissza a GVH-hoz és döntéséhez.

Épeszű ember nyilván első ránézésre is kamut szimatol az ilyen termékek mögött (még ha más nem is szúr szemet, a természetes jogérzék már a termékek névadását is pár év letöltendővel büntetné, mert aki a kétezres évek Magyarországán vonzó márkaneveknek tartja azt, hogy Noni Juice vagy Forever 365, az bármilyen más aljasságra is képes), egy GVH-nak nyilván kell hozzá 2-3 év, hogy ugyanerre a belátásra hivatalosan is rájöjjön és yól odahasson. Kicsinység ez a késedelem, nem is foglalkozunk vele, amúgy is jobb későn, mint soha. Sőt, én egyenesen lelkendeztem is, hogy jé, hát ilyet is lehet! Ezek szerint mégsem csak urbánus legenda, hogy a magyar jog hébe-hóba TÉNYLEG ad lehetőséget arra, hogy a visszaéléseket szankcionálni lehessen, sőt, létezik intézmény, amely néha csinál is ilyet mutatóba. Nyilván ez is valami nagyobb píár kampány része, de engem már ezzel is boldoggá lehetett tenni, lám, ma sem volt hiábavaló felkelni!

Ehhez képest szinte tényleg marginális hírértéket képvisel a híradás azon része, amely a büntetést taglalja. A GVH ugyanis – tekintettel a cég visszaeső mivoltára, valamint arra a nüansznyi dologra, hogy az egészségünkkel kapcsolatban hazudnak visszaeső módon, továbbá arra, hogy mindezt éveken keresztül csinálják – a tövényadta lehetőségeinek MAJDNEM A MAXIMUMÁIG (!) elment, azaz a bírság megközelítette a vállalkozás előző évi (!) nettó árbevételének a 10%-át! (Nem, kedves olvasó, nem maradt le 1-2 nulla. 10% a maximum.)

A nettó árbevétel (majdnem) 10%-a az Üstöki kft. esetében 13 millió forintos bírságot jelentett. Ebből még szerény matematikai képességek birtokában sem nehéz deriválni, hogy a cég 2008-as nettó árbevétele ezek szerint több mint 130 millió forint volt (a „majdnem 10%”-ból a „majdnem”, mint változó (úgyismint x) értékét nem ismerjük). Mindannyiunk nevében remélem, hogy a cég nem tudott terjeszkedni a 3 év során, így mondjuk 2006 és 2008 között helytálló az utolsó év nettó árbevételének felszorzása hárommal. De ha ez nincs is így, számoljunk csak nagyvonalúan 300 millió forintos nettó árbevétellel 3 évre.

És ezzel el is érkeztünk e szösszenet érdemi mondanivalójához. Azaz szerény képességeimhez mérten megpróbálnám lefordítani a GVH bírság üzenetét ügyeskedő-magyarraTM:
„Kedves kft-tulajdonos! Gründoljon egy fogyasztót átbaszó, áltudományos és megtévesztő hirdetésekkel operáló céget, garázdálkodjon a piacon évekig, aztán majd minden 300-400 milából visszakérünk 13-at. Lesz egy kis felhajtás is, mert nekünk is kell a píár, lássa a választópógár, hogy nem ingyen tartatjuk el magunkat. De ettől függetlenül csak űzze tovább, amit csinált. Nem kell félni, bezáratni nem fogjuk, akárhányszor visszaeshet, s attól se tartson, hogy 13 mila helyett egyszer mondjuk a nettó árbevételének az 1000 vagy 10000%-át fogjuk elkérni, hogy tényleg úgy nézzen ki, mintha valóban el akarnánk rettenteni az Önhöz hasonló tulajokat a tisztességtelen üzleti magatartástól. További sikeres garázdálkodást kívánunk, illetve várjuk, hogy Önt is ügyfeleink között üdvözölhessük.”

Nos, átjött az üzenet. Egyszersmind örömmel értesítem barátaimat, ismerősömet, és minden kedves érdeklődőt, hogy cégem, a Früstöki Kft. megkezdte nagyhatású gyógykészítményeinek terjesztését. Folyamatosan bővülő termékpalettánkon egyelőre csak a Hungarian Nuni Dzsúz szerepel, melyet – a GVH által elmarasztalt – konkurrencia termékének árával megegyező összegért lehet megvásárolni, azaz literenként mindössze 14ezer forintért (ha 4 litert rendel, akkor – a konkurrenciához hasonlatosan – óriási kedvezményt adunk a már eleve diszkont árból: 48500 forintért már 40-50 napra elegendő Nuni Dzsúz boldog és főként egészséges tulajdonosa lehet!). Kizárólag amíg a készlet tart! Vigyázzon, a terméket hamisítják, csak tiszta forrásból vásároljon! További információ és megrendelés: hungarisztan@nunidzsuz.hu.

Ugyanitt várjuk bő vesetermeléssel rendelkező hölgyek jelentkezését is!

Címkék: marketing glossza morál igazságszolgáltatás hányinger gerinctelen köztörvényes jogbizonytalanság

21 komment · 1 trackback

A rádiózás 9/11-ei

hungarisztan 2009.11.05. 15:52

Nem követem a frekvenciapályázat körül mesterségesen gerjesztett álcirkuszt. Mint ahogy a közismert (?) rádiós trió műsorait sem. A hírek persze eljutnak, mert hírfogyasztó az ember.

Az, hogy egyikük milyen orbitális baromságokat beszél (Sláger rádió országos frekin nem hosszabbodik = terrorcselekmény, a hazai demokrácia vége etc.), csak mert elsőre beszart, hogy hoppá, vége a szép időknek, mikor alpári, közönséges, nemritkán egyenesen buta (ámde közönségsikernek örvendő – vajh miért?) poénkodásért vastag lét lehet szakítani, az – mondjuk így finoman – nem lepett meg, mert nem vártam tőle mást. Mondjuk kár érte, mert benne van a lehetőség, vihette volna többre, de hát ennyi volt benne az igény, idáig bírt kifutni. Minek több, ha ennyi is elég a plebsnek.

Persze a másik két díszpinty sem sokkal különb. Konkrétan nem értem, honnan a retkesből vindikálják maguknak a jogot, hogy az IQ-zombi hallgatóságuk távvezérelt dudaszójával felébresszék az éjjeli műszakosként (vagy csak késő éjszakáig dolgozókként) reggel nyolckor még ágyban dorbézoló polgártársaikat. Nem is értem: mi a francot kívántak elérni ezzel? Összefossa magát az ORTT a dudálástól, és azonmód visszacsinál mindent? (Persze szigorúan Voga prof demokráciaértelmezésének a keretén belül.) Vagy netán csak egy újabb virtuális maszturbáció volt, ahol – megint egyszer, ezredszer is – a saját népszerűsége (tév)hitében tetszelgő triumvirátus ejakulált az alattvalói szolgalelkűség eme forradalmian új megnyilvánulási formájától?

Kedves Urak! Értem én, hogy jó érzés megmártózni a hatalomban (még ha ily olcsó és talmi is az Önök országlása). Megnyomják a gombot és az idomított plebs dudál, hogy kedvenc elöljáróik ne maradjanak betevő nélkül. Milyen nagyszerű már a tudat is, hogy ennyien vannak, akik ily lojálisak (hogy mást ne mondjak). Hát még az a tudat, ami egyenesen hátborzongató, nevezetesen hogy a dudálástól már tényleg csak egy lépés a parlament megrohamozása és a képviselők lemészároltatása. Javaslom, próbálják ki azt is, hátha működik, lehet, hogy ezzel tényleg nyernénk valamit (mármint össztársadalmi szinten is), egye fene, a következmények farvízén felőlem meg is koronázhatják magukat (bár attól tartok, erre más trónkövetelő is akad majd, ráadásul ritkán fordul elő a parlamentben, így jó eséllyel túl is éli a mészárlást), rosszabb az sem lenne, útlevél úgyis farzsebben, csak kérem, ne felejtsék ki az önkormányzatokat sem, mert ott is megy a gyűjtögető életmód rendesen.

És ha az alattvalók kézivezérlésre kapcsolhatóságának gondolatától már kellőképp megrészegültek, akkor esetleg készítsenek egy interjút Voga proffal, a közismert demokráciaszakértővel, hogy szerinte vajon nem visszaélés-e a Sláger rádió frekvenciáját privát célra (úgyismint saját segg mentését szolgáló, amúgy szabálysértésre (hangjelzés használata indokolatlan esetben) való felszólítás) igénybe venni, nem mellesleg megzavarván ezzel jópár polgártárs álmát/nyugalmát országszerte. Akiket kábé annyira sem érdekel, hogy ezentúl a Sláger vagy egy másik gagyi rádióállomás fizeti az országhülyítő showmaneket, mint Benkő úr bránerének alighanem szükségszerűen beköszöntő látványa.

A dudálós hülyék meg... nos, hát őhozzájuk nincs mit hozzátenni. A másfél agysejtjükből egy stabilan le van foglalva az emésztés vezérlésével, a maradék félbe meg nem férnek el olyan gondolatfoszlányok, hogy kedvenc vezéreik nagy valószínűséggel nem maradnak megélhetés nélkül, s a napi betevő – unalomig ismert – 10 zeneszámukat is meg tudják majd hallgatni másutt is.

Mára azért e szervilis debilek kedvéért is egyértelműsítették a helyzetet vezéreik: közzétették, hogy vége a forradalomnak, mert tárgyalnak más rádióval.
Surprise, surprise. Voga úr, akkor mégsem ért véget a demokrácia?

Egy biztos: a terror folytatódik.

Címkék: média rádió ortt sláger szervilizmus frekvencia debilek dudálás

Szólj hozzá! · 1 trackback

A gyorsabb és erősebb ősnőről...

hungarisztan 2009.10.19. 12:26

Azt írja a zújság, hogy egy Peter McAllister nevű ausztrál kutató szerint a neandervölgyiek közül még a nők is erősebbek voltak a mai petyhüdt férfiaknál. Ahogy az index fogalmaz: "Még a nőknek is tíz százalékkal több izomtömegük volt, mint a mai európai férfiaknak. Jóval rövidebb karjaiknak köszönhetően megfelelő edzéssel még akár a csúcsformában lévő Arnold Schwarzeneggert is lenyomták volna szkanderban - állítja a szerző."

Hát, az lehet, hogy szuper erősek voltak. Na de ki a fenének kellene egy ilyen nő otthonra?
(És akkor a szőrkérdést még csak szőrmentén sem érintettük...)

Címkék: tudomány glossza

Szólj hozzá! · 1 trackback

Jogában áll hallgatni...

hungarisztan 2009.10.12. 19:01

Van ugyebár a méltán népszerű autós magazinnak, a Totalcarnak egy tanácsadói rovata, ebben jelent meg egy kérdés és a rá adott – jogászi – válasz.

A történet röviden annyi, hogy hősünk botor fejjel tanúskodást vállalt egy esetben, ahol a parkolóban összetört autókat cserbenhagyta a vétkes fél. Időközben hősünknek olyan – a valóságtól alighanem nem teljesen elrugaszkodott – ötlete támadt, hogy lehet, hogy baj leszen ebből, hiszen a magyar bíróságokon általában csak a vétkes feleknek vannak személyiségi jogai, a tanúkat cserébe teljes névvel, címmel, nádihegedűvel szokás citálni, mintegy elősegítvén a bíróság hatékonyabb munkáját, hiszen ha tanú nincs, ügy sincs, mehetnek ebédelni – vagy a valahavolt tanú temetésére. Derék polgártársunk, ki a várható bírósági packázásokat önként vállalva ("vadász, vadász, te szopni jársz ide") akár tanúskodna is, érthető módon nem szeretné, ha ily elit társaság jönne össze a temetésén. Szögezzük le gyorsan, nem a bírói testület egyes tagjaival vagy netán egészével van baja; alapvetően a saját temetését nem szeretné csak idő előttire átütemezni.
Kérdéssel fordult tehát történetünk másik szereplőjéhez, az autójogászhoz, vajh mit lehet ott tenni, hol ily elhamarkodottan hozatott meg egy elsőre tetszetősnek tűnő döntés.

Jogászunk nem csűr-csavar, lényegretőrően felvilágosít, miszerint a) lehet kérni az adatok zárt kezelését (azt nem tudjuk meg, ezt vajon miért szükséges külön kérni, miért nem alapértelmezés, ha már egyszer van nekünk adatvédelmi törvényünk, meg ombudsmanünk és egyéb hasonló szép intézményeink), valamint b) a tanúvallomás során le lehet tagadni, hogy emlékszünk az esetre.

Jogászunk olyat nem mond, hogy "de azért ez nem szép dolog, mert ugye anyukánk is azt mondta, hogy ne hazudjunk, a tömör erkölcsi útmutatást hordozó Babits idézet ("vétkesek közt cinkos aki néma") is általános iskolás tananyag, meg hát valahol valamelyik jogszabályunk is motyog valami olyat, hogy ha egy mód van rá, hamiskásan azért lehetőleg ne tanúzzunk már".

Jogászunk olyat sem mond, hogy "kedves levélíró, értem én az aggályait, de nyugodjék meg, intézményrendszerünk képes a diszkrécióra, a zártan kezelt adat egészen biztosan nem kerül illetéktelenek kezeibe". (Nem tudjuk, hogy jogászunk vajon azért nem mond ilyet, mert maga sem hiszi, vagy azért mert ő maga nem hazudik, legfeljebb a másoknak is javasolt elhallgatás lehetőségével él.)

Sőt, jogászunk még csak arra sem tesz homályos társadalomfilozófiai avagy moralizálgató célzást, hogy "kedves levélíró, a bíróság ugyan nem képes az Ön fejében turkálni, ekképpen sosem tudja meg, hogy Ön valóban ily feledékeny, avagy csak tetteti, mindazonáltal úgy működne ez a mi szép társadalmunk, hogy a bűnösök bűnhődnek jól, az ártatlanok meg boldogan élnek míg meg nem halnak; márpedig ehhez a jól kitalált szisztémához elengedhetetlenül szükséges lenne az, hogy az Önhöz hasonlatos derék emberek csinálják végig a tanúskodást annak minden nyűgjével egyetemben, mert ez társadalmilag hasznos, és mind jogászi, mind felelős állampolgári minőségemben én magam is ezt tartanám követendő példának".

Hogy jogászunk olyat nem mond, hogy "sok sikert kívánok a bátor és önfeláldozó helytálláshoz, egyszersmind kérem, ha további tanácsra van szüksége, forduljon hozzám bizalommal", nos, ezen nem lepődünk meg, Jézus sírját sem őrizték ingyen, és – a fairség jegyében tegyük hozzá – ez így is van jól.

Az azonban elgondolkodtatóbb, hogy jogászunk még csak azt a szakmai érvet sem hozza fel, hogy "az Ön kétségkívül önfeláldózó helytállása nélkül az összetört autók tulajdonosai önhibájukon kívül jelentős anyagi kárt fognak elszenvedni, mely igazságtalanságot egy szolidaritásra épülő társadalomban, horribile dictu, jogállamban nem szokás tétlenül végignézni, ezért kérem, ne hagyja őket Ön is cserben".

Nem, jogászunk ezt mind nem mondja. Ő megtette szerződéses kötelességét: tájékoztatta levélírónkat arról, hogy élete, családja védelme érdekében jogában áll hallgatni.

Hát, ha csak így nem...

Címkék: morál igazságszolgáltatás jogasz jogbizonytalanság fenyegetettség

Szólj hozzá! · 1 trackback

Tóth Vera bocsánatot kért – miért hír ez?

hungarisztan 2009.10.09. 11:56

Azt írja a zújság, hogy Tóth Vera bocsánatot kért, amiért a személyes Facebook oldalán kifakadt, hogy a média (ahogy hangsúlyozta: globálisan a magyar média, és véletlenül sem a TV2) milyen alakokat futtat már. Konkrétan gengsztereket és egyéb köztörvényeseket.
Miért hír ez?

Most egy pillanatig felejtsük el, hogy kicsoda az a bizonyos "tévét nem néző" Tóth Vera maga is, s koncentráljunk csupán arra, hogy mit mondott e némber. Ha lefordítom magyarból magyarba, akkor bárhogy számolom, mindig az jön ki, hogy bocsánatot kér, amiért a köztörvényes bűnözőket köztörvényes bűnözőknek nevezte a baráti körében, továbbá bocsánatot kér, amiért botrányosnak, avagy minden határon túlmenőnek tartotta, hogy az egyik kereskelmi csatorna (bár mint tudjuk, nem úgy értette, hanem globálisan, az egész magyar médiára) ilyeneket futtat.

Én megértem, hogy most be van szarva, vajon mikor küld neki levágott lófejet a Tasnádi. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, még azt is elhiszem, hogy nem konkrétan a saját mellőzöttsége miatt fúrja az inkriminált műsor valóban elit társaságát.
Mindazonáltal az valami médiatörténeti gyönyörűség, amint egyszerre próbálja eltávolítani önnön (maradék) gerincét, benyalni tövig a TV2-nek (hátha sikerül kiengesztelnie őket és odaengedik még valaha a zsíros bödönhöz) s megúszni a pofijának kénsavfürdős szépészeti kezelését.

Kedves Vera, bocsánatot nem azért kellett volna kérnie, amiért kért. Ha már egyszer józanul nem meri felvállalni azt az amúgy kevéssé vitatható tényt és morális álláspontot, ami egy kevésbé tiszta állapotában véletlenül és csodával határos módon kicsúszott Önből.
Ellenberger a hányingerünk fő okozója (s a bocsánatkérés inkább ezért lenne helytálló) az, hogy úgy véli, Önnek mentegetőznie kell, amiért ezegyszer nem szervilisen bazsalygó, gerinctelen, debil médiaidióta volt. Szerencsére a világ rendje helyreállt.

Címkék: média hányinger gerinctelen köztörvényes

1 komment · 1 trackback